előfizetésem
Hírlevél
Egy magyar származású női fotósnak köszönhetjük az Eufória látványvilágát
Nemrégiben jött ki az Eufória új évada, ami sokakban csalódást keltett, holott az álomszerű, neonfényű világra épült, fiatalok identitáskereséséről szóló sorozat az évek során kultikussá vált. Petra Collins magyar–kanadai származású fotográfus képei nélkül nem jöhetett volna létre az emblematikus, „csillámdepresszióként” is leírható esztétika. Ki ez a female gaze-re építő, harmincas éveiben járó alkotó, akinek Olivia Rodrigo mellett Selena Gomez a legjobb barátja, és felvételeivel új köntösbe öltözteti a nők szexualitását?
Nem vagy egyedül, ha téged is beszippantott az Eufória-láz - ismét. A sorozat harmadik évada jelenleg is dübörög az egyik legnagyobb streaming platformon. Az esztétikát, a divatot, a sminket, a látványt mind egyszerre imádjuk - de valószínűleg keveset tudunk arról a személyről, aki inspirálta a rendezőt.
Az alkotásban találta meg érzései kifejezését
Petra Collins 1992-ben született Kanadában, de édesanyja magyar származású, munkáiban pedig több alkalommal is visszaköszön a kötődése az országhoz. Csakúgy, mint egy 2017-es Gucci-kampányban, ahol budapesti fürdőket választott a luxusmárka reklámjának helyszínéül. Tizenöt éves korában kezdett el fotográfiával foglalkozni, amikor is – ahogy egy korábbi cikkben a művész elárulta – kimondottan nehezen élte meg a középiskola utolsó éveit, és az otthoni problémák miatt rendszeresen kimaradt az iskolából; ennek következtében meg is bukott az utolsó évben.
A fényképek készítése ekkor kapaszkodóként szolgált a fiatal lány számára, aki elmondása szerint beleőrült volna, ha nem találja meg az alkotás ezen formáját, ami segített abban, hogy kifejezze érzéseit. Már ezen a ponton elkezdte fényképeivel felépíteni a női energiákból álló vizuális világot, ahol karakterei erősek és femininek, erotikusak, de sohasem kiszolgáltatottak a férfi vagy éppen a vele megegyező média által elvárt attitűdnek és ideálnak.
Később egy alternatív iskolába kerülve az ottani művészeti tanár meglátta, milyen erős és kiforrott a lány alkotói látásmódja, és egyfajta mentorrá vált számára. Ő volt az Collinsnak, aki megadta neki azt a kreatív iránymutatást és szabadságot, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy elkezdje publikálni a munkáit – amit röviddel ezután meg is tett. Nem sokkal később Richard Kernnel, egy amerikai művészfilmes rendező mellett kezdett el asszisztensként dolgozni.
Munkái a 2010-es évek elején kezdtek el online ismertséget szerezni, többek között Tavi Gevinsonnal és a Rookie magazinnal (ami egy egyesült államokbeli ifjúsági divatmagazin volt) való együttműködései révén. Collins ezeknek az underground alkotóknak köszönhetően belépett a művészeti világba is: saját munkáit bemutató kiállításokon szerepelt, és kurátorként is tevékenykedett, többek között a The Ardorous nevű művészeti kollektívával.
Egyre nagyobb nevek figyeltek fel rá
Collins inspirációja mindvégig a nők és a szexualitásuk maradt, ahogy ők élik meg férfiaktól függetlenül. Ennek kapcsán létrehozta a „The Ardorous” nevű weboldalt, amely olyan fiatal női művészek online platformjaként működik, akik a férfiak által dominált művészeti világra reagálva kérdőjelezik meg a nőiességről alkotott kortárs elképzeléseket, és a nőket pozitív, erős, játékos és önálló szereplőként mutatják be. Ez a fajta látásmód nemcsak képeiben, hanem azokban a videóklipekben is visszaköszön, amelyeket ő rendezett.
