előfizetésem
Hírlevél
Kelen Anna: „Megtanultam lassan, hogy szabad hibázni”
Padlásokról előkerülő festmények, lappangó remekművek, százmilliós licitharcok és generációkon át öröklődő szakmai tudás. A műkereskedelem világa egyszerre üzlet, szenvedély és kultúrtörténet. Kelen Anna művészettörténész ebbe az univerzumba született bele: édesanyja, Virág Judit a rendszerváltás utáni magyar műkereskedelem egyik legbefolyásosabb szereplőjeként építette fel a Virág Judit Galériát, Anna pedig ma már az árverési pulpitus túloldalán áll.
A TV2 Kincsvadászok szakértőjeként sokan ismerik, de a képernyőn túl egy jóval összetettebb történet rajzolódik ki. Kelen Annával családi örökségről, elveszett művek nyomozásáról és a műtárgypiac láthatatlan szabályairól beszélgettünk tavaszi árverésük előtt. Azóta kiderült, hogy az aukció legjobban várt tétele, Vaszary János tengerparti képe a kikiáltási árat megduplázva, 150 millió forintért kelt el, egy Zsolnay váza pedig világrekordhoz közeli összegen, 26 millió forintért talált új tulajdonosra. A „magyar Picasso”, Szobotka Imre egyik korai festményéért 44 millió forintot fizettek.
A kisebbik fiad még nincsen egészen két éves, elkezdtél visszatérni a munkába?
Igen, de csak nagyon szakaszosan. Heti három napot dolgozom, és akkor három napot van bölcsődében. De igazából ez is csak hat órában történik naponta. Nálunk egyébként minden kisgyermekes anyukának biztosított ez a lehetőség, hogy részmunkaidőben dolgozzon, de pontosan tudom, hogy ez egy nagyon kiváltságos helyzet.
Beleszülettél a művészeti szcénába. Természetes az árverések világa, a műtárgyak közelsége. Otthon a gyerekjátékok mellett festmények is körbevettek.
Annyira, hogy az aukciókra egészen kisgyerekkoromtól emlékszem, nagyon szerettem menni, mert annyira imponált, ahogyan anyukám ezt csinálta, csodálattal néztem őt. Az akkori legjobb barátnőmmel, Kováts Nórival együtt jártunk ezekre az aukciókra, hiszen az ő apukája is ott volt, Kováts Lajos, aki ebben az időszakban egy meghatározó galerista volt. Egyébként gyerekként aukciókra járni nekem fontos kapcsolódási pont volt köztem és anyukám között.
Mikor érezted azt, hogy a műtárgyak világa téged is igazán megszólít?
Szerintem ez mindig jelen volt. Egyszerűen képek vettek körül minket otthon. Nemcsak a tárgyak maguk, hanem a történetek is, amelyek hozzájuk kapcsolódtak. Anyukám és István, (Törő István üzletember, a Virág Judit Galéria tulajdonosa, Anna nevelőapukája) ) akivel akkor már együtt élt, sokat meséltek: hogy kiket ábrázolnak, kik voltak ezek a festők, milyen korszakban alkottak. Ezek a történetek a mindennapjaink részévé váltak, és valahogy ez teljesen természetesen alakította ki bennem ezt az érdeklődést.
Françoise Gilot tíz évig szerette Picassót, és ő volt az egyetlen nő, aki végül elhagyta
Biztosan van olyan képzőművészeti alkotás, amit nem felejtesz, annyit nézted?
Volt egy Scheiber Hugó képünk, ami sajnos már nincs meg. A magyar avantgárd és modernizmus egyik kiemelkedő alkotója volt. Ez egy bohócot ábrázoló pasztell portré volt, narancssárga háttérrel, és a mai napig előttem van. Az arckifejezés annyira erős és kifejező volt, hogy gyerekként is teljesen magával ragadott. A másik meghatározó élményem a Zsolnay-gyűjteményhez kapcsolódik. István ugyanis nagy Zsolnay-gyűjtő, és van egy tárgy, ami szerencsére még mindig megvan: egy boszorkányt ábrázol, fekete macskával a lábánál. Meghatározó emlék az a lelkesedés, ahogyan István beszélt róla. Ugyanígy az, ahogyan anyukám vezette az árveréseket. Az ő szenvedélyük volt az, ami bennem is felkeltette az érdeklődést. Azt láttam rajtuk, hogy itt valami nagyon izgalmas dolog történik.
