előfizetésem
Hírlevél
Az első magyar mentősnő történetét hallva mind megállunk egy percre
Az 1956-os forradalom képei között legtöbbször fegyveres férfiak, romos épületek és lobogó zászlók jelennek meg. Pedig ott voltak azok is, akik a sebesültekért futottak a golyózápor közepette, és akik számára a forradalom a harc helyett az életmentéséről szólt. Köztük volt Tóth Ilona, aki női mentősként segítette az elesetteket, és aki új értelmet adott a gondoskodás fogalmának.
Az első magyar mentősnő történetét hallva mind megállunk egy percreKözel hét évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy nő mentőtisztként dolgozzon. Bár ekkor már szép számban voltak nők az egészségügyben, és az egyetemekre is egyre több kisasszony jelentkezett, sőt, ritkán vezetői pozícióban is feltűntek elődeink, az viszont teljesen kizárt volt, hogy olyan megterhelő munkát végezzenek, mint a mentősök. Aki látott már baleset utáni azonnali helyszíni ellátást, tudja, hogy a mentősök valójában nehéz fizikai és szellemi munkát végeznek, nem beszélve a helyszínen uralkodó pánikhangulatról, amivel ilyenkor szembesülnek.
Tény, hogy ez egy nehéz szakma, ugyanakkor mára nők és férfiak egyaránt dolgoznak benne, köszönhetően Tóth Ilonának (1932-1957), annak a végzős orvostanhallgatónak, aki az 1956-os forradalom alatt ápolta a sérülteket.
Ha nincs ez a hét nő, az 1848-as forradalom egészen máshogy zajlott volna
Egy bátor nő sok más nőt bátorít
A forradalom napjaiban a mentősök munkája olyan volt, mint egy állandó ütközet, hiszen a fehér köpeny nem védett meg a golyóktól, a mentőautó pedig nem különbözött más célpontoktól. Az akkori dolgozók visszaemlékezéseiben újra és újra felbukkan ugyanaz a kép a szirénázó kocsikról, amelyek a romos utcákon cikáztak, miközben a bent ülők tudták, hogy bármelyik percben célponttá válhatnak. Köztük volt a fiatal Tóth Ilona is, aki a konvenciókkal szembement, és életmentésére vállalkozott.
Amikor a fiatal orvostanhallgató nem az utcán kereste a sebesülteket, akkor a Péterfy Sándor utcai kórházban kezelte a bajbajutottakat. Az utolsó éves hallgató éjt nappallá téve dolgozott, hogy a lövöldözésekből kimentett embereknek legalább esélyt adjon a túlélésre. Bár később koncepciós per áldozata lett és kivégezték (erről a továbbiakban bővebben), munkájára a szakma máig tisztelettel emlékszik. Jó okkal, hiszen a Központi Mentőállomás archívuma szerint Ilona példájára több nő is segített a mentősöknek. Együtt hordták a sérülteket, kötözték a sebeket, vigasztalták a hozzátartozókat, egyszóval ott segítettek, ahol tudtak.
Élet a lövések árnyékában
Az utcákon uralkodó káosz közepette minden riasztás egy újabb élet-halál kérdés volt. 1956 őszén a budapesti mentőszolgálat mintegy száz autóval próbálta kiszolgálni a fővárost. A legtöbb kocsi elavult volt, és alig akadt megfelelő felszerelés a súlyosan sérült emberek ellátásához. A dolgozók a saját testi épségüket kockáztatva, sokszor kézi hordágyakon cipelték a sebesülteket a barikádok mögül, miközben a szirénák hangját nem egyszer golyózápor fogadta.
Budapesten 1200 szoborból mindössze 35 ábrázol olyan nőt, akinek neve és arca is van, és még állatszoborból is többet állítottak fel
A Tóth Ilonával együtt dolgozó nők nem tudták, hogy a következő útjukból visszatérnek-e egyáltalán. Mégis mentek, és a forradalom végére több ezer sérültet láttak el, köztük civileket, szabadságharcosokat és sok olyan gyereket, akik egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Ezzel pedig megmutatták az egész országnak, hogy a női gondoskodás túlmutat a főzésen vagy a gyerekfelügyeleten.
Legalább olyan bátorsággal csatáztak, mint a szabadságharcosok, csak éppen fegyver helyett steril gézlap volt a kezükben. Hogy mi lett velük a forradalom után? Erről nem maradtak írásos emlékek, nem úgy, mint Tóth Ilona életéről. A forradalom leverése után ugyanis ahelyett, hogy befejezhette volna orvosi tanulmányait, a rendszer üldözni kezdte.
Mit tanulhatunk ma tőle?
Tóth Ilona egy kárpátaljai faluban nőtt fel, ahol hamar megtapasztalta, hogy mit jelent az elesettek mellett állni. Orvosi tanulmányait hivatásként élte meg, és azt mondta, az orvosi köpeny nem csupán a gyógyításról, hanem a szolgálatról is szól. Amikor 1956 őszén kitört a forradalom, egy percig sem mérlegelt, hiszen tudta, hogy a tudásával életeket menthet, és ez volt számára a legfontosabb.
A teljes történethez mindenképp hozzátartozik, hogy Tóth Ilona a forradalom után részt vett az ellenállási mozgalomban. De, aki annyi szenvedést látott és annyi elesett embernek adott reményt, talán nem pusztán politikai elfogultságból cselekedett. Mindezek után gyilkosság vádjával 1957. június 28-án kivégezték a Kozma utcai gyűjtőfogházban. Ezért az októberi nemzeti ünnep közeledtével a fegyveres forradalom mellett azokra is érdemes gondolni, akik a háttérben küzdöttek az emberi életekért.
Négy hétköznapi női hős, akit aligha ismersz, pedig nélkülük nagyon más lenne ma a világ
Meglehet, éppen ezért nem ismerjük a nevüket, ahogyan Tóth Ilonáét sem. Csakhogy ettől még olyan nagy tetteket vittek véghez, amelyek végérvényesen megváltoztattak bizonyos dolgokat, minthogy a nőknek is ott a helye a mentőtisztek között. Ugyanis a forradalom után lassan, de biztosan megváltozott a mentőszolgálat belső kultúrája. Egyre több nő vállalt terepmunkát, és mára a mentőtisztek és mentőorvosok között is számos nő található. Miért is olyan fontos, hogy erről beszéljünk?
Mert, amikor a hősök képe összemosódik a látványos, előtérben zajló cselekedetekkel, akkor a mellékutcákban dolgozó ’56-os mentősök története rámutat, hogy
nagy tettek a háttérben is zajlanak.
Ezt igazolják azok az elbeszélések is, amelyek szerint a mentősök szó szerint bokáig jártak a vérben, miközben pihenés nélkül hordták a sebesülteket és halottakat. A Magyar Mentőszolgálat évente megemlékezik azokról a kollégákról, akik 1956-ban életüket kockáztatva mentették a sebesülteket. A szakmai körökben Tóth Ilona neve ma is a bátorság és hivatástudat jelképe. Története arra emlékeztet, hogy a hősiesség nem mindig hangos, és hogy sokszor a csendes, mindennapi bátorság formálja a történelmet. Ő nem dicsőséget keresett, hanem életeket, amelyeken segíthet, függetlenül politikától és eszméktől.
