Egy hét smink nélkül elég volt, hogy kiderüljön, mennyire idegenként kezelem a saját arcom

Sminket már Kleopátra is használt, igaz, az ő idejében még nem zúdultak rá naponta hirdetések, és nem kellett a Photoshoppal és AI-jal tökéletesített, makulátlan bőrű modelleket néznie. Alig múltam 13, amikor már én is úgy gondoltam, több lépéses sminkrutinra van szükségem annak érdekében, hogy a hibáimat valamiképp ellensúlyozni tudjam. Majd később elkezdtem modellkedni, ami nem kevés önbizalmat adott, de el is távolodtam természetes arcomtól.

Ahhoz, hogy visszataláljak magamhoz, letettem a sminket, de azóta újra beleestem abba a csapdába, hogy a sminken keresztül láttam magamat teljesnek. Így egy hétig tudatosan minden nap erről írtam le a tapasztalataimat.

Én arra emlékeztem, hogy csúnya vagyok

Egészen gyerekként elvarázsolt a sminkek világa, női rokonaim fürdőszobaszekrényeit nyitogattam titokban, hogy egy rúzsra vagy szempillaspirálra bukkanjak. Ekkor még távoli világ volt, és tudtam, még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy beléphessek. Majd abban a korban váltam tinivé, amikor a YouTube-os sminkes hauloknak és tutorialoknak akkora sikere volt, mint most… Lenyűgöztek a textúrák, színek, állagok és a csillogás. Igazi lányos lány voltam, akinek a kedvenc videói között szerepelt a „Hogyan sminkelek a hétköznapokban?” és a „10 egyszerű frizuraötlet az iskolába”.

Ha nem ennéd meg, miért kennéd magadra? - Elérkezett a bőrápolás új korszaka

Ezzel nagyjából egy időben a bőröm elkezdett rohamosan romlani, aknék jelentek meg, és egy külsején mélyen szorongó lány lett a végeredmény. Rengeteg heg az arcomon, sokat közülük a mai napig őrzök, és ha meglátom őket a tükörben, eszembe jut, az a kislány mennyire utálta önmagát, amiért ilyen csúnya. (A cikk írása közben teljesen véletlenül a kezembe került egy kép abból az időből, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyire nem úgy néztem ki, ahogy az emlékeimben azóta is élek.)

Így tudtam, eljött a sminkek ideje, a termékekben bíztam, hogy legalább másokkal el tudom hitetni, nem vagyok végletekig csúnya. Sose kívánom azt, hogy bárcsak újra 13 éves lehetnék. Alapozót és korrektort használtam, gondosan kifestettem a szempilláimat vastagon feketével, az amúgy is erős szemöldökömet porral kiemeltem, és a sminkemet napközben is frissítgettem, a púder az iskolatáskám elengedhetetlen kellékévé vált. Poreless, matt, clear – olvastam a csomagolásokon. Mind valami olyat ígértek, amit nem birtokoltam.

Eltelt így pár év, szerencsére egyre inkább visszatért az önbizalmam. Majd 17–18 éves korom körül belekezdtem méltán rövid modellkarrierembe. Ügynökök, sminkesek, divattervezők, fotósok imádták az arcomat, hegek ide vagy oda. A képeimen egy törékeny, komoly, gyönyörű lány nézett vissza rám, akivel eddig még sosem találkoztam.

Kellett ez nekem megerősítésként. Az arcom korábban nem felelt meg a gimnázium diktálta szépségideálnak: magas voltam, sovány, az, akire pejoratívan úgy lehetne hivatkozni, hogy „deszka”. Az arcom szép, de karakteresebb a megszokottnál: kiugró arccsont, vastag száj, sötét szemöldök és nagy, keskeny orr.

Jellememmel kombinálva maradjunk annyiban, hogy nem én voltam azoknak a gimis fiúknak a kedvence.

A divat világában ünnepelték az egyediségemet, és genetikámból adódóan egyszer sem szólítottak fel arra, hogy szabaduljak meg plusz kilóktól, ahogy ezt más modellekkel tették az én környezetemben is. A rózsaszín köd azonban itt is hamar felszállt, és ráébredtem, egy másik skatulyába kerültem át. Ahogy a testem tárgyként volt kezelve: egyszer a Budapesten megrendezett MTV Awards-on például konkrétan egy tetőtől talpig kifestett élő szobor voltam a színpadon. Egy másik alkalommal pedig a testemet felhasználva készítettek 3D-ben nyomtatható mintát próbababákhoz.

Azt éreztem, szépen lassan én is egy eszközt látok a testemben, az arcomban, nem pedig az érzéseim visszatükröződését vagy olyan generációk lenyomatát, akik egy ponton az életükben szerették egymást. Végül magam mögött hagytam a modellszakmát, azelőtt, hogy nagyobb kárt tett volna az önbecsülésemben. Azóta azonban megint a sminkeléshez láncolva éreztem magam, így egy kísérletre vállalkoztam.

Erről szól valójában a belső szépség

Az egy hét smink nélkül lehet, nem tűnik nagy időintervallumnak, én az elején mégis sokkal hosszabbnak éltem meg a napokat. A megszokott rutinom része, hogy reggelente fogmosás után rögtön nyúlok is a sminkjeim után. Olyan szinten automatikussá vált ez a folyamat, hogy a cikket már hetekkel ezelőtt szerettem volna megírni, de mire észbe kaptam, már ott álltam talpig sminkben, indulásra készen.

Yves Saint Laurent, a tervezőzseni, aki egész életében démonaival küzdött

A kihívásra többek között ezért is vettem rá magam, hogy a sminkelés ne kényszer, hanem újra élvezet legyen, amit azért csinálok, mert örömömet lelem benne. Az első nap, amikor végre sikerült smink nélkül az utcára lépnem, pont egy olyan napra esett, amikor több emberrel is találkoztam, megbeszéléseim voltak, és pszichológusnál is jártam. Keveset aludtam, a szemeim is erről árulkodtak, én pedig, bár semmi okom nem volt ezt feltételezni, úgy gondoltam, hogy bárki, aki lát, különösen az, akivel beszédbe elegyedtem, megjegyzi magában: „hű, ma nem festek a legjobban”.

Úgy éreztem, ez az ember nem én vagyok, az öltözködéssel, ékszerekkel próbáltam ellensúlyozni számomra halovány megjelenésemet. Meglepett, hogy ilyen nehezen kezeltem, de ebben talán az is közrejátszott, hogy a bőröm az utóbbi időben nem kapta meg azt az ápolást, amiért kiáltott. A környezetem, főként a barátom támogatása segített, hogy megfeledkezzem negatív gondolataimról.