előfizetésem
Hírlevél
Nők, természet és a jövő – Az ökofeminizmus üzenetével a világ megóvása a tét
Mindenki kapcsolódik valami úton az anyasághoz és a természethez egyaránt. Gondolkodtál már azon, miért éppen „anya” és nem „apa” -természet? A növény- és állatvilág rólunk való gondoskodása hasonlít az anyai törődéshez. Mi mégis csupán arctalan erőforrásként kezeljük a környezetet. Tegyük fel a kérdést: bánnánk így az édesanyánkkal?
A feminizmus és a politikai ökológia integrációjával született meg az ökofeminizmus, mely azt vizsgálja, miként fonódik össze a nők egyenlőtlensége a természet kizsákmányolásával. A számtalan kérdés mögött húzódó összefüggésekre egy francia író, Françoise d’Eaubonne világított rá először 1972-es, a baljós elnevezésű Le Féminisme ou la Mort, azaz A feminizmus vagy a halál című könyvében. Ebben a két aggasztó, ugyanakkor komplex témakörben több a hasonlóság, mint gondolnánk. Vajon ha megtanulnánk tisztelni a nőket, a természet is új erőre kapna?
A probléma gyökere
A probléma gyökerét a női és férfi minőségek egyenlőtlen értékelése adja. Az ökofeminizmus a nemek közötti kapcsolatokban fellelhető patriarchális társadalmi struktúrát, a természethez való viszonyban pedig az antropocentrikus, azaz emberközpontú szemléletet kritizálja. Az előbb említett két hierarchikus, az embert – főként az egyént – piedesztálra emelő rendszer akadályozza meg, hogy a természetre, az emberiséget is beleértve, egészként gondoljunk; hogy az állat- és növényvilág legalább olyan fontos legyen, mint az egymás iránti tisztelet és szolidaritás.
Házasság a társadalmi elvárásokon túl: Házasodik a feminista - Véleménycikk Puskás Pannitól
Ez a hierarchiára épített társadalmi konstrukció gyakorta igazolja a nőkkel, az állatokkal és a természettel szembeni erőszakos és uralkodó jellegű, maszkulinizált cselekedeteket, melyek gyakran férfias kulturális normákon keresztül fejeződnek ki, mint a birtoklás, kontroll, kizsákmányolás. Nem, a maszkulinitás nem az ördögtől való, sőt mi több, ezen személyiségjegyek segítették az emberiség fennmaradását. A baj az, ha a hatalom nem jár tudatossággal, és nincsenek korlátai;
ha az individuum megléte pedig fontosabb, mint a közösség részeként való kiteljesedés.
Honnan indult az ökofeminizmus?
Az 1970-es évek egyetemi olvasóköreiben egyre népszerűbbé váltak az ökofeminista jellegű írások és az ezen tematika köré szerveződő csoportok, miután Françoise d’Eaubonne már korábban említett könyvében először említette az ökofeminizmus fogalmát. Maria Mies, Ariel Salleh és Susan Mann szociológiaprofesszorok viszont az 1993-as tanulmányukban az ökofeminizmus kezdetét nem a feministákkal, hanem azokkal a társadalmilag diverz háttérrel rendelkező nőkkel hozzák összefüggésbe, akik érzékelték a nem, a faj, az osztály és a környezeti kérdések közötti összefüggéseket.
Így nem meglepő, hogy ezen csoportok szorgalmazták az interszekcionalitást, mely lényegében az a gondolat, miszerint a társadalmi ügyek kérdéseibe a marginalizált, azaz társadalmilag hátrányos, emellett kirekesztett csoportokat is ugyanúgy be kell vonni. Míg az akkori észak-amerikai környezetvédelem a faji és osztálykérdésekben nem vont egyértelmű párhuzamot, addig mára világos, hogy a társadalmilag kiszolgáltatottabb helyzetben lévőket arányosan nagyobb kár éri, amikor a környezet sérül.
Feminista külpolitika: Purplewashing, vagy radikális szemléletmód váltás a diplomácia férfiak uralta világában?
Egy nő tizennégyszer nagyobb eséllyel hal meg egy környezeti katasztrófa által vagy szegényedik el – köszönhetően a tradicionális családi mintázatoknak. A nők megfelelő edukációjának és egészségügyi ellátásának hiánya csak tovább ront a problémán. Ezen példák nyilván helytől függően változnak: egy harmadik világbeli női lakos kiszolgáltatottabb, mint mondjuk társai Európa egy jóléti országában.
Az ökofeminizmus amellett, hogy ideológiájában összekapcsolja a feminizmus értékeit az ökológiai gondolkodással – ezzel népszerűsítve az interszekcionalitás és a klímaigazságosság fontosságát – rávilágít a nők környezetvédelmi aktivizmusára. Az ökofeminista értékeket képviselő akcióra jó példa az Indiában, Uttarakhand államban élő nők története. 1973-ban megalapították a Chipko mozgalmat, hogy megvédjék az erdőket a tömeges kipusztítástól.
Ebben az időben sok férfi a városokba költözött munkát keresve, és India vidéki részein maradt nők megélhetése ekkoriban nagyban függött az erdők épségétől. Ahogy azt Vandana Shiva aktivista és környezetvédő dokumentálta, az indiai nők kitaláltak egy erőszakmentes tiltakozási formát, mely addig egyáltalán nem volt elterjedt. A fákat úgy „foglalták el”, hogy a fakitermelők ne tudják kivágni őket. Ezáltal
nemcsak a természetet, hanem saját kultúrájukat és munkájukat is védték.
