„Sosem akartunk szexik lenni – csak önmagunkat adni” – Falusi Mariann szabadságról, túlélésről és zenéről

Mit jelent megalkuvások nélkül, szabadon élni? Falusi Marianntól erről nagyon sokat tanulhatunk. Ráadásul ő nem önsegítő könyvekből nyert tapasztalatok alapján alakította ki függetlenségét, egész egyszerűen csak arra törekedett, hogy mindig önazonos maradjon. Kevés olyan embert tudunk elképzelni, aki ne cserélne vele szívesen.

A Pa-dö-dő zenekar történetének indulása összekapcsolódott a rendszerváltással. Falusi Mariann és Lang Györgyi Bye-bye, Szása! című számát egy ország énekelte boldog eufóriában az orosz kivonuláskor. Azóta nagyon sok minden változott, és nem biztos, hogy csak a jó irányba. Mi, magyar emberek azóta is az óránkat keressük és a vodkát nyeljük, és mostanra már biztosan tudjuk, hogy az új világrend sem hozta el számunkra a teljes szabadságot.

A legjobb, amit tehetünk, ha követjük Falusi Mariann példáját, és megpróbáljuk kialakítani egyéni szabadságunk terét, még akkor is, ha ez jóval nehezebb ma, mint a kilencvenes években volt.

Mikor korábban beszéltünk, említetted, hogy hangszálműtéted volt. A zenei szakmán kívül ritkán jut az emberek eszébe, hogy az énekesek hangja mennyire igénybe van véve a használat során. Neked ez mennyire jelentett problémát az életed során? Illetve mennyire ijesztő egy hangszálműtét?

Ez mindenkinél másképp van. Én, hála istennek, iszonyatosan teherbíró voltam világ életemben. Az 1985-ös Ki mit tud? után elmentem vendéglátózni Nyugat-Európába, ahol napi hat-hét órákat énekeltem, és imádtam. Az elmúlt negyven évben egyetlen előadást sem mondtam le, de most egy fertőzést követően megerőltettem a hangszálaimat, amire a testem azt mondta, hogy egy kicsit álljunk meg.

Megműtöttek, és már megint teljesen jó a hangom, de három hónapig le kellett mondanom a koncertjeimet. Lelki problémát különben nem okozott a dolog, mert tudtam, hogy vissza tudok állni, és jó is volt pihenni, mert az azt megelőző időszak kicsit sűrűre sikerült. Genetikai kérdés is, hogy kinek mennyire érzékeny a hangja, és persze van, aki egy ilyen helyzettől megijed.

Az énekeseknek alapvetően az átlagostól eltérő életmódot kell vinniük. Egy operaénekesnek például úgy kell készülnie a fellépéseire, hogy előtte már egy héttel diétát tart – de számít az evésen kívül az alvás és a szex is. Az éneklés féltékeny szerető: abban a pillanatban, amikor bármi olyat teszel, ami nem szabályos, hallatszik a hangodon.

Én valójában nagyon későn jöttem rá, hogy milyen nagy énekesnő vagy. Akkor, amikor a 2010-es évek második felében megjelent a Kiscsillag Semmi konferencia című albuma, és elénekelted a Dzsenifer című dalt. Mintha a Pa-dö-dő nem adott volna neked lehetőséget énekesként a kibontakozásra. Ebben igazam van?

A hangok mindenhol ugyanazok. Csak hozzáállás kérdése, hogy az ember hogyan ítéli meg, hogy amit hall, az mennyire értékes vagy cizellált. De a prekoncepció mindig működik. Zsoldos Béla például több mint egy évtizeden át dolgozott velünk, aztán egyszer csináltunk egy albumot, amin külön énekeltünk Györgyivel, és akkor csodálkozott rá, hogy milyen jó hangom van. Amikor jazzt énekelek, akkor is mindenki el van ájulva, pedig pontosan ugyanúgy énekelem, mint a popdalokat.

Szerinted akkor a műfajjal kapcsolatosak az előítéleteim?

Valószínűleg igen, de valójában nem annyira a műfaj az érdekes. Az egyes stílusokat te tünteted ki a figyelmed mértékével. A popzenét sokszor elintézik annyival, hogy szórakoztató, és közben nem figyelnek arra, hogy milyen árnyalatok, megoldások vannak benne.

Te milyen zenét hallgatsz szívesen?

Nem nagyon szoktam zenét hallgatni. A kocsiban néha elindítom a rádiót, de aztán mindig gyorsan ki is kapcsolom, mert idegesít. Ha magamtól hallgatok zenét, akkor az általában klasszikus, de nem nagyon válogatok a műfajok között, hallgatom, ami szól. Talán életfilozófiámnak is mondhatnám, hogy ami szembejön, az az enyém, de én nem megyek semmi után. Igaz ez a zenére is, nem nagyon szoktam benne válogatni, vagy egyetlen dolog mellett leragadni.

Aki a Pa-dö-dőről beszél, az eljut a szabadság fogalmáig. Ennek sok komponense van, az egyik ezek közül az alkotói szabadság, amibe nem engedtetek igazán külső beleszólást. De ti ketten mindig ugyanazt akartátok?

Ugyanazt, de mindig más módon. Györgyi sokkal vehemensebb volt, mindig kimondta, ami eszébe jutott, én pedig kicsit introvertáltabb voltam, mindig figyelembe vettem a lehetséges rosszakat. Györgyi mindig hirtelen döntéseket hozott, én meg elsöprögettem utána a dolgokat, ha valami probléma volt. Szóval

más tempóban, de mindig ugyanazt akartuk, ha nem így lett volna, nem tudtunk volna együtt dolgozni.

Kérdezd inkább a ChatGPT-t? – A közösségi média és AI hatása a gyerek-szülő bizalomra

A másik, ami a Pa-dö-dő szabadságának fontos komponense volt, a rendszerváltást követő eufória, és az, hogy egy számban viccesen el lehetett búcsúztatni az országból kivonuló orosz katonákat. Mennyire volt nektek furcsa eleinte a Bye-bye, Szása! című számot énekelni úgy, hogy cenzúrában szocializálódtatok?

Hozzátartozott a működésünkhöz, hogy úgy éreztük, mindent szabad, gátlások nélkül. Részt vettünk tüntetéseken, és már rögtön a rendszerváltás kezdetekor tisztában voltunk vele, hogy ez a mi időnk. De a Bye-bye, Szása! még az orosz kivonulás előtt született. A szám címe egy újságcikkből inspirálódott („Bye-bye, EMI!”), ami arról szólt, hogy egy nagy lemezkiadó cég szeretett volna bejönni az országba, de elküldte a Hungaroton.