előfizetésem
Hírlevél
Ezt a filmet indítja az Oscar-díjért Spanyolország, és nem véletlenül
Oliver Laxe új filmje egyszerre lesúlyt és lenyűgöz: szereplői térdig állnak az „itt és most”-ban, de ez messze nem a mindfulness...
Egy apa, Louis (Sergi Lopez) lányát, Marinát keresi egy rave buliban a marokkói sivatagban – a lány öt hónapja egy hasonló eseményre ment el és azóta nem adott hírt magáról. Egy kis városi furgonnal indultak útnak, vele van kiskamasz fia, Esteban (Bruno Nunez Arjona) is. A keresés nem jár sikerrel, de egy öt tagú társaság egy másik, hasonló eseményre készül a sivatag távolabbi pontján, ezért az ő nyomukba szegődve indulnak útnak.
Ahogy haladnak, a történet fokozatosan alakul át egyszerű keresésből egy fizikailag és érzelmileg is megterhelő, rituális utazássá, mely során a szereplőkkel végig élhetjük veszteségeiken keresztül a nincstelenség fokozatait, míg eljutunk velük a végső pontra, mikor a rajtuk lévő pár rongyos ruhán kívül csak az életük maradt.
De Oliver Laxe még akkor is emeli a tétet, átküldi őket a végső rostán: ki az, aki túlél, és ki az aki nem? Mi viszi át az embert a halálon is? Miközben a rendező az emberi lét végpontjait kutatja, a nézőt is feszült,
hipnotikus állapotban tartja a sokkoló elemekben bővelkedő történet és a folyamatosan hallható techno ritmusa.
Egyetlen hivatásos színész volt
A film szereplői akár önmaguk is lehetnének, hiszen csak a két főszereplő karaktere kapott nevet a filmben, a többiek neve megegyezik a valódi nevükkel vagy becenevükkel: Tonin, Bigui, Steff, Josh vagy Jade. Mint múlt nélküli, jövőtlen entitások, akik húzzák a két főszereplőt a végzete felé, folyamatosan tükröt tartva az apa elé, aki mindenáron meg akarja találni a lányát, aki úgy ment el, hogy nem akar hazatérni. A film nem foglal állást és nem ítélkezik, inkább úgy működik, mint maga a sors vagy valamilyen felső akarat: aminek/akinek értelme van, tovább viszi, aminek/akinek nincs, az megsemmisül.
Sergi Lópezen kívül a többi szereplő nem hivatásos színész, őket egy utcai meghallgatás során választották ki és, mint karaktereik, ők is többnyire „marginalizáltak”:
alternatív, vándoréletet élnek és utcai fesztiválokon lépnek fel.
Ez a film a bizonyíték arra, hogy több francia mozit kellene néznünk
A forgatás 2024 májusától júliusáig zajlott Spanyolországban és Marokkóban. Eredetileg az volt a terv, hogy teljes egészében Marokkóban forgatják, de a spanyol kormány támogatása miatt a film egy részét Spanyolországban kellett leforgatni, ezért a stábnak olyan helyszíneket kellett keresnie Spanyolországban, amelyek az Atlasz-hegységet helyettesíthetik. Eredetileg Los Monegros-t (aragón tartomány Zaragoza és Huesca megyéiben) tervezték, de végül a Rambla de Barrachinában (aragón tartomány Teruel megyéjében) dolgoztak.
A kritikusok szerint Sergi López az apa, Louis szerepében élete legjobb alakítását nyújtja az egyszerre tanácstalan, megviselt és a gyásztól, valamint a hasztalan kereséstől megkérgesedett, megszállottá váló férfi megformálásában. Szinte szavak nélkül, nagyon puritán eszközökkel dolgozva képes felépíteni azt a feszülő intenzitást, ami a történet érzelmi tengelyévé válik.
A többiek körülötte forogva viszik előre a történetet és Louist az önmegismerés folyamatában, mindig csak olyan mértékben nyúlva bele a főszereplő belső folyamataiba, hogy átléptessék egy következő stációba az igazi célja felé vezető úton. Bár ez a cél a történet kezdetén a lánya megtalálása volt, pont a veszteségek ébresztik rá a szereplőket, hogy ez az utazás ennél sokkal messzebbre vezet, valahova az egyetemes lét értelmének tisztázása felé – és ez az a pont, ahonnan érthetővé válik, ki marad életben és ki nem.
A film eredeti címe (Sirât) arab eredetű szó, jelentése út vagy ösvény. Ez esetben a pokol felett átívelő keskeny, „borotvaél” szélességű hídra (As-Sirāt) utal, mely a bűnösök végső próbáját jelképezi és a földi létből a paradicsomba való átmenetet szimbolizálja. A lelkeknek ezen a hídon kell áthaladniuk, és aki megbotlik, a pokolba zuhan — így a híd a próba, a megmérettetés és a megtisztulás metaforája. A film címe tehát utal a szereplők megpróbáltatásainak lelki vonatkozásaira és az utazás végső céljára: a veszteségek az „átkelés” velejárói, a miattuk érzett fájdalom egy spirituális és morális próbatétel, amely a történet központi motívuma.
Kilenc évig kutatott gyermeke után a taxis, a lány egyszer csak beszállt a kocsijába
Az Oscar-díj nagy esélyese
Oliver Laxe galíciai felmenőkkel rendelkező, francia filmrendező, aki ősei földjére visszatelepülve (2020 óta a nagymamájától örökölt házban él egy galíciai kisvárosban) próbál a gyökereivel összekapcsolódni. Negyedik játékfilmje, a Tánc a sivatagban ennek az öt évnek a termése és erősen érezhető benne a családdal való ambivalens távolodás-összekapcsolódás élménye.
43 éves, első filmjét 2010-ben készítette, művészi megfontoltságáról árulkodik, hogy nagyjából azonos időközönként jelentkezik egy-egy filozofikus alkotással: minden munkáját erős képi kompozíciók, a természet és az ember viszonyának vizsgálata, a lassú tempó és a rituális töltés jellemzi, melyek egytől egyig a nemzetközi filmfesztiválok kedvenceivé váltak bemutatásukat követően. A Tánc a sivatagbant 2025-ben Cannes-ban mutatták be, ahol nagy nemzetközi figyelmet kapott és a zsűri díját is elnyerte.
A film nemzetközi koprodukcióban készült, Pedro és Agustín Almodóvar produkciós cége, az El Deseo égisze alatt, mely rendszeresen támogat független, szerzői filmeket. Az Almodóvar testvérek támogatása minden általuk képviselt produkciót reflektorfénybe állít és megnyitja az utat a legnevesebb fesztiválok felé.
Az elnyert cannes-i díj után a Sirât meghívást kapott több jelentős európai és észak-amerikai fesztiválra, vetítették például a Budapesti Nemzetközi Filmfesztiválon is. Mi több, a januári Berlinale nagy esélyesei között szerepel és Spanyolország nevezettje az idei Oscaron a legjobb külföldi film kategóriában.
