előfizetésem
Hírlevél
Enyedi Ildikó: „A növények erotikája valóban központi témája a filmnek”
Enyedi Ildikó Az én XX. századom című első filmjével a Cannes-i Filmfesztiválon elnyerte az Arany Kamera-díjat, majd évtizedekkel később a Testről és lélekről Berlinalén kapott Arany Medvéjével és Oscar-jelölésével erősítette meg nemzetközi rangját. Legújabb alkotásában, a Csendes barátban a növényvilág felől gondolja újra az érzékelés és a jelenlét kérdéseit.
A Csendes barát lírai hangvételű tanúvallomás, amely elgondolkodtató módon állít párhuzamot az emberi lét és a növényvilág között. A film egyik meghatározó szerepében Tony Leung Chiu-Wai látható, partnerei között pedig olyan nemzetközi hírű színészek szerepelnek, mint Luna Wedler, Johannes Hegemann, Sylvester Groth, Rainer Bock, Martin Wuttke, valamint A feleségem története főszereplője, Léa Seydoux.
Mire elkezdtük az interjút, Enyedi Ildikó már nem kívánt semmi mást, csak csöndet – láttam a szeméből. Világszerte a filmes magazinok, hírportálok, televíziós csatornák, podcastok interjúin át a közönségtalálkozókig gyakorlatilag most minden perce be van osztva. Elég lenne, ha csak azt írnám ide, hogy a rendező legújabb filmje a 82. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, és Luna Wedler megkapta érte a legjobb feltörekvő ifjú színésznek járó Marcello Mastroianni-díjat. Ez az az alkotás, amelyet egy 200 éves ginkgo biloba fának vetítettek le Sellyén, egy botanikus kertben, mivel ő a főszereplője a német–francia–magyar koprodukciónak.
Elég lenne, ha azt írnám: a film megmutatja, hogyan szeret egy fa.
Elég lenne, ha azt írnám: felteszi a kérdést, hogyan tudunk - egyáltalán tudunk-e - szeretni? Ha azt írnám: megmutatja, milyen a teremtés. A gyomrodban fogod érezni a filmet, a szívedben dübörög. Ugyanakkor nincs ekkora nagy pátosz a filmben. Ott van mindjárt az elején a hányásos jelenet az egyik főszereplővel, aki történetesen az a Tony Leung Chiu-wai, akit a magyar nézők elsősorban Wong Kar-wai rendezéseiből ismerhetnek (Csungking expressz, 2046, Szerelemre hangolva). Enyedi filmjének első perceiben kidobja a taccsot egyenesen a másik főszereplőre, a ginkgo biloba fa törzsére. Az idős páfrányfenyő pedig reagál is erre.
Kevesen tudják, hogy a ginkgo biloba úgy szaporodik, hogy nő- és hímnemű egyedei léteznek. A film főszereplője történetesen egy női ginkgo. És bizony, amikor a fa termékeny, kifejezetten hányásszaga van, ezért kedvelik kevésbé a nőnemű egyedeket a botanikus kertekben. Ez esetben a hányás nem rendezői provokáció, hogy a nézőt felrázza az andalgásból, hanem egyértelmű utalás arra, hogy a páfrányfenyőnek kedvére való ez az érzékelés, ami belőlünk, emberekből viszolygást vált ki.
Enyedi Ildikó legújabb filmje az érzékekre szeretne hatni. Napjainkra egyre több tudományos eredmény utal arra, hogy az élővilág tagjai – köztük a növények – nem passzív díszletei a környezetüknek. Saját működési rendszereik vannak, információt cserélnek egymással, és egy olyan belső rend szerint léteznek, amely alapvetően eltér az emberi tapasztalattól, mégis összetett és következetes. Lehetséges-e, hogy a Füst Milán regényéből született A feleségem története című előző alkotásnak a folytatása a Csendes barát? Enyedi korábbi filmjében is a kommunikáció és a szeretet lehetetlensége, a másik megismerhetetlensége a nagy kérdés.
„Igen, nagyon hasonló kérdésekre keresi a választ mindkettő. Minden létező a maga módján érzékel. Végül is ez a film egy mély jelenlétről szól: a próbálkozásról, hogy megtudhatunk-e valamit a másikról. Meg tudunk-e érteni egy másik lényt? Tudjuk-e annyira tisztelni, hogy elfogadjuk: marad benne titok? Nem tudjuk kinyitni egymást, mint egy dobozt. Igen, valamilyen módon ugyanarról szólnak.” – kezdjük a beszélgetést a rendezővel.