Mint Cardi B „Bartier Cardi” című dala, ahol az énekesnő kerül egy, az amerikai rapkultúrában sokat látott, alapvetően férfiakhoz társított drogbárói szerepbe, és ahol maffiafivérek helyett a nővérekre kerül a hangsúly. A műfajban jártasak pontosan tudhatják, hogy alap esetben ezekben a klipekben a nők díszletként vannak jelen, egy kocsi lökhárítójára felfeküdve, beteljesítve ezzel a férfi bizarr fantáziáját. Cardi B számában az esztétika változatlan, ugyanakkor nem korlátoz: a nők szabad rendelkezést kapnak vágyaik felett.
Pár éve a mindent átható Olivia Rodrigo „Good 4 U” című dalának látványvilágáért és rendezéséért is Petra Collins felelt. A fiatal énekesnő szakításról és érzelmi megcsalásról szóló szövegeihez Collins egy olyan plasztikus világot teremt, amelyben anélkül validálja a nők érzéseit – akik cuki, ártatlan, ezáltal közkedvelt szerepekbe kényszerültek –, hogy degradálná ezeket az archetípusokat, ezzel pedig új fejezetet nyit az „I’m just a girl” kifejezés történetében.
Számtalan reklám, divatkampány és még több dal, de amin keresztül Petra Collins munkáját igazán megismerhetjük, az az Eufória világa. Vessünk egy pillantást arra a továbbiakban, miért kapcsolódik össze ilyen szorosan a kultikus sorozat, és hogyan ad okot megint csak csalódásra Hollywood a női egyenjogúság médiareprezentációjában.
Felkérték az Eufória rendezésére
Sam Levinson meghívására Collins 2018 környékén Los Angelesbe költözött, hogy az HBO Euphoria című sorozatán dolgozzon. Egy interjúban mesélte el, hogy a sorozat írója azt mondta neki: „Írtam egy sorozatot a fotóid alapján. Meg szeretnéd rendezni?” Ezek után a fotográfus öt hónapot töltött a sorozat fejlesztésével – beleértve a főszereplők kiválasztását is –, mielőtt „túl fiatalnak” minősítve elbocsátották volna a rendezői szerepből.
Az alkotó ezek után egy kisebb válságba került, hiszen az emberek, miközben dicsérték neki a sorozatot, hogy az „pont úgy néz ki, mint a fotóid”, ő semmit sem tehetett már az ellen, hogy felhasználják a feminin szexualitásra épülő esztétikáját, amit annyi éven át dolgozott ki. Fiatal kora miatt elsőre nem akartak hinni neki, de a kritikusok is rámutattak a hasonlóságokra. Megjelentek az első részek, és talán sokunk emlékszik is arra az évre, amikor az Eufória berobbant a képernyőkre.
Olyan volt, mint egy lázálom: a depresszív neon és a karakterek komplexitása – minden egyes képkocka után újabb és újabb kérdések születtek meg bennünk. Az élmény pedig finoman szólva is felkavaró volt. Ugyanakkor ezt a vizuális nyelvet nem pusztán esztétikai választásnak szánták, hanem érzelmi páncélként működött: a karakterek pszichológiai kiterjesztéseként. Olyan tinédzserekről – kifejezetten lányokról – szólt, akiknek élete első ránézésre távol áll tőlünk, mégis volt a történetükben valami váratlanul intim és egyetemes, ami miatt könnyen lehetett csatlakozni hozzájuk.
A vágy, a kötődéstől való félelem és a testünkhöz való komplikált viszonyról szóló dilemmák mindkét nem fejében jelen vannak, de a nők és lányok tapasztalata az egész világ elé ki van terítve, ezáltal kiszolgáltatottabb – ezt pedig az Eufória az elején szépen adja vissza. Természetesen kellettek a színészek (mellesleg akik közül többen is ennek a sorozatnak köszönhetően váltak világsztárrá), hogy életet leheljenek ezekbe a karakterekbe, de azok, akiket úgy megszerettünk vagy éppen megutáltunk – Rue, Cassie, Jules – valójában Petra Collins érzelmi világának is köszönhetők.
