előfizetésem
Hírlevél
Tragikus szerelem és árulás húzódik a világ leghíresebb erotikus szobrának hátterében
Amikor Camille Claudel nevét ma kimondjuk, a művészettörténet és a közönség szinte azonnal a tragédiájára gondol: a zseniális szobrász, aki Auguste Rodin árnyékában alkotott, és akit az elmegyógyintézet falai mögött felejtettek. Azonban a művei beszélnek helyette, arról tanúskodnak, hogy Camille nemcsak modellje volt a világhírű Rodinnak, nemcsak múzsája, hanem egyenrangú alkotó, aki saját kezével formálta a női test és a lélek feszültségeit. Ez a szerelmi történet nem romantikus legenda. Ez egy valóságos hatalmi játszma, szenvedély, árulás, elhallgattatás és lassú megőrülés története.
Kezdjük a végén, egy zseniális, szenvedélyes képzőművésznő tragédiáján keresztül érkezzünk meg gondolatban 112 évvel korábbra és képzeljük el egy lány életét a XX. század elején. Sorsa korántsem lehetett könnyű, hiszen akkoriban a nők Franciaországban már beülhettek az egyetemi kurzusokra, de azért, ha művészi pályára léptek, az nem volt szokványosnak mondható, pláne, ha meztelenül modellt álltak akt tanulmányokhoz. A társadalom elítélte, kivetette, megbélyegezte őket. Nem mintha napjainkban ez teljesen megszűnt volna, de több mint száz éve még szinte lehetetlen volt kitörni egy nőnek a konyha, gyermekszülés, házasság háromszögéből.
Camille Claudel 1913 tavaszán egy reggel arra ébredt, hogy anyja és öccse papírokkal vártak rá. Egyetlen aláírás, egy orvosi igazolás, egy családi döntés – és a világ egyik legeredetibb szobrásza hivatalosan is őrült lett. Az apja egy héttel korábban halt meg. Ő volt az egyetlen, aki egész életében védte, támogatta, hitt benne. Az anya gyorsan cselekedett. A diagnózis: paranoiás téveszmék. A hivatalos indok: Camille azt hitte, hogy Auguste Rodin ellopja az ötleteit, és szabotálja a pályáját.
Ennyi elég volt. A kocsi elindult Ville-Évrard felé. Camille nem tiltakozott. Nem sikított. Csak egyetlen dolog járt a fejében: hogy félbeszakadt a munkája. Hogy félbemaradt egy kéz. Egy mozdulat. Egy test. Néhány nappal később unokatestvérének ezt írta: „Ha meg akarsz látogatni, nyugodtan jöhetsz. Hosszú ideig itt leszek. Ők birtokolnak, és nem engednek el.” Nem is engedték el. Soha többé.
Sajnálatos módon ekkor Franciaországban még érvényben volt egy 1838-as törvény, ami szerint egyetlen orvosi papír is elegendő volt ahhoz, hogy valakit elzárjanak. A Claudel család esetében ezt az igazolást egy szomszéd orvos írta alá a quai Bourbonról. A dokumentumban ez állt: „Csapzott ruhákat visel. Rendkívül piszkos. Eladta minden bútorát. Az elmúlt hónapokban nem járt ki nappal, csak éjszaka jött elő.” Egy művész rendetlenségét, elszigetelődését, kétségbeesését bűnjelekké változtatták.
Camille az intézetben töltött első napjaiban imádkozott. Abban reménykedett, hogy ez csak félreértés. Hogy néhány hét, és hazamehet. Hogy újra agyagot érinthet. Nem így lett. Harminc év. Harminc év falak között. Először Ville-Évrard. Aztán Montdevergues, Franciaország déli részén. A társadalom peremén. A világ végén. Százával írta a leveleket: „Nem vagyok őrült. Elhagytak.” „Miért vagyok itt? Mit tettem?” „Teljesen épelméjű vagyok. Kérem, vigyenek el innen.”
A levelek nagy részét nem is kézbesítették. A család hallgatott. Az anya soha nem ment el hozzá. Paul, a testvére nagyon ritkán, de látogatta, harminc év alatt alig egy tucat alkalommal járt nála. Camille nem volt szobrász többé. Csak páciens. Nem volt vele semmi, ami az identitását jelentette. Csak a falak. A csikorgó ajtók. A sikoltozó betegek. Az idegen tekintetek.1915-ben ezt írta az intézeti orvosnak: „Szörnyű így elhagyatottnak lenni. Nem tudok ellenállni a bánatnak, amely elönt.” Amikor a második világháború véget ért, Camille Claudel már több mint harminc éve volt bezárva. Végül 1943 októberében halt meg, hetvennyolc évesen. Senki nem ment el érte. Közös, jelöletlen sírba temették.
Egy zseni pora eltűnt a földben, mintha soha nem is létezett volna.
