Női istenek uralták a világot, amíg a férfiak el nem vették tőlük

A spiritualitás egy emberi igény, csakúgy, mint az evés, ivás vagy alvás: a lelkünknek szüksége van szakrális kapcsolódásra. Mégis nehéz ezt a fajta lelki kibontakozást a férfiak által dominált vallásokban megélni, ahol a nőknek kettős szerep jutott: vagy az érinthetetlen szűz, akinek kifogástalan a jelleme, vagy a bűnös csábító, akire már csak, ha ránézünk, örök kárhozatra vagyunk ítéltetve. Lehet-e nemi egyenlőségről beszélni a vallásokban? Léteznek-e női istenképek, és ha igen, milyen hatással vannak a hit rendszerére?

A történelem előtti időkben a nőket gyakran az élet hordozóinak tekintették, ettől fogva számos korai társadalomban női istenségek kultusza köré szerveztek ünnepségeket, amelyek a termékenységet, a természet körforgását és a föld tápláló erejét testesítették meg. Az istennők ezekben a vallásokban nemcsak mint teremtő, de védelmező szerepben is tiszteltek. Ők voltak azok, akik szorosan kötődtek a természeti világ ritmusához, így vezették az embereket át egyik évszakból a másikba.

Istennők kultúrája és a matriarchális világkép

Mintegy 25 000 éves régészeti bizonyítékok alapján azok a híres Vénusz-figurák, amelyek Európából és a Közel-Keletről származnak, bizonyítják, hogy az emberek a női alakot az élet szimbólumaként tisztelték. Ezek az eltúlzott reproduktív vonásokkal rendelkező szobrocskák valószínűleg a Nagy Anyaistennőt ábrázolták, aki számos őskori hitrendszer központi alakja volt – írja Marija Gimbutas The Civilization of the Goddess: The World of Old Europe („Az istennők civilizációja: A régi Európa világa”) című 1991-es könyvében.

Az ősi civilizációkra, mint Mezopotámia, Anatólia (a mai Törökország) és a Földközi-tenger térsége, nagy hatással volt az istennőimádat. Az olyan istennőket, mint Inanna (Suméria), Isztár (Babilónia) és Kübele (Anatólia), az életet adó erő megtestesítőjének tekintették. Egyiptomban Ízisz volt az egyik leghatalmasabb istenség, akit a teremtés anyjaként és gyógyítóként imádtak. Krétán pedig a minószi civilizáció egy olyan hatalmas istennőt tisztelt, akit a termékenységgel, a természettel, valamint az élet és a halál körforgásával hoztak összefüggésbe. A „Földanyát” vagy „Gaiát” a görög hagyományban az élet eredetének gondolták el, akinek hatalma van a világ megteremtésére és fenntartására.

Szakonyi Eszter: „Ma már nem akarok megfelelni senkinek”

Ezekben a társadalmakban a nők gyakran magas rangú vallási szerepeket töltöttek be, papnőként segítették a falu spirituális életének vezetését. Egyes történészek úgy vélik, hogy ezek közül a kultúrák közül sok egalitáriusabb, azaz egyenlőségre törekvő – ha nem is matriarchális – volt. De egy ilyen társadalmi rendszer, mint a matriarchátus, vagy egy ahhoz hasonló szellemiségben élő rendszer nem működhetett volna egy mély, támogató és mindent átható szellemi alap nélkül.

Spirituális és kulturális szinten a matriarchális társadalmaknak nincsenek hierarchikus fennállásai, amelyek egy mindenható férfiistenen alapulnak, ahogyan azt a jelenlegi keresztény, iszlám és zsidó vallásban tapasztalhatjuk. A matriarchátusokban az isteniség immanens, azaz benne rejlő, míg a patriarchális struktúrákban transzcendens, azaz külső, valamit túllépő. Már ez az ellentétpár is komoly kérdéseket vet fel az emberben. Az immanens női istenkultuszokat is éltető hitvilágban az egész világot isteninek tekintik: női istenségnek.