A harmadik évad körüli változások
A jelenlegi harmadik évadot nézve ez a hangulat mintha valahol útközben szétesett volna. Ami megmaradt, az a felszín: a csillogás, a testek, a szex, azonban az a belső tartalom, amely korábban megtartotta az egészet, annyira elvékonyodott, hogy a sorozat mintha önmaga körül keringene, és a látványt egész egyszerűen betudná a történetnek. Jóval azelőtt, hogy a sorozat vizuális jelenséggé vált volna, Collins már kialakította saját alkotói perspektíváját a lánykorról, amely egyszerre volt lenyűgöző és csendesen radikális.
Képei az ellentmondások művészetének panteonja: lehetővé tette, hogy a fiatal nők szexualitásukkal együtt jelenjenek meg anélkül, hogy pusztán a testükre redukálnák őket, és sebezhetőek maradhattak anélkül, hogy ezt felhasználta volna a férfi fantázia táplálására. Míg Collins munkáiban a szex, függőség és testek háromszögében a kameráját arra használja, hogy megértse a szereplőt, az Eufóriában viszont egyre inkább látványként, nem pedig megélt tapasztalatként mutatják be őket.
Ez a különbség megmutatkozik abban is, hogyan írták tovább és ábrázolják a női karaktereket: például Sydney Sweeney karakterének, Cassie-nek ismétlődő, szinte kényszeres tárgyiasításában, vagy a korábban ígéretes történetszálak ok nélküli lezárásában. Barbie Ferreira távozása a második évad után – a karaktere irányával kapcsolatos elégedetlensége miatt (azaz hogy a készítők képtelenek voltak rájönni, hogyan vegyék ki a molett legjobb barátnő szerepéből) – inkább egy hosszabb ideje húzódó tanácstalanság jeleként hat.
A sorozat legkimerítőbb pillanatai azok, amikor – és ez a mostani évadban nem ritka – a nőket előbb testként mutatja meg, mint emberként, ezzel felszínessé téve a női karaktereket. Nem is azért, mert „a szex elad”, hanem mert talán ez az egyetlen dolog, amit a sorozat el akar adni. Az a nyugtalan érzés, amelyet ma az Eufória kelt, egy sokkal régebbi kulturális mintába illeszkedik, ahol a férfiak azt hiszik, pontosan tudják, milyen érzés nőként élni, érezni és szeretni. Ami egykor ígéretes kollaborációnak tűnt, mára sokkal egysíkúbbá vált.
Talán a legbeszédesebb részlet az, hogy Collins ma már igyekszik eltávolodni saját esztétikájától, mert azt túlságosan összekapcsolják a sorozattal. Ebben van valami mélyen ironikus: az alkotónak kell menekülnie egy olyan műtől, amely részben belőle táplálkozott. Ami egykor Rue (Zendaya) és barátai története volt, Collins jelenléte nélkül kiüresedett, és visszaredukálódott a male gaze perspektívájára.
Ezért is lenne alapvető, hogy női alkotók is jelen legyenek, amikor egy ilyen történetet szeretnénk elmesélni: nemcsak egy másik nézőpont miatt, hanem mert kérdeznénk, vitatkoznánk, és megakadályoznánk, hogy a történet egyhangúvá váljon. Egy ilyen sorozatnál, ahol fiatal nők története áll a középpontban, ez különösen fontos. És most nagyon látszik, hogy hiányzik.
Ugyanakkor Petra Collins munkássága emiatt nem veszít értékéből: fényképeivel és rendezéseivel azóta is folyamatosan alátámasztja, hogy az „I’m just a girl” esztétika alatt mennyi mélység rejtőzik. Ahogy a művész mondta:
A munkám legjobb része, hogy megismerem más lányok és nők történeteit.
A sorozat készítőinek ezt mindenképpen érdemes a fejükben tartaniuk, ha továbbra is valódit, és értékeset szeretnének alkotni.
