Feller Adrienne: „A nők jól-léte nem luxus, hanem alapvetés”
Nem egy újabb to-do lista, nem „jobbá válási program”, de még csak nem is teljesítményalapú szépségrituálék sora. Feller Adrienne holisztikus szemléletű szépségszakértő egészen más irányból közelíti meg az öngondoskodást! A szépség ritmusa című, új kötete valójában egy szeretettel íródott útikönyv, amely segít visszatalálni önmagunkhoz. Erre pedig óriási szükségünk van!
Ezeket láttad már?
A kötet megjelenésével párhuzamosan elindult, zárt Facebook csoport közösségéhez rövid idő alatt több ezren csatlakoztak, ez pedig – már önmagában – sokat elárul a magyar nők jelenlegi lelkiállapotáról. Miféle igény hívta életre a különleges naplót, és egyáltalán miért van szükség az öngondoskodás újradefiniálására 2026-ban, Magyarországon? Feller Adrienne szerint az öngondoskodás elsajátításának útját hit, eltökéltség és kitartás rajzolják ki, de jó, ha puhasággal és életigenléssel lépegetünk rajta végig. Mi változik ennek hatására velünk, bennünk, és mi történhet az egész társadalommal, ha a nők elkezdenek gondoskodni saját magukról (is)?
Míg a 2024 év végén megjelent Ezerarcú szépség c. köteted inkább edukatív jellegű, addig A szépség ritmusában más struktúrát használtál; ezúttal egy interaktív, önismereti naplót hoztál létre. Miért döntöttél a – kissé szokatlan – napló formátum mellett?
Mert kérték az emberek! Az Ezerarcú szépség kapcsán rengeteg, olyan üzenetet kaptam, amelyben azt írták, nem tudják, hogyan kellene a könyvben rögzítetteket átültetni a gyakorlatba. Erre az igényre válaszolva született meg A szépség ritmusa! Nekem egyébként eszembe sem jutott volna ilyet írni, sőt, ódzkodtam is tőle...
Miért?
Nem szeretem megmondani az embereknek, mit csináljanak. Én magam sem szeretem, ha nekem megmondják, emellett nem akartam megmondó ember lenni. Aztán – az igény miatt – végül úgy döntöttem, megírom! Magam is meglepődtem, mennyire könnyen ment; szinte azonnal megszületett bennem a könyv struktúrája!
Tudod, nem voltam mindig olyan stabil, mint amilyen most vagyok. Mostanra sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha, és mélyebb békében élek magammal. Nagy utat jártam be, míg eljutottam idáig, és ezalatt az idő alatt számos olyan technikát sajátítottam el és fejlesztettem ki, amelyek hozzásegítettek ehhez az állapothoz. Lényegében ezeket összegeztem az új kötetben, az év 365 napjára nézve, gyakorlati feladatok és gondolatok formájában.
Peller Mariann: „Az élet rövid ahhoz, hogy haragban maradjunk benne”
Azokban az üzenetekben, amelyekben napló formátumot kértek tőled az olvasók, mit írtak, miért nem tudják az elméleti tudást átültetni a gyakorlatba? Mi a legnagyobb gátja a fejlődésnek?
Azt írták, hogy sokszor belevágtak már az életmódváltásba, és bár az elején nagy a lelkesedés, valamiért nem tudták végig vinni a folyamatot. Sokan jelezték felém azt is, hogy kisgyerekkel vannak otthon, és nehezen találják meg az utat vissza, önmagukhoz. Hogy elveszettnek érzik magukat... Gyakran felmerült az is, hogyan csinálom, hogy mindig ilyen kiegyensúlyozott vagyok. Mi a titkom?
Erre mi a válaszod?
Nagyon jó vagyok abban, hogy ha valamit eltervezek, azt végig is vigyem.
Szerencsés jellemvonás!
Igen, ez egy erős tulajdonságom. Körülbelül negyvenéves voltam, amikor egy barátom szembesített azzal, milyen kitartó ember vagyok. Igazat kellett adjak neki, pedig korábban egyáltalán nem így gondoltam magamra! (Nevet.) De valóban, ha elhatározok valamit, akkor azt végig is csinálom. Nincs olyan, hogy nem. Emellett nagy a kudarctűrő képességem is.