A nagyfiad már abban a korban van, amikor sokat kérdez, ugye? Szintén érdekli művészettörténet?
Nagyon érdeklődő, de egyelőre nem igazán a művészet a központi téma neki, majd meglátjuk, hogyan alakul. Nagyon erős a közéleti és politikai érdeklődése, ami szintén izgalmas.
Kocsis Zoltán egyik története, amikor arról mesélt, hogy tizenévesen döbbent rá: más emberek, ha ránéznek egy kottára, nem hallják fejben a zenét, mint ahogyan ő. Neked volt hasonló felismerésed a képzőművészet terén, hogy másoknak nehézséget okoz a megértés?
Igen, ez talán a gimnáziumi éveim alatt tudatosult bennem igazán. Amikor barátok jöttek hozzánk, sokszor láttam rajtuk egyfajta távolságtartást. Elhűltek attól, hogy mindenhol képek vannak, és sokszor szinte félve léptek be a lakásba. Ez nagyon fontos felismerés számomra, mai napig is a munkám során ezt a távolságtartást szeretném transzformálni élménnyé, izgalmas kalanddá. Mert a művészettörténet, a műtárgyak világa vonzó és izgalmas.
Ezért szeretek például tárlatvezetéseket vagy előadásokat tartani, megmutatni, hogy mennyire izgalmas világ és érzékekre ható – ahhoz sem kell filmesztétikát tanulni, hogy megnézzünk egy filmet, vagy irodalomtudománnyal foglalkozni, hogy elolvassunk egy könyvet. A képnézés is pontosan ilyen, el lehet mélyedni a részletekben: megnézni közelről az ecsetvonásokat, a színeket, azt, hogy egy távolról egységesnek tűnő felület valójában mennyi árnyalatból áll össze, de ehhez nem kell külön képzettség.
Sokszor hallom azt a mondatot: „Én nem értek hozzá.” Pedig valójában nem is ez a lényeg. Talán ez a különbség, ha valaki ebbe beleszületik: hogy ezek a kapaszkodók egyszerűen adottak számára. Nincs benne félelem vagy tartózkodás, és nincs benne az a feltételezés sem, hogy ezt külön meg kell tanulni.
Amikor valaki bemegy hozzátok a Virág Judit Galériába, akkor azt úgy kell elképzelni, mint egyfajta „Kincsvadászatot”? Nem a nagy, legendás történetekre gondolok, amikor évekig kutatott „Wanted” művészeti alkotás kerül elő, és sikerül hazahozni és nálatok kerül árverésre – hanem arra, amikor valaki csak bejön az utcáról és csalódik, mert amit hozott fabatkát sem ér.
Bár az utóbbi időben talán valamivel ritkábban fordul elő, de még mindig mindennapos, hogy valaki bejön és megmutat egy tárgyat, amit a padláson talált, vagy a nagymamától örökölt. A legtöbb esetben ezek inkább eszmei értékkel bírnak a tulajdonos számára, és nem képviselnek jelentős piaci értéket. Ugyanakkor a mai napig előfordul, hogy időnként valóban felbukkan egy-egy érdekesebb vagy különlegesebb darab, ami izgalmas felfedezés.
Az aukciók világa egy nagyon zárt, diszkrét közeg, ahol egyszerre van jelen az üzlet és egyfajta performansz is, amit ma már te vezetsz. Anyukádtól vetted át ezt a szerepet a Covid-időszak után. Mennyit lehet egyáltalán megmutatni a műkereskedelem világából?
A legfontosabb aranyszabály a műkereskedelemben az, hogy soha nem derülhet ki, ki az eladó és ki a vevő. Ez alapvető. Emiatt is nagyon nehéz kívülről belelátni ebbe a világba, mert az információk nagy része bizalmi alapon működik. Ha körbenézünk, szinte minden galériában vagy aukciósháznál azt látjuk, hogy a következő generáció viszi tovább a munkát. Ez azért van, mert a kapcsolati háló itt kulcsfontosságú, és ezt nagyon nehéz kívülről felépíteni.