A szobrász, aki művészetén keresztül küzd az előítéletek ellen - interjú Rabóczky Judittal
A szerelem, amely egyszerre teremtett mesterműveket és egy életre szóló pusztulást
És miközben Camille Claudel eltűnt, a világ ünnepelte azt a férfit, aki az életét kettétörte. Auguste Rodint. A mestert, a géniuszt. De 1913 júliusában megjelent a L’Art Decoratif című magazin, amely külön számot szentelt Claudel munkáinak, amelyhez kommentárt fűzött testvére, a költő és diplomata Paul Claudel. Többek között szerepelt benne Camille szobrának, a La Petite Châtelaine-nek a márványverziója, amely az iparmágnás Henri Fontaine tulajdonában volt. De hogyan jutottunk el idáig?
Tizenhét éves korára Camille elhagyta Fère-en-Tardenoist, a kisvárost, ahol született, és Párizsba költözött. Az 1880-as években járunk, amikor francia főváros a művészeti világ központja, viszont a nőktől azt várták, hogy múzsák legyenek, ne alkotók. Claudel szobrászati órákra iratkozott be, ahol a nőket kelletlenül ugyan, de engedték tanulni, bár soha nem egyenlő feltételekkel. Privát akadémiára járt, mert az École des Beaux-Arts zárva volt előtte. Ott figyelt fel rá Alfred Boucher, fiatal szobrász és Chagall, Modigliani jövőbeni mecénása.
Ő mutatta be Paul Dubois festő- és szobrászművésznek, a Beaux-Arts igazgatójának, aki egyetlen pillantás után ezt mondta: „Maga biztos Rodinnál tanult.” Camille azonban akkor még nem is hallott Auguste Rodinről. Ám néhány hónappal később már a műtermében dolgozott - tizenkilenc évesen találkozott az akkor már negyvenhárom éves, már híres Rodinnel, akiről mindenki egyetértett abban, hogy egy zseni. Amikor meglátta Camille munkáit, felismert benne valami rendkívüli tehetséget, amely vetekedett, talán még túl is szárnyalta a sajátját. Felvette asszisztensének.
Aztán Camille modellje lett. Majd szeretője (mivel a szobrász akkori élettársa Rose Beuret, a fia anyja volt). Évekig dolgoztak egymás mellett Rodin stúdiójában. Camille formálta a kezeket és lábakat az egyik legismertebb Rodin-műhöz, A calais-i polgárokhoz, az apró anatómiai részletekben ott van keze munkája, látásmódja. Ötletekkel, technikákkal, sőt egész fontos részletekkel járult hozzá olyan művekhez, amelyek végül Rodin aláírását viselték. Nem kapott semmilyen elismerést.
Csak a zseni közelségét, amivel mindenki azt bizonygatta, hogy az már elegendő fizetség.
Camille Claudel azonban nemcsak tehetséges volt, hanem Rodinnal egyenrangú, bizonyos technikákban talán még felül is múlta őt. A 1880-as évek végén és az 1890-es évek elején Párizs 13. kerületében, a La Folie Neubourg stúdióban éltek és dolgoztak, egy omladozó XVIII. századi kastélyban, vadul benőtt kerttel. Ezen időszak alatt Claudel számos jelentős saját szobrot is létrehozott. Ilyen volt a L’Abandon (1888) gipszverziója, melyben egy térdelő férfi karját nyújtja egy álló nő felé.
Camille szobrai is mélyen érzékiek, érzelmesek, technikailag mesteri alkotások voltak. 1889-ben elkészítette A keringőt (La Valse), egy két meztelen alakot ábrázoló szobrot, akik intim táncot járnak, testük összefonódik, erotikával, amely egyszerre gyengéd és szenvedélyes volt. A francia állam elutasította. „Túl érzéki”. „Nem megfelelő”. „Botrányos”. Eközben Rodin A csók című műve, amely két meztelen szeretőt ábrázol, majdnem azonos szellemiséggel, mesterműként ünnepelték. A múzeumok megvásárolták, a kritikusok dicsérték. Az egyetlen jelentős különbség a két munka között az alkotóik neme volt.
Camille folytatta a munkát. Elkészítette a L’Age mur című, hátborzongató szobrot, amely három alakot ábrázol: egy fiatal nő kétségbeesetten nyújtja kezét egy férfi felé, akit egy idősebb nő vezet el. A szobor leírhatatlanul őszinte a hatalomról, megszállottságról és elhagyatásról. A gipszmodell (amely mára elveszett) nagy sikert aratott az 1899-es első bemutatásakor, ami arra késztette az egyik kritikust, hogy kijelentse: „Mademoiselle Claudelt többé nem nevezhetjük Rodin tanítványának; ő a vetélytársa.” Rejtély, hogy a francia állam miért mondta vissza a szoborcsoport bronzváltozatára vonatkozó megrendelését, de szerencsére Claudel végül megbízáshoz jutott Louis Tissier kapitánytól, aki művészetének hűséges csodálója volt.