Tényleg „csak” tűröd a kudarcot, vagy jól tudod magadban átkeretezni?
Is-is! Szerintem mindkettő kell a boldoguláshoz! De tudod, valójában mi a titkom?
Mesélj!
Hatalmas hitem van. Ez az alapja mindennek. Erre építem az életemet.
Az interjú elején hangsúlyoztad, hogy nem szeretnél a megmondó ember szerepében tetszelegni, a könyvajánlóban pedig úgy fogalmazol, „ez a könyv nem egy újabb to-do lista, és nem is arról szól, hogyan »válhatsz jobbá«. Nem elvárásokat kíván támasztani, hanem lehetőségeket kínál arra, hogy nap mint nap, néhány percben, lépésről lépésre közelebb kerülj önmagadhoz.” Miért tartottad fontosnak kiemelni, hogy nem egy újabb „jobbá válási” programról van szó?
Azért fogalmaztam így az ajánlóban, mert szeretném elkerülni a „felülről leereszkedés” érzetét. Szeretnék leülni az olvasó mellé, fogni a kezét az úton, és megerősíteni abban, hogy jó úgy, ahogy van! Mindannyian kapcsolódásra vágyunk és biztonságra, mert ebből tud megszületni a valódi változás és a gyógyulás. Fontos volt számomra, hogy a könyv ne sürgessen, ne minősítsen, hanem teret és időt adjon, ami apró lépésekben segít közelebb kerülni önmagunkhoz.
A könyv valóban szeretetteljes hangon íródott; mintha egy gondoskodó barátnő vagy édesanya szólna hozzánk a sorok mögül, aki arra sarkall, hogy ugyanúgy gondoskodjunk magunkról, mint a szeretteinkről. Mennyire kell megtanítani a magyar nőket az öngondoskodásra?
Nagyon. A mi kultúránkban a nők generációk óta azt tanulják, hogy először a család, a munka, a feladat – és valahol a sor végén saját maguk. Ez mélyen belénk ivódott működés. Sok nő úgy él, hogy folyamatosan kifelé ad, miközben magára alig fordít időt és figyelmet. Az öngondoskodás nem természetes része a mintáinknak, nem kaptunk hozzá valódi eszköztárat.
Ezt nekem is meg kellett tanulnom! Harmincéves koromban döbbentem rá először, hogy valami nincs egyensúlyban: rengeteget adok, de magam felé szűkösen mérem a jót. Ekkor indulatam el önmagam felé. Hosszú út volt. Emlékszem, már bőven negyvenéves voltam, amikor egy reggel szinte a semmiből olyan mély szeretetet éreztem önmagam felé. Új érzés volt és végtelenül felszabadító. Amikor megtanuljuk tisztelni és szeretni magunkat, amikor figyelünk a saját szükségleteinkre, abból nem kevesebb, hanem több jut a körülöttünk élőknek is. Mert csak abból tudunk adni, amink valóban van. Ezt szeretném átadni a nőknek.
Pálmai Anna és Huszár Henrik visszaadta a szerelembe vetett hitünket, módszerüket mindannyiunknak meg kellene tanulnunk
A kapcsolódás nemcsak a könyvön keresztül történik meg, hanem online is, hiszen január elején elindult a könyvhöz szorosan kötődő, Ezerarcú szépség nevezetű Facebook-csoport, amelynek mostanra csaknem hétezer fős követőtábora van. Mik a tapasztalataid eddig a csoportról?
Számomra ez a közösség valódi ajándék. Olyan tér formálódott, ahol az emberek figyelemmel és tisztelettel fordulnak egymás felé. Azt látom, hogy komoly igény van a változásra, és meglepően nagy elköteleződéssel vesznek részt a közös folyamatban. Nemcsak a nyilvános felületen zajlik a kapcsolódás: sokan írnak nekem személyesen is, kérnek megerősítést vagy iránymutatást. Ezeket én kezelem, és tudatosan vállaltam, hogy ebben az évben ennek is teret adok az életemben.
Számomra most az egyik legfontosabb tanulás az, hogyan osszam be jól az energiáimat, hogy hosszú távon is megtartó erő tudjak maradni. De örömmel teszem, mert jó érzés megosztani a tapasztalataimat.
Hogy látod, miért éppen most robban be ennyire az öngondoskodás témája? Divathullám, