A gyász akkor is velünk él, ha nem beszélünk róla, és pont emiatt fáj a legjobban

Az elmúlás és a veszteség elől senki sem menekülhet. A gyász sokkal jobban áthatja életünk szövetét, mint gondolnánk, hiszen minden nagy változás egyfajta búcsút jelent. Frankó Betta tanácsadó szakpszichológus és Haladó Gyászfeldolgozás Módszer® specialista segítségével tisztázzuk a gyász témakörét övező tévhiteket, és felfedezzük az elfogadáshoz vezető hidakat.

Definíció szerint a gyász mindazon egymásnak ellentmondó érzelmek összessége, amelyet életünk jelentős változásai után érezhetünk. Ezért is lehet, hogy egy szerettünk elhúzódó betegségét lezáró halált követően egyszerre élhetünk át végtelen fájdalmat, miközben meg is könnyebbülünk, hiszen a helyzetből adódó terhek szintén megszűnnek. Egy szakításnál pedig, rengeteg harag irányulhat a másik felé, miközben borzasztó hiány, erős kötődés és szeretet feszíti a mellkasunkat. Ilyenkor az érzelmeink miatt ijedten ostorozhatjuk magunkat, de valójában ezek a reakcióink teljesen természetesek.

„Minden évben kapok egy karácsonyi üdvözlőlapot a királyi családtól”

Az igazság: mindannyian gyászolunk

Az egyik legfontosabb, hogy tudatosítsuk, minden érzelmünk helyénvaló és igaz, mert a sajátunk. „A gyász egy teljesen elhanyagolt fogalom. Valójában a legtöbb ember azt gondolja, tökéletesen tisztában van a jelentésével és azzal, hogy gyászol-e vagy sem. Sokan kizárólag egy szerettük elvesztését, vagy a halállal kapcsolatos veszteségeket tekintik gyászeseménynek. Az igazság azonban az, hogy mindannyian gyászolunk, mert nemcsak a veszteségek válthatnak ki gyászreakciót, hanem az életünkben minden jelentős változás, amely a mindennapjainkat szignifikánsan átformálja” – emelte ki Frankó Betta.

Érdekességként hozzátette, hogy a pozitív eseményeket is kísérheti gyász, mint például a költözés, az esküvő vagy a gyermekvállalás. Ezek mind olyan változások, amelyek az életünk egy-egy fejezetének lezárására késztetnek, így teljesen érthető, ha a negatív érzelmeink is felszínre törnek az egyébként pozitív változások hatására.

Saját gyászunk egyedisége

A gyásszal való munka legfontosabb része, hogy elfogadjuk: a feldolgozás folyamata mindenkinél egyedi, akárcsak a kapcsolataink. A szakpszichológus szerint ezt főleg családon belül érdemes tudatosítani, ahol a hozzátartozók különféle módokon gyászolnak. Komoly konfliktusforrás lehet, ha képtelenek vagyunk elfogadni a másik gyászfeldolgozását, hiszen van, akinél a mindennapos temetőlátogatás igénye jelenik meg, míg másnál az egyedüllét válik szükségessé.

A gyászolók érzelmileg labilisabbak, az erős sírógörcsök hirtelen csaphatnak át szinte közömbösségbe, és az ingerküszöbük is megváltozik. Továbbá koncentrációs nehézségek, tanulási elakadások, figyelem- és alvászavarok jelentkezhetnek. „Örökös kérdés, mit mondhatunk, mit tehetünk egy gyászólóért. A legrosszabb, ha általános közhelyekkel próbálunk vigasztalni, mint a »már nem szenved tovább« vagy a

még fiatal vagy, találsz új partnert, a szakítás nem a világ vége.