Három generáció, egy szakma - Beszélgetés Mészáros Márta, Enyedi Ildikó és Bucsi Réka rendezőkkel
A Csendes barát egy Goethe-film
A Csendes barát nemcsak a növényvilág kevéssé ismert összefüggéseibe enged betekintést, hanem széles kulturális horizontból építkezik. Irodalmi, tudománytörténeti és filozófiai utalások szövik át. Enyedi Ildikó életét mindig is meghatározta az olvasás, különösen azok a szerzők, akik a tudományt nem lezárt rendszerként, hanem nyitott kérdések soraként kezelték.
A klasszikus, newtoni tudományeszmény hosszú ideig abból indult ki, hogy a kutató távolságot tart, és nem válik részévé annak, amit vizsgál. Johann Wolfgang von Goethe német író, költő természettudományos írásai különösen nagy hatással voltak a Csendes barát rendezőjére. Goethe már korán felismerte: az észlelő jelenléte megkerülhetetlen, a megfigyelő óhatatlanul befolyásolja azt, amit lát. Ez a gondolat a film egyik – nem is annyira rejtett – narratívája.
A főszereplők új területeken kísérleteznek, biztos kapaszkodók nélkül, vállalva a tévedés és a kudarc lehetőségét. A film arra tesz kísérletet, hogy élő partnerként tekintsünk a minket körülvevő élővilágra. Goethe Wertherének nyitójelenetében a főhős a fűben fekve írja le mindazt, amit maga körül érzékel: a fényt, a rovarok mozgását, az élet lüktetését – mindezt szoros összefüggésben saját lelkiállapotával. Ennek az erős képnek a lenyomata a Csendes barát filmkockáin is látható. Sőt, a film hetvenes évekbeli történetszálának kidolgozásakor férje, Wilhelm Droste irodalmár és elismert Goethe-szakértő – aki ennek az időszaknak az egyik ihlető alakja, hisz róla mintázta a rendező Enzo karakterét – fel is hívta a figyelmét a finom részletekre. A Goethe-párhuzamok nagyon is tudatosak a film szövetében.
Enyedi Ildikó egy ideig fontolgatta, hogy Goethe egyik ismert kifejezését választja címnek: Zarte Empirie, amely magyarul nagyjából „finom empirizmusként” fordítható, és jól összefoglalja a film szemléletét. „Igen, ez abszolút Goethe-film. Goethe botanikai szemlélete, az, ahogyan a természettudományos kísérletekhez viszonyult – hogy a kísérletező maga is része a kísérletnek, nem pedig kívülálló irányító –, nagyon erősen jelen van. A filmben szereplő figurák mind ebben a szellemben kísérleteznek. Lényegében a második világháború utáni biológia – de a fizika is – már eleve beleérti a kísérletező jelenlétét a kísérletbe. Valamilyen módon mindenki Goethe szerint dolgozik.” – meséli Enyedi.
Egy közönségtalálkozón arról is beszélt, hogy a film középpontjába eredetileg egy különleges, éjszaka virágzó fa került volna: egy nagy, húsos szirmú, szinte mitikus növény, amelynek beporzását denevérek végzik. Olyan élőlényt keresett, amely még mesterséges környezetben is idegenszerű hatást kelt. A forgatás helyszínéül szolgáló marburgi botanikus kert adottságai azonban végül más irányba terelték a döntést.
A választás így egy ginkgóra esett – egy különös túlélőre, amelynek ősei egykor hatalmas területeken uralták a bolygót, majd lassan háttérbe szorultak, míg végül csak néhány példánya maradt fenn Kelet-Ázsiában. Európába csupán néhány évszázaddal ezelőtt jutott el, utazók közvetítésével. Rendkívüli ellenállóképessége – a városi környezet, a szennyezett levegő, sőt a sugárzás iránti tűrőképessége – mára legendássá vált.
A hirosimai robbanást követően is egy ilyen fa bizonyult az egyetlen túlélőnek a teljesen elpusztult növényzetben.
