előfizetésem
Hírlevél
Nehéz szívvel, de végignéztük A titkosügynököt, és elmondjuk, miért kell neked is látnod
A titkosügynök egy „hétköznapi” ember története, aki ragaszkodik az értékeihez, miközben a környezete ennek az ellenkezőjét kéri számon. Kleber Mendonça Filho filmje az első jelenettől az utolsóig a székhez szegez, ezért csak utólag merült fel bennünk a kérdés: miért lett a címe A titkosügynök? Ez egyetlen pillanatra tűnik fel a vásznon: a szereplők által nézett tévé képernyőjén, egy Jean-Paul Belmondo film főcímében.
A kérdés nemcsak minket ejtett gondolkodóba. A rendező számos interjúban volt kénytelen megmagyarázni: eredetileg egy kémfilmet tervezett, de az a forgatókönyv nem sikerült. Viszont összeállt közben valami egészen más, sokkal személyesebb és igazibb történet, mely nem egy valódi kémtörténet kliséire épül, hanem egy olyan hangulatra és asszociációs térre, melyben sok a rejtély, az intrika, és az emberek gyakran több szerepet játszanak. Vagyis a cím arra a társadalmi valóságra utal, ahol az identitás váltások, szerepek, fedősztorik és a kényszerű rejtőzködések mindennaposak: a ’70-es évek Brazíliájára.
„A titkosügynök címet azért választottam, mert rejtélyes, izgalmas és „szexi”- Brazíliában bőven van titok, intrika és szerepjátszás: a történet nyersanyaga teljesen brazil…A cím szándékosan meglepő, mert Brazíliát ritkán kapcsoljuk a „titkosügynök” zsánerhez - mégis épp ez a váratlanság ad neki extra feszültséget.” – fogalmazta meg válaszát Mendonça Filho egy interjúban.
A többrétegű, fordulatos és izgalmas sztori felett áll a főszereplő, Wagner Moura (Pablo Escobar megszemélyesítője a Narcos sorozatból) személye, aki a film egyértelmű Jolly Jokere és sikereinek záloga. A szerep nem véletlenül testhezálló számára, hiszen a rendező kifejezetten rá írta. Bár nem dolgoztak korábban együtt, barátként és politikai aktivista társként jól ismerte. Armando, a főszereplő személyében egy empatikus, „klasszikus” hőst akart megmutatni és úgy látta, Moura ezt pontosan meg tudja csinálni: hogy egyszerre vigye a film érzelmi súlyát és összefogja a sok szereplős, rétegzett történetet, miközben emberileg is olyan alkotótárs, akire építeni tudott.
Sorrentino új filmjében visszatér a felelősség, kétely és megbocsátás nagy kérdéseihez
Moura a vele készült interjúkban a szerep lényegét következetesen úgy fogalmazza meg, hogy egy „hétköznapi” ember története, aki ragaszkodik az értékeihez, miközben a környezete ennek az ellenkezőjét kéri számon - és szerinte ez a morális feszültség az, ami a karaktert igazán hajtja. Bár a szerep neki készült, nem nyomásként élte meg, inkább megtiszteltetésként: „Nem változtatta meg a módszeremet. Nem éreztem nyomást - csak örömöt és megtiszteltetést… A titkosügynök forgatása elejétől a végéig öröm volt. Nagyon felszabadító volt ennyi idő után újra teljesen portugálul dolgozni…” Az idei Golden Globe-on a legjobb férfi főszereplő díját ezzel a mondattal vette át:
Ezt a díjat azoknak ajánlom, akik nehéz időkben is követik az értékeiket.
A brazil mágikus realizmus
A titkosügynök összességében véve egy autofikció: Mendonça Filho a Brazília déli részén található Recifében töltött gyerekkorának, a város élénk mozikultúrájának, történész édesanyjának (aki minden emléküket hangkazettára rögzítette) és mozigépész nagypapájának állít emléket, miközben életszerűen idézi fel a kor politikai közegét és kulturális atmoszféráját.
Mivel a rendező itt született és nőtt fel, a film helyszínválasztása nem díszlet, hanem élő tér: évtizedek óta fotózza/filmezi a várost, így a saját, 1980-as/1990-es évekből származó fotó- és videóarchívumának áttekintése miatt olyan érzése volt, mintha 35 éve készülne erre a filmre. Ez a személyesség nem csak hangulat: a belvárosi üldözéses részeket például azért írta „nyálcsorgatva”, mert erős személyes kötődése van ahhoz a városrészhez, még a borbélyüzletet is beleírta, ahova gyerekkorában hordták hajat vágatni.
A film története 1977-ben zajlik, amikor Mendonça Filho 9 éves volt, mint a filmben a főszereplő kisfia, Fernando. Sőt, A cápa (Jaws) című film bemutatója is erre az évre tehető és a rendező beleírta gyerekkori megszállott rajongását is: „Igen, Fernando én vagyok, és A cápa-mániámnak nem volt határa.” A film a ’90-es években játszódó archívumos jelenetei a rendező édesanyjához kötődnek: az anyja által rögzített kazetták meghallgatása egyszerre volt melankolikus és „szép” időutazás számára; ezt összeköti azzal, hogy a filmben a múlt és jelen különböző hordozókon (archív fotók, kazetták, történetmesélés) „kommunikál egymással”.
Igazi sztárparádé Jim Jarmusch legújabb filmje, kár, hogy nem jutott be az Oscar-mezőnybe
A híres brazil mágikus realizmus is teret kap a filmben: egyik emlékezetes (és sokszor visszatérő) motívuma a „szőrös láb”, egy levágott férfi végtag, amit egy döglött cápa gyomrában találnak, majd rejtélyes módon eltűnik a hullaházból és történetek formájában kísért. Mendonça Filho erről részletesen elmondja, hogy gyerekkorából emlékszik rá, mint városi legendára: például a dadája ijesztgette vele („ha rossz leszel, elvisz”), vagy amikor az anyja az újságban olvasott róla, és felolvasta a reggelinél, pont úgy, ahogy a filmben is történik - a filmben ez a legenda a cenzúra és a rendőri erőszak elbeszélhetetlenségének „kódjává” vált.
A film legfontosabb kulcsjelenete az indító képsor, amely valójában mindent elmond, amiről a film szól, szintén egy saját élmény: Mendonça Filhot 1993-ban vagy 1994-ben, hamvazószerdán a rendőrök megállították, többször végigellenőrizték az autóját, majd a végén, miután nem találtak semmi terhelőt vagy eltulajdoníthatót, azt mondták neki: „adj valamit”. Ezt a „kisstílű korrupciót” kapcsolja a jelenet logikájához, melynek végén a főhős zsebében lévő fél doboz cigaretta cserél gazdát.
A rendező több helyen beszél arról, hogy a korszakot nem tényekből vagy nosztalgiából, hanem érzelmi emlékekből rakta össze. Bár a film a 70-es évek diktatúrájáról beszél, de a jelenből építkezik: a forgatókönyvet a Bolsonaro-elnökség idején írta, és kifejezetten párhuzamot von a diktatúra és a későbbi jobboldali korszak között: „a múlt ismétlődik amnézián keresztül”.
Talán nekünk is ezért olyan nehéz végignézni és feldolgozni, de mindenképpen érdemes.