Később elkészítette az egyetlen nagyméretű márványszobrát, a mű Perszeuszt ábrázolja, miután lefejezte a három Gorgó egyikét, a Medúzát. Utóbbihoz Camille saját arcvonásait használta fel, dühében, miután megszakadt kapcsolata Rodinnel. A márványszobrot 1902-ben mutatták be a Société Nationale des Beaux-Arts Szalonján. A szobor elkészítéséhez négy évre volt szükség, mivel az állami megrendelést pénzügyi nehézségek miatt törölték, miután Rodin felháborodva Claudel The Age of Maturity (Az érett kor) című szobra láttán, visszavonta támogatását.
Françoise Gilot tíz évig szerette Picassót, és ő volt az egyetlen nő, aki végül elhagyta
Elszakadás a mestertől, a magány évei
1898-ra, tizenöt év együttlét után, Camille végre elszakadt Rodintól. Kimerült, szívfájdalmában dühös volt az évekért, amelyeket Rodin árnyékában töltött, dühös az alkotásokért, amelyekben segített, de csak az ő nevét viselték, dühös a világra, amely ünnepelte zseniális tehetségét, miközben az övét utánzatnak tekintette. Saját stúdiót hozott létre, és megpróbált független karriert építeni. De minden ajtó, amelynek nyitva kellett volna állnia, zárva maradt. Rodin mindenhol ott volt a párizsi művészeti világban, befolyásos volt, gazdag, kapcsolatokkal teli. Akár aktívan szabotálta, akár egyszerűen visszahúzódott, az eredmény ugyanaz volt: a megrendelések elapadtak, a galériák elvesztették érdeklődésüket, a mecénások eltűntek.
Camille egyre inkább elszigetelődött, keserű és paranoiás lett. Meg volt győződve, hogy Rodin ellopja az ötleteit, hogy a háttérből rombolja karrierjét. Családja megijedt. Viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá vált. Dührohamokban kilencven szobrát semmisítette meg, kalapáccsal zúzta szét saját alkotásait. Összeesküvésekkel vádolt embereket. Hogy ez mentális betegség volt-e, vagy egy olyan ember reakciója, akinek az életművét rendszeresen ellopták és eltüntették, az a történetét kísértő kérdés marad.
Camille Claudel mindent elveszített egyszerre: szerelmet, védelmet, szakmai hátteret, illúziókat. A párizsi művészvilág bezárt előtte. Megrendelései eltűntek. A galériák elfordultak tőle. A mecénások elhallgattak. Camille egyre magányosabb lett. Egyre dühösebb. Egyre kétségbeesettebb. Meg volt győződve arról, hogy Rodin figyelteti, ellopja az ötleteit, meg akarja mérgezni.
Rodin maradt, ahol volt: a csúcson.
A viktoriánus Anglia szupermodelljének arcát te is ismered, de még csak nem is tudsz róla
Camille Claudel szobrai nagy részét megsemmisítette
Rodin 1917-ben halt meg. Ünnepelve. Kitüntetésekkel. Múzeummal. Nemzeti gyásszal. Camille ekkor még élt. Egyedül. Elfeledve. Az intézeti években nem dolgozhatott szobrászként, az alkotáshoz való hozzáférés teljesen megszűnt számára, nem volt sem tere, sem anyag, amiből dolgozhatott volna, elvettek mindent tőle. A harminc évnyi bezártság alatt csak ritkán kapott látogatókat, és életének utolsó szakaszában a külvilágtól teljesen elzárva, magányosan halt meg 1943-ban, egy intézeti szobában. Jelöletlen sírba temették.
A levéltári adatok szerint Camille Claudel állapota az évek során fokozatosan romlott. Bár időnként az intézeti orvosok feljegyezték, hogy beszél, rajzol vagy naplót vezet, a társadalmi és családi támogatás teljes hiánya miatt soha nem kapott esélyt a rehabilitációra vagy a művészi tevékenység folytatására. Sok kutató szerint az intézeti elzárás az egyik legtragikusabb példája annak, hogy egy tehetséges női alkotót hogyan fosztottak meg a munkájától, szabadságától és emberi méltóságától.
Érdekes módon Claudel neve és művészete csak évtizedekkel később kezdett újra ismertté válni, részben Rodin életműve és levelezése, részben a 20. század második felében megjelenő művészettörténeti kutatások révén. Ma a művei a Musée Camille Claudel-ban, a Musée Rodinban és a nemzetközi múzeumokban találhatók, de a harminc évnyi intézeti bezártság sötét árnyéka örökre hozzátartozik a történetéhez.
A művésznő sorsa egyben figyelmeztetés is: a társadalmi normák, a családi döntések és a művészeti világ hierarchiái hogyan tudják elnyomni a tehetséget, és milyen súlyos következményekkel járhat az elhallgatás, az izoláció és az emberi támogatás hiánya. Camille Claudel életének utolsó három évtizede nem pusztán egy pszichiátriai intézet falai közötti lét, hanem a kreativitás, a szabadság és az emberi méltóság tragikus hiányának dokumentuma.