A film egyik központi gondolata az elszigeteltség tapasztalata, amely a növények és az emberek sorsában egyaránt megjelenik. A rendező értelmezésében a magány nem kizárólag veszteség: lehet benne nyugalom, figyelem és szabadság is. A csend – ha nem kényszer, hanem választás – teret adhat a szemlélődésnek.
„Ráadásul évezredeken keresztül magától értetődő volt, hogy részei vagyunk valaminek. Ez az elkülönülés érzés tulajdonképpen csak az utolsó két-háromezer év terméke. Mindig is érdekelt nemcsak a botanika, hanem az emberi tudat is. Ahogy a filmben szenzorokat rakunk mindenhova, hogy vizsgáljunk, tulajdonképpen magunkról akarunk megtudni valamit. Ez a film a növényekről szól, azokról a kísérletekről, ahogyan mi, emberek megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni hozzájuk.
És ezen keresztül egy kicsit kitágítani a saját tudatunkat is. Kinyitni egy másfajta érzékelést, egy másfajta életérzés lehetőségét – saját magunk számára is. Mi is, ahogy a növények is, elektromos és kémiai lények vagyunk. Gondoljunk az EKG-ra vagy az EEG-re. Ezeket a jeleket át lehet alakítani képpé, hanggá. Ezek játékos installációk, amelyek segítenek közelebb kerülni egy másik lényhez.” – magyarázza a rendező.
Nyilvánvaló, hogy Enyedi a forgatókönyv írását megelőzően rengeteg cikket és kutatást olvasott, szakértőkkel beszélt neurológiáról, növénykommunikációról. „Kamaszkorom óta érdekel ez a téma, de a filmre készülve újra beleástam magam a növény-neurológiai kutatásokba. Később szakértőket is felkértünk, akik abban segítettek, hogy minden tudományosan helytálló legyen, főként, hogy egy filmben szükségszerűen egyszerűsíteni és tömöríteni kell. A tudomány valójában már sokkal vadabb, sokkal extrémebb helyen tart, mint amit mi megmutattunk a filmben.”
Oscar-esélyes lehet a Squid Game főszereplőjének új vígjáték-thrillere
A különc megfigyelők, akik kilógnak a környezetükből
A növények mellett emberi sorsok bontakoznak ki, három különböző korszakban és két különböző században. Ezek a történetek nemcsak időben kapcsolódnak egymáshoz, hanem érzékelésmódjukban is: a növények nem puszta háttérként vannak jelen, hanem finoman alakítják az emberek döntéseit, reakcióit, belső folyamatait. Ez a szemlélet nem idegen Enyedi korábbi munkáitól sem, ahol a természet mindig aktív, jelentéshordozó szerepet kapott.
A ginkgo, a mimóza és a muskátli ebben a filmben azokhoz az emberekhez kapcsolódnak, akik maguk is kívül állnak a közösségeiken: megfigyelők inkább, mint résztvevők, és akik számára a kapcsolódás nehézkes, töredezett élmény. „Igen. Kívülállók – ahogy a botanikus kert növényei is azok. Nem az ő döntésük volt, hogy oda kerüljenek. Nincs olyan kapcsolódásuk, mint egy vadon élő növénynek. Ugyanez igaz az emberi szereplőkre is. És van még egy végigvezethető fonál: ha végignézzük a női jelenlétet a filmben, ők is kilógnak a közösségből.
Az első epizódban Grete-nek szinte semmi esélye nincs arra, hogy elfogadják a tudományos közegben. A hetvenes években már van egy fiatal nő, akinek saját projektje van, de még mindig bizonyítania kell. A dinamizmusával, az elszántságával éri el, hogy komolyan vegyék. 2020-ban pedig teljesen természetes lesz, hogy egy fontos professzor nemcsak elfogadja, hanem kifejezetten kéri egy fiatalabb kutatónő mentorálását egy olyan területen, ahol ő maga amatőr.”