Tudom, hogy életünk minden területén fontos, de itt talán még inkább, mert a diszkréció miatt különösen nehéz újonnan bekerülni ebbe a körbe. A művészeti alkotások gyűjtéséhez akkor jutnak el az emberek, amikor már rendelkeznek egy bizonyos anyagi háttérrel. A műtárgybefektetés sokszor a portfólió diverzifikálásának egy későbbi lépcsője. Általában akkor jelenik meg, amikor már van ingatlan, vannak pénzügyi befektetések, például részvények, és azután fordulnak a műtárgyak felé. Mi nem egy gyűjteményt segítettünk felépíteni és én ezt egyébként mindenkinek javaslom is, aki érdeklődik a gyűjtés iránt: hogy kérdezzen, tájékozódjon, mielőtt belevág.
Ha egy ügyfél rátok bízza magát, az eléggé személyes folyamat, végülis az ő nappalija, hálószobája falán fog lógni az adott kép.
Egy gyűjtemény mindig a gyűjtő személyiségének lenyomata. Azt mutatja meg, hogy mi érdekli, mi érinti meg, mi fontos számára. Éppen ezért nem lehet ezt pusztán pénzügyi befektetésként kezelni. Néha előfordul, hogy valaki kizárólag befektetési szándékkal érkezik, és tanácsot kér, de ezt a két dolgot nem lehet teljesen szétválasztani.
A műtárgyakkal együtt élünk. Ezek ott vannak az otthonunkban, körülvesznek minket. Ezért nagyon fontos, hogy az adott mű valóban tetsszen. Ez az elsődleges szempont, és csak utána jön az, hogy mi milyen piaci trendeket látunk, hogyan alakult egy adott művész megítélése az elmúlt évtizedekben, és mire lehet számítani a jövőben. De az, hogy valami személyesen megérintsen, elengedhetetlen.
Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos sziget című festménye rekordáron kelt el, 460 millióért, te ütötted le. Hogyan lehet erre mentálisan felkészülni?
Ez talán prózaibb, mint gondolnánk. Ugyanúgy intézem a hétköznapi dolgokat, hozomviszem a két fiamat, mint bármelyik másik napon. Persze az árverés előtti egy-két órában már igyekszem ráhangolódni. Van például egy zenei lejátszási listám, amit az odafelé vezető úton mindig meghallgatok. Őszintén szólva, egy bizonyos pontig lehet amúgy lelkileg tréningezni magamat, de teljes mértékben nem. A Csontváry kép esetében sejtettük, hogy magas áron fog elkelni, de arra nem számítottunk, hogy ekkora rekord születik. Az a feszültség, ami akkor a Kongresszusi Központ termében volt, leírhatatlan.
Ezer ember ült a teremben, és teljes csend volt. Pedig egy árverés általában zajos, mozgalmas esemény, de ott abban a pillanatban mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt. Utólag visszanézve látom igazán, mennyire izgultam. Akkor még viszonylag kevés rutinom volt, talán egy éve vezettem árveréseket, és a hangomon is hallatszott, hogy remeg.
Máig eldönthetetlen, hogy egy tragikus sorsú zseni vagy egy torz személyiség volt Czigány Dezső
Visszanézve látod azt is, hogy min múlik egy licit dinamikája? Hogy lehetett volna még tovább vinni?
Nagyon sok apró tényezőn múlik. Különösen nehéz a mai, úgynevezett hibrid rendszer, ahol egyszerre vannak jelen a teremben ülő licitálók és az online résztvevők. A személyesen jelenlévők gyors tempót szeretnének, az online licitálók viszont inkább lassabbat. Ezt a kettőt összehangolni nagyon nehéz. Többek között az árverés vezetője ezért nem lehet külsős vagy egy színész, mert amit itt igazán ismerni kell, azok a vevők. Pontosan tudom, hogy ki az, akinek idő kell, ki az aki gyorsan reagál, ki az, aki az utolsó pillanatban?
Még azt is tudom, hogy az adott műtárgy kinek hiányzik a gyűjteményébe, és ezért vélhetően fog licitálni, akkor inkább várok egy kicsit. Ezek azok a finomságok vagy apróságok, amiért egy árverésvezetőnél nagyon fontos, hogy ő ismerje a közönséget is és azt is, hogy mit ad el. Kulcsfontosságú.