Ez a szellemiség abban a széles körben elterjedt felfogásban nyilvánul meg, hogy a világegyetemet egyenesen egy Nagy Istennő, aki mindent szülés útján hozott létre, a földet pedig a Nagy Anyának, aki minden élőt megteremtett. Azáltal, hogy minden élő a Nagy Anyatermészet gyermeke, fel van ruházva ezzel a teremtő erővel. Egy ilyen kultúrában mindent áthat a spirituális. Az évszakok és az élet körforgását követő események rítusokkal átitatott ünnepségek. Nem különböztetik meg markánsan a szentet az evilágitól, így a mindennapi teendők is rituális jelentőséggel bírnak. Ebben az értelemben véve a matriarchális társadalmak szakrálisak.

Minden társadalmi, gazdasági és politikai cselekedet egy mindent átfogó anyai attitűd elvéből táplálkozik. A neolitikus, azaz újkőkorszaki társadalmakban – mint például a mai Törökországban található Çatal Hüyük – a régészeti bizonyítékok arra utalnak, hogy a nők nemcsak a vallási gyakorlatokban játszottak jelentős szerepet, hanem a közösségi életben, például az élelem és a tulajdon kezelésében is. Ezek a társadalmak valószínűleg együttműködőbbek voltak – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a nők részt vettek a döntéshozatali folyamatokban – írja Marija Gimbutas a már korábban említett könyvében.

Azonban, ahogy a különböző társadalmak a patriarchális értékek felé mozdultak, a férfi istenek népszerűsége konkrétan az égbe szökött, egy sor társadalmi változást hozva magával. A társadalom fejlődésével, különösen a mezőgazdaság megreformálásával a hatalmi dinamika elkezdett megváltozni, ezzel együtt pedig a patriarchális rendszerek népszerűsége is növekvő tendenciát mutatott, főleg az indoeurópai nomád törzsek és a közel-keleti szemita kultúrák felemelkedése után. Ezzel az értékdekonstrukcióval kéz a kézben járt a férfi istenségek felemelkedése és a női istennők fokozatos visszaszorulása.

Kr. e. 4000–3000 körül indoeurópai törzsek kezdtek el vándorolni a Közel-Keletre, Európába és Indiába, magukkal hozva a patriarchális struktúrákat és a harcközpontú társadalmi lelkületet. Ezek a törzsek férfi égi isteneket és viharisteneket imádtak, mint például Zeuszt Görögországban és Thort az északi hagyományban. Rendszereikben a férfiak uralták mind a vallási, mind a politikai életet, és a női istenségek, amelyek egykor központi szerepet játszottak, vagy háttérbe szorultak, vagy beolvadtak egy olyan panteonba, ahol a férfi istenek uralkodtak.

Egy férfi uralja Carrie Bradshaw gardróbját – és még csak nem is hallottál róla. Ki az a Bernard Arnault?

Az ókori Görögországban az egykor hatalmas istennők, mint Gaia és Démétér, lassan elvesztették jelentőségüket. Bár még mindig léteztek, hatalmuk másodlagos volt a férfi istenségekéhez képest. Ez az átmenet pontosan tükrözte azt a társadalmi hierarchiaváltozást, ahol a férfiak lettek az elsődleges uralkodók és döntéshozók.

Nem mehetünk el az ősi héber vallás ehhez az átalakuláshoz hozzásegítő szerepe mellett sem. Hiszen a korai héber kultúra – sok más ókori hitvilághoz hasonlóan – kezdetben politeista, azaz többistenhitű volt, Jahve mellett Asherah istennő is hozzátartozott az imádat kultuszához. Asherát a korai héber szövegekben és leletekben anyaistennőnek, a termékenységet szimbolizáló alaknak, emellett Jahve partnerének tekintették.

A kereszténység felemelkedésével azonban a nőiesség elnyomása folytatódott. Egyetlen, mindenható férfiisten koncepciója érvényesült, és az olyan vallási szövegek, mint a Biblia, tovább erősítették a férfi tekintély mindenhatóságát. Pál apostol az Újszövetségben kifejezetten kijelentette, hogy a férfiaknak kell hatalmat gyakorolniuk a nők felett (1Kor 11:3), és számos korai keresztény vezető tekintette a nőket szellemileg gyengébbnek a férfiaknál.