A három idősík kiválasztása tudatos döntés volt: a rendező olyan történelmi pillanatokat keresett, amikor az ember világlátása érezhetően elmozdult. Az első korszak a 20. század eleje, amikor egy fiatal nő az egyetem első női hallgatójaként belép egy merev, szabályok által uralt rendszerbe, amely ekkor kezd repedezni. A második a hetvenes évek: egy nyitott, kísérletező időszak, amikor sokan hitték, hogy újra lehet definiálni az értelmes élet fogalmát, és amikor az érzékelés határait – akár radikális, akár egészen hétköznapi módon – tágítani próbálták. A harmadik idősík a pandémia idejére esik, amikor a világ hirtelen megállt, és a bizonytalanság mellett időt kaptunk: ki-ki arra használta, amire képes volt. Ennél tömörebben nehéz lenne megmutatni, mennyire törékeny az, amit valóságnak hiszünk.
„Grete alakját egy, a 19–20. század fordulóján alkotó fotóművész inspirálta, aki növényeket ábrázoló képein a legegyszerűbb formákban is monumentális szépséget és matematikai rendet fedezett fel. Munkáiban a természet nem illusztráció, hanem önálló műalkotásként jelenik meg. Ráadásul mi egy érzéki filmet akartunk készíteni. Szerettem volna megmutatni, hogy a növények is érzéki lények: van szexuális életük, élvezik az életet, és szenvednek is, ha olyanok a körülmények.
A növények erotikája valóban központi témája a filmnek. A főszereplő fának körülbelül 120 évét mutatjuk meg, ami nagyjából egybeesik a 20. századdal – és ez a nők évszázada volt. Ebben az időszakban radikálisan megváltozott a nők helyzete a világ egy bizonyos részén. Nem mindenhol, sőt sok helyen sajnos inkább visszafelé halad az idő. A film erre is reflektál: a három idősíkon keresztül azt is megmutatja, milyen gyorsan és radikálisan változik a világérzékelésünk.” – mondja a rendező.
Valóban, a film erőteljesen érzéki élményt nyújt – mindezt anélkül, hogy hagyományos értelemben vett erotikus jeleneteket tartalmazna. Hacsak nem tekintjük annak a virágokról, bibékről és rügyekről készült, intim közelségű felvételeket. No meg azt, amikor maga a ginkgo megtermékenyül.
Nagyon erős volt látni az 1900-as évek elejének fekete-fehér világát, ahogy egy nő bejut az egyetemre, ahogy a professzorok vegzálják, ahogy a szexualitás megjelenik – kifejezetten abuzív módon. Ezzel szemben ott van a ginkgo története, amely szinte egy teremtéstörténet – ráadásul a fa is nőnemű. Jelen van a beteljesülés, a szépség. Tudjuk, hogy a főszereplő a ginkgo biloba, de van még két másik hangsúlyos növény is. Hogyan történt a „castingjuk”?
„A mimóza azért került a filmbe, mert nagyon egyszerűen, szinte didaktikusan szerettem volna érzékeltetni, mennyire vicces és mennyire vak a mi emberi nézőpontunk. Nekünk van egyfajta időérzékelésünk, de az minden lénynek más. A mimóza épp olyan sebességgel reagál a külvilág jelzéseire, amit a mi emberi időérzékelésünk még tud azonosítani. Közben vannak lények, akiknek sokkal gyorsabb az érzékelése, mint a miénk, és aztán léteznek növények, amelyek sokkal lassabbak. A mimóza tulajdonképpen csak arra szolgál, hogy egy kicsit kilazítsuk azt a berögződést, hogy amit a mi szemünk, fülünk, tapintásunk érzékel, az maga a valóság. Szerettem volna egy kicsit felébreszteni a nézőt, és nyitottabbá tenni más lények valósága iránt – ahonnan nézve a mi világérzékelésünk egyáltalán nem tűnik magától értetődőnek vagy praktikusnak.”
Martin Heine, német szakember - aki a hetvenes években használt analóg mérőeszközeit is közreműködőként hozta a filmbe - egy egyszerű szenzort ajándékozott a rendezőnek. Ezt Enyedi Ildikó azóta az egyik otthoni szobanövényéhez csatlakoztatta. A 2020-as idősík neurológus professzorához fontos szellemi kapaszkodót jelentett Anil Seth, a kognitív idegtudomány egyik meghatározó alakja. Kutatásai abból indulnak ki, hogy a tudatosság nem kizárólag emberi sajátosság: minden élőlény rendelkezik valamiféle belső tapasztalattal, saját nézőponttal a világról – legyen szó egy állatról vagy akár egy növényről.