A gyász a lelkünkben történik, kizárólag érzelmi síkon, így az intellektuális igazságok jelentéktelenek és ártalmasak. A legtöbb, amit tehetünk, a gyászolók életbe való bevonása. Finoman, nem erőltetve, de minden lehetőséget megragadva. Közös programok előtt mindig kérdezzük meg, lenne-e kedve csatlakozni, és bár kevésnek tűnhet, de tényleg aranyat ér, ha őszintén megkérdezzük és értő figyelemmel meghallgatjuk, hogy érzi magát.”

Határidős veszteség

A gyász egy természetes ívű folyamat, amelyet a rohanó világ és a türelmetlen környezet sokszor megakaszthat. A kívülről érkező sürgetés, hogy „neked már nem itt kellene tartanod és rég mást kellene érezned” végtelenül káros. Az ilyen megnyilvánulások a szégyen és gyengeség érzetét mélyen elültetik a gyászolóban, így sokan inkább eltemetik magukban a fájdalmat. „Az egyik legrosszabb üzenet, hogy »foglald le magad, tereld el a figyelmed«. Ideig-óráig működhet, de hosszú távon csak elodázza és megakasztja a gyász lefolyását. A figyelem elterelésére nem csak pár hónapig vagyunk képesek, hanem évtizedekig is, hosszú ideig cipelve ezzel a fájó nehézségeket.

Jó hír azonban, hogy a gyászban nem számít az idő. Mindegy, hogy egy hete vagy harminc éve ért minket veszteség, mert bármikor elkezdhetjük feloldani az elakadásokat egy belső, gyászfeldolgozási munka keretén belül” - mondta a szakember. Kiemelte, hogy a gyászhoz való (tabu) hozzáállásunkat társadalmi szinten tanuljuk, és az azzal kapcsolatos félreértéseinket gyermekeinknek is továbbadjuk.

A már kiskorban tapasztalható azonnali hiánypótlás mechanizmusa, például az első háziállat elvesztésénél vagy egy szeretett játéknál, ártalmatlannak tűnhet, de ez csupán illúzió. Ekkor alapozódnak meg azok a mintáink, amelyeket később ösztönösen alkalmazunk a veszteségekkel való megküzdésre, és legtöbbször sajnos olyanok, amelyekkel elakasztjuk a gyászunkat.

A modern világ zajában a kóser életmód egyszerűsége visszavezet a valódi gyökereinkhez

A múltba visszatekintve sokkal több kulturális kapaszkodót találhatunk a gyászfeldolgozáshoz, mint manapság. Régebben például ha valaki meghalt, akkor a közösség, amelyben élt, pontosan tudta, kinek milyen feladata van a ravatallal, vagy épp a virrasztás során. Egymás után történt a halotti lepedő behozatala a szobába, az ablakok kinyitása és a „komámasszony” értesítése, aki tudta, hogy neki kell elmennie a templomba, ahol aztán megfelelően kongatták a harangokat.

A felgyorsult világunk és a valláshoz fűződő viszonyunk változásával kikoptak ezek a szokások, ezáltal sokkal több bizonytalanság ér bennünket egy szerettünk halálakor. A lelkileg megterhelt családtagoknak az elhunyt kéréseinek hiányában többek között olyan kérdésre is választ kell adniuk, hogy hamvasszák-e az illetőt, öko temetőbe temessék, vagy hívjanak-e papot, ha nem is vallásos a család.

Érzelmi őszinteség és hitelesség

A gyászolók egyik legnagyobb veszélye, hogy izolálódnak, magányossá válnak, ezért is fontos, hogy legyen egy tanú, valaki, aki a kezdeti fázisban látja, megérti, kíséri és elfogadással fordul felé. Ez az, amit például egy mesterséges intelligencia nem képes helyettesíteni. „Az AI fantasztikus összefüggésekre világíthat rá és okozhat aha-élményeket, de soha nem pótolja egy valós, hús-vér ember reakcióit, és az élményt, hogy valóban látnak minket. A gyászolóknak pedig épp arra van a legnagyobb szükségük, hogy érezzék, valaki minden nehézségükkel együtt is szereti őket. Ha ez megvan, akkor egyenes út vezet a gyógyulás felé.”