Ezen akciók jó példák a természet és a nők elnyomása közötti, kulturálisan konstruált politikai párhuzamok meglétére. Közös tulajdonság továbbá a természet és a nők tárgyiasítása és tulajdonként való kezelése is. Ezzel szemben az ökofeminizmus hangsúlyozza a nők és a természet egyenrangú tiszteletét. Míg egy patriarchális világ individualista és hierarchikus, ahol az ember elsősorban magának épít és magáért cselekszik, addig a matriarchális értékrend alapján kiemelten fontosak a társas kapcsolatok, a közösség ereje és a horizontális gondolkodás.
A mai világban a természet egy tőlünk független, sokszor elképzelhetetlen és távoli hely csupán, míg számos őslakos nyelvben nem létezik olyan kifejezés, mint „természet”, hisz „a természet mi magunk vagyunk” – állítják. Ezt folytatván: „Néhány bennszülött nyelvben a növényeket egyenesen úgy hívják, hogy azok, akik gondoskodnak rólunk.” – írja Robin Wall Kimmerer botanikus. A matriarchális közösség képe nem a férfi minőség által dominált társadalom ellentéte, így nem is a férfiak uralására és a nők kizárólagos hatalmára épít.
Stumpf-Biró Balázs: Egy olyan buborékban élünk, amit a végtelenségig akarunk fújni
Sokkal inkább előtérbe helyezi a nemek közötti egyenlőséget és kollaborációt, valamint a nők aktív szerepvállalását döntési helyzetekben. Így hozva el a természetről való gondolkodásba is a föld, a másik ember és minden, ami élő, tiszteletét.
Amikor a nők döntenek a környezet kérdéseiben
Mint számos politikai és döntéshozatali területen, a nők riasztóan alulreprezentáltak a globális környezetvédelmi politika alakításában. Világszerte a környezetvédelmi ágazatokban a vezető nemzeti miniszteri pozícióknak mindössze tizenkét százalékát töltik be nők. A helyi közösségekben a nőkre ruházott döntéshozatali hatáskörök hiányával párosulva, a környezetvédelmi politika kialakításában mindig is aránytalanul sok férfi szólalt meg.
A döntéshozói szerepet betöltő nők szintén nagyobb hajlandóságot mutattak a természeti erőforrások védelmére. Egy 2015-ös politikai összefoglaló a nők részvételét a helyi és nemzeti környezetvédelmi politika kialakításában El Salvadorban, Chilében és Vietnámban vizsgálta. A jelentés megállapította, hogy a nők gyakran jobb helyzetben vannak ahhoz, hogy a helyi ismereteket alkalmazzák az éghajlatváltozásra adott válaszlépésekben, és hajlamosak a természeti erőforrások megőrzését előnyben részesíteni.
Azonban ha nem ismerjük fel az éghajlatváltozás és a szociális kérdések közötti kapcsolódási pontokat, akkor egyikre sem találunk megoldást. A nemek közötti egyenlőség esetében a nők társadalmi kezdeményezéseken keresztül történő felemelése – különösen az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz való jobb hozzáférés – közvetlen hatással van a kibocsátás csökkentésére, mivel csökkenti az ország teljes termékenységi arányszámát.
„Szeretnénk megmutatni, hogy a nők milyen fontos szerepet játszanak a kortárs művészetben” - interjú Szipőcs Krisztinával, a Ludwig Múzeum kurátorával
Nézzünk anyai szemmel a természetre
„Valójában ezért taníttattam meg a lányaimmal kertészkedni, hogy mindig legyen egy anya, aki szereti őket, még jóval azután is, hogy én már nem leszek itt.” – írja Robin Wall Kimmerer, aki indián felmenők leszármazottjaként és botanikus professzorként szemléli a világot.
A tudományos és spirituális tudását a természetről a Braiding Sweetgrass, magyarra lefordítva Szentperje fonat című könyvében foglalja össze. A múlt tapasztalataira és a tudomány mai állásaira támaszkodva mutatja be úgy a természetet, mint a jószándékú tanítót, aki végtelen tudásával és szeretetével gondoskodik rólunk, emberekről.
Anyaként, lányként, barátként, tanítóként és örök tanulóként – nem utolsósorban pedig nőként – ezeket tanácsolja a környezethez való etikus odafordulás kapcsán:
„Ismerd meg azok útjait, akik gondoskodnak rólad, hogy te is gondoskodhass róluk.
Soha ne vedd el az elsőt. Soha ne vedd el az utolsót.
Csak azt vedd el, amire szükséged van.
Csak azt vedd el, amit adnak.
Soha ne vegyél többet a felénél.
Hagyjál belőle másoknak is.
Úgy szüretelj, hogy a lehető legkevesebb kárt okozd.
Amit elvettél, azt használd tisztelettel.
Soha ne pazarold el, inkább oszd meg!
Adj hálát azért, amit kaptál.
Adj ajándékot viszonzásul azért, amit elvettél.
Tartsd fenn azokat, akik fenntartanak téged, és a Föld örökké fog tartani.”
Könyvében közvetetten megjelenik az ökofeminizmus értékrendje, hisz számára az egocentrikus gondolkodás elképzelhetetlen; a környezetre úgy tekint, mint a boldogság, a gyógyulás és a tudás forrására. Majd ezeket az értékeket viszi tovább kapcsolataiba is, teret engedve a hibázásnak, az érzelmeknek és az őszinte kapcsolódásnak.
„Ha tudod, hogy szereted a Földet, az megváltoztat téged, aktivizál téged, hogy óvd, védd és ünnepeld. De amikor úgy érzed, hogy a Föld viszont szeret téged, akkor a kapcsolat egyoldalúsága erős kötelékké alakul át.” – írja könyvében.