előfizetésem
Hírlevél
Te mit szólnál, ha egy mentális betegséggel élő lakó költözne a szomszédodba?
Aki ült már végig egy igazi lakógyűlést, megtapasztalhatta, milyen az, amikor a lakótársak beleragadnak egy jelentéktelennek tűnő témába és minden fontos kérdést félretéve azt cibálják, mint kutya a lábtörlőt: ez a spanyol fekete komédia ezt a mechanizmust járatja csúcsra és karikírozza ki mesterfokon.
A Mindenki egyetért szereplői egy hajdan szebb napokat látott, de jómódú madridi társasház lakói, akik azért gyűltek össze az egyik földszinti lakásban, hogy hivatalosan is megszavazzák a lift cseréjét, amire összegyűjtötték a pénzt. A lakás tulajdonosa, Alberto (Raúl Fernández de Pablo), az édesanyjától örökölte a leromlott állapotú ingatlant – mivel itt nőtt fel, kötődik hozzá, ezért az eladás helyett éppen kiadni készül – ez a tény borzolja fel a kedélyeket és végül meghiúsítja a találkozó célját: az új bérlő ugyanis mentális problémákkal küzd,
ami félelmet és megrökönyödést vált ki a lakóközösségből.
Először csak vitatkoznak a kérdésen, majd a vita egyre hevesebbé és igazságtalanabbá válik, végül kíméletlen szócsatává alakul, ahol évtizedes sérelmek és politikai villongás mellett terítékre kerülnek az előítéletek különböző formái – mindenekelőtt a pszichiátriai betegségekkel élőkkel szembeni ellenérzés és tévhitek. Ezt követi az idegengyűlölet, a generációs problémák és végül a tisztelt lakók viselt dolgai – szép lassan kiderül, hogy mindenki „megfigyelés alatt áll” és valamivel már kiváltotta valaki más rosszallását.
Közben kiderül, hogy élő ellenpélda van közöttük: tulajdonostársuk, Nuria (Clara Lago), aki a vita során a tolerancia és az igazságosság pártján áll, szintén mentális problémákkal küzd és ezt a tényt a táskájában lévő gyógyszerarzenállal együtt most borítja a lakóközösség elé. A vita végül személyeskedő veszekedéssé fajul, melyből egyetlen kiút van: ha közös ellenséget találnak és ez ki más lehetne, mint az egyelőre ismeretlen új bérlő…A történet végül egy abszurd csavarral zárul, mely során a tulajdonostársak kitartanak előítéleteik mellett és szemléletváltás helyett inkább áldozatot hoznak értük.
Ezt a filmet indítja az Oscar-díjért Spanyolország, és nem véletlenül
Fontos témák, nem mindennapi eszközök
A Mindenki egyetért diszkrét fekete humorral dolgozza fel a mentális egészség és a társadalmi előítéletek kérdését. A rendező, Santiago Requejo, a történetet három lépésben fejlesztette játékfilmmé: eredetileg rövidfilm formájában valósította meg, melyet hazájában a rangos Goya-díjra jelöltek és az Oscar nevezésig is eljutott. A rövidfilmből színpadi művet írt és ezt a színházi előadás dolgozta fel egész estés film formájában – a rövidfilm és a színházi előadás sikere hozzájárult a játékfilmmel kapcsolatos magas elvárásokhoz.
A film szereplői ismert színészek – közülük Clara Lago neve lehet ismerős a Galícia bandái című Netflix sorozatból és a platform néhány másik spanyol nyelvű produkciójából. Spanyolországi bemutatója 2025 nyarán volt, és a hazai sajtó elsősorban a témaválasztás, a minimalista, színházi jellegű rendezés miatt értékelte pozitívan, több kritikában dicsérték a szereplők közötti összhangot és a feszült, de humoros hangvételt.
A produkció alapvetően színházi jellegű, egy helyszínt használ – a lakásbelsőt és alapvetően a dialógusokra és a karakterek közti feszültségre épít. A rendezés a humort eszközként használja a társadalmi előítéletek és a stigma kritikájához: a néző egyszerre nevet és érzi kényelmetlenül magát a szereplők reakciói láttán. A színészek közötti összhang gördülékennyé és követhetővé teszi a szűk térbe zárt cselekményt, miközben kíméletlenül reflektál a társadalmi előítéletekre és feltárja a közösségi döntések mechanizmusának visszásságait – hogy mikor válnak demokratikus kinyilatkoztatásból igazságtalanná vagy jogsértővé.
Amit hiányosságnak éltem meg az, hogy nem ismerjük meg kellőképpen a szereplők hátterét – csak az adott szituáció konstellációjában bukkannak fel személyes részletek, melyek inkább kérdéseket vetnek fel, mint rávilágítanak a személyes motivációkra, emiatt a konklúzió, a sztori végkifejlete is súlytalanná válik.
Ha a mentális egészség már nem tabu, miért félünk még mindig a pszichiátertől?
Mi lett volna Magyarországon?
Spanyolországban a mentális betegségben szenvedők társadalmi rehabilitációja fontos és aktuális kérdés – 2011-ben törvény is született a diszkrimináció csökkentése és az érintettek jogainak védelme érdekében. Bár a gyakorlatban jelentkeznek hiányosságok a végrehajtásban és a szolgáltatások elérhetőségében, a filmben is felmerül a téma: a lakás tulajdonosa a munkahelyéről ismeri a reménybeli bérlőt, mivel az adókedvezmények miatt több, mentális betegségben szenvedő munkavállalót alkalmaznak.
Spanyol kutatások is dokumentálják a társadalmi stigmát, de intenzívebb szakpolitikai és civil kampányok működnek a tudatosság növelésére – korosztályonként más-más eredménnyel, ahogy ez a filmből is világossá válik.
Érdekes belegondolni, hogy zajlott volna le ez a lakógyűlés Magyarországon: a magyar közvéleményben a segítségkéréshez való hozzáállás és a stigma mértéke magasabb, a kutatások szerint a lakosság körében erősebb a negatív attitűd és a segítségkérés elutasítása, ami gátolja a korai beavatkozást és a rehabilitációt.