A marburgi egyetemi helyszín is nagyon személyes kötődésű Enyedi számára. „A férjem marburgi diák volt, ő mutatta meg nekem a várost és az egyetemet több mint harmincöt éve. Nagyon erős, izgalmas, intenzív hely. Ráadásul egészen különleges, hogy a város közepén – ahol általában piactér vagy reprezentatív épület van – itt egy botanikus kert található. A város tulajdonképpen körbeöleli ezt a kertet.” Külön izgalom volt, hogy Enyedi Ildikó a férjét Hannes karakterében írta meg, aki a kölni premieren találkozott először az őt alakító fiatal színésszel, Enzo Brummal. „Nagyon megható volt. A férjem kicsit izgult, vajon hogyan ábrázolom őt, azt az időszakot, ami neki annyira fontos volt, a marburgi hetvenes éveket. De megkönnyebbült, mikor látta a filmet. Azt mondta: oké.”
Átjárók a különböző idősíkok között
Nézőként könnyű az átjárás a különböző idők között. Pálos Gergellyel, a film operatőrével a rendező különböző technikákat, nyersanyagokat és világítást használt: 16 mm-t, 35 mm-t és digitális formátumot. Így különböztetik meg az időket, miközben a tér ugyanaz marad. „Már a forgatáson is nagyon tudatosan készültünk erre Pálos Gergővel: ugyanazokra a helyszínekre, ugyanabból a kameraszögből, ugyanolyan kameramagasságból tértünk vissza egy másik évszakban, egy másik szereplővel.
Így kezdtük el építeni az átjárókat. Emellett limitáltuk az elemek számát: van egy kút, ami mindhárom epizódban szerepel, ott van Goethe könyve a saját rajzaival, ami kettőben jelenik meg. Nem akartam mechanikusan mindent visszahozni, de például az a kapu, amin Grete kirohan a felvételi vizsgája után, ugyanaz a kapu, amit később Tonynál és Hannesnél is hangsúlyosan látunk. Kevés elemmel, de nagyon tudatosan dolgoztunk, hogy az anyag flexibilisen összeszőhető legyen.” - árulta el Ildikó a forgatás részleteit.
Oscar-esélyes lehet a Squid Game főszereplőjének új vígjáték-thrillere
„Tony sokáig nincs tudatában annak, hogy az őt körülvevő növények figyelik. Ezt a kamerával nagyon egyszerűen meg tudtuk mutatni: hol van az élesség, milyen szögből látjuk őt, amikor átsétál a kerten. Amikor egyedül marad a kampuszon, akkor fordul a figyelme a növények felé. Egyszerűen észreveszi őket – mint komplex lényeket. Innen indul az egész kísérletezése: ebből a friss figyelemből és kíváncsiságból.”
A vágás, az utómunka is nagy kihívás lehetett, ugyanakkor szép lehetőség a nyersanyaggal való játékra: mikor és hogyan megyünk át egyik térből, időből a másikba, éppen hol vagyunk, milyen évszakban, és mekkora a főszereplő ginkgo. „Először kronologikusan vágtuk össze az egyes epizódokat, és csak utána kezdtünk el játszani velük. Ebben óriási szerepe van annak, ami a vágószobában történt. Soha nem dramaturgiai pontokon váltunk időt, nem a történet logikája szerint, hanem érzetekhez kapcsolódva. Az átcsúszás hangulatok mentén történik. Ezért sem volt a forgatókönyvben pontosan leírva, hogy melyik snitt milyen funkciót tölt majd be. Sok múlott azon, milyen napszakot, milyen fényt, milyen növényt sikerült elcsípni, és hogy ezek végül hogyan vezettek minket.”
A beszélgetés végén Ildikó megjegyezte, hogy néha túl nagy szavakat használok - például amikor azt mondom, ez a film egyfajta tanúvallomás a részéről -, így inkább a finoman végigvezetett humorra tereltük a szót. „A humor nagyon fontos volt. Pont a téma miatt nem szerettem volna, hogy a néző valamiféle áhítatos, emelkedett filmre számítson. Azt szerettük volna, hogy inkább felszabadító hatása legyen. Ez nem egy metaforikus film: nagyon földhözragadt módon mutat be emberi kísérleteket arra, hogyan próbálunk kapcsolódni.”