Tehát itt nemcsak az számít, hogy ki nyeri meg a licitet, hanem az is, hogy kik vettek részt benne.
Azok is nagyon fontosak, akik végül nem nyernek. Ők is a közönség részei, és a jövőben még visszatérhetnek. Ezért amikor valaki egy hosszabb licitharc után alulmarad, mindig igyekszem vele valamilyen módon kapcsolatot teremteni, akár csak egy pillantással.
Barki Gergely művészettörténésszel sokat dolgoztok együtt, ő tulajdonképpen képvadász. Több szenzáció, sikeres nyomozás a nevéhez fűződik, ami aztán nálatok került kalapács alá. De előfordult, hogy pont a Virág Judit Galériába sétáltak be egy Dénes Valéria több, mint száz éve lappangó festményével. Mely életművekben vannak a legnagyobb hiányok, miért a „Wanted” szekció?
Amit még mindig nagy erőkkel keresünk, azok főként azok a lappangó művek, amelyeknek a eltűnése a XX. századi történelmi sajátosságból következik. Egyrészt a század első felében a legjelentősebb magyar művészek életművük meghatározó darabjait sokszor nem Magyarországon alkották meg: Párizsban, Berlinben, Rómában vagy akár New Yorkban dolgoztak, bekapcsolódva a nemzetközi művészeti áramlatokba.
Az ottani modern művészeti közeg inspirálta őket, és ezek a művek többnyire külföldön is találtak gazdára. Másrészt a háborús vészhelyzet miatt kerültek ismeretlen helyre, vesztek el. Párizsban élő magyar művészeknél tudjuk, hogy internálták őket, menekülniük kellett, úgyhogy nyilván szétszóródtak a festményeik itt-ott-amott, ahol épp el tudták helyezni. Vannak olyan keresett képek, melyeket Amerikába vittek ki a Világkiállításra. Éppen ezért ezek azok az alkotások, amelyek időről időre még ma is előkerülhetnek.
Magyarországon belül viszont egyre ritkább az a helyzet, hogy egy családi hagyatékból, a padlás mélyéről bukkanjon fel egy jelentős mű. Ha már említetted Barki Gergelyt, ő az egyik legismertebb szakértő ezen a területen: kivételes szeme, tudása és rendkívül mély ismeretei vannak ezekről az életművekről. Ilyen például Czóbel Béla vagy Berény Róbert munkássága, de ide sorolható Szobotka Imre is, akit gyakran a leghíresebb magyar kubista festőként emlegetnek. Ő az első világháború éveit végig Franciaországban töltötte és folyamatosan alkotott, de azokból a festményekből mára alig maradt fenn valami.
Hasonló a helyzet Patkó Károly esetében is, akivel én magam is foglalkozom. Bár kevésbé ismert alkotó, a húszas–harmincas években jelentős munkásságot épített fel. A harmincas évek elején Rómában élt, ahol lenyűgöző olasz tájképeket festett, ezeknek azonban jelentős része ma is hiányzik az ismert életműből. Nem tudjuk pontosan, hol vannak ezek a művek, de feltételezhető, hogy külföldön találhatók, és talán idővel újra előkerülhetnek. Az említett francia időszakból is időről időre kerülnek elő művek.
Előfordul, hogy Vaszary János vagy Rippl-Rónai József alkotásai bukkannak fel, de számomra különösen fontos Kádár Béla életműve, akivel sokat foglalkozom. Érdekes példa, hiszen a tengerentúlon hamarabb vált ismertté, mint Magyarországon. Itthon sokáig egyszerűen túl modernnek számított, míg a húszas években már egészen New Yorkig jutott, ahol jelentős kiállításai voltak. Az utóbbi években Amerikából legalább hat-hét olyan festménye került elő, amelyekről korábban nem is tudtunk. Ezek felkutatása komoly kutatómunkát igényel: könyvtárakat, múzeumokat kerestem meg, minden olyan intézményt, ahol valaha nyoma lehetett a művésznek.
Az amerikai digitalizált sajtóarchívumokban is kutattam – hasonlóan ahhoz, ahogyan itthon az archívumok őrzik a régi újságcikkeket –, és ezekből a nyomokból sikerült egy-egy elveszettnek hitt képre rábukkanni. Az egyik legizgalmasabb az volt, amikor egy Kádár Béla-festményre egy amerikai ingatlanhirdetés hátterében figyelt fel valaki, és így jutott el hozzánk. Egy másik alkalommal egy Amerikában élő, magyar származású fiatal nő küldött nekem messengeren fotót egy ismeretlen képről, azzal a kérdéssel, hogy vajon magyar festmény lehet-e. Kiderült, hogy valóban egy csodálatos Kádár Béla-műről van szó.
Az ilyen felfedezések mindig izgalmasak, mert képesek átírni a művészettörténeti tudásunkat, az addigi narratívát. Egy-egy kiemelkedő alkotás felbukkanása új megvilágításba helyezheti az egész életművet, és más szintre emelheti az adott művész helyét a művészettörténetben.
A Virág Judit Galériának mi a szerepe egy felbukkant kép esetében?
Igazából ez nagyon-nagyon sok aggodalommal jár – először azon aggódunk, hogy megszerezzük a képet, tehát, hogy mi adhassuk el, elsősorban ezen megy a verseny. Utána meg azért izgulunk, hogy ki fogja megvenni? Komplex, közben fantasztikus egy képnek az útját végigkövetni, kinyomozni. Az egy dolog, hogy minden műtárgynak és alkotónak saját története van, de hogy magának a képnek, a szobornak, a kerámiának a történetét kinyomozni – ahogyan kikerült a művész műterméből, utána mi történt vele –, a mai napig az egyik kedvenc része a munkámnak.
Mennyire volt nyomasztó neked, hogy átveszed a helyét Virág Juditnak, anyukádnak?
Abszolút éreztem nyomást, amikor szóba került, hogy átvegyem az árveréseknek a vezetését, ez egy nagyon hosszú, hosszú döntési folyamat volt mindkettőnk, és mindannyiunk, István részéről is. Azt a rutint, ismertséget, tudást, ami neki van, gyakorlatilag kezdőként átveszem. Nagyon-nagyon nehéz volt, jártam is emiatt terápiára, ami segített abban, hogy merjek beleállni. Mindamellett, hogy ez egy elképesztően kivételes lehetőség, kiváltság és adottság, tudni kell bánni vele, és a helyén kezelni.
Ahogy láttam melletted állni a pulpitus mellett büszke anyaként Juditot – tudom, már nem áll ott – nekem azt jelentette, hogy biztonságot adott neked.
Már nem áll ott, de kezdetben ez óriási támasz és bizalom volt nekem. Nyilván az árverésen résztvevőknek is bizalmat jelentett. A mai napig mindig ő az egyetlen, akit meg szoktam kérni arra, hogy jelezzen annyit vissza, hogy oké, nekem ő egy abszolút megfellebbezhetetlen szaktekintély, de mindenben, az árveréseken is, a szakmai kérdésekben is. Megtanultam lassan, hogy szabad hibázni. Mert az aukció vezetésére igazából nem lehet előre gyakorolni — ez tényleg mély víz – az évek alatt szépen jött hozzá a rutin meg a tapasztalat.
Amiben a terápia sokat segített, hogy egyáltalán meg merjem ezt lépni, ki merjek állni édesanyám után, és merjem azt kommunikálni az ügyfelek és a közönség felé, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Egyébként azt hiszem, ma már elég jól tudom kezelni az építő jellegű kritikát is. Az elején ez nem volt egyszerű, de mostanra megtanultam úgy fogadni ezeket a visszajelzéseket, hogy ne személyes támadásként éljem meg, hanem a munka természetes részeként. Ha valami nem sikerült olyan jól, vagy valamire jobban oda kell figyelni, azt már inkább feladatként látom, és igyekszem beépíteni.
Most májusban lesz a következő aukciónk, a tavaszi, úgyhogy jelenleg arra készülünk. Nemrég volt a kiállításrendezés is, szóval most ez van fókuszban. A téli aukció persze az év legfontosabb eseménye, de most minden figyelmünk a májusira irányul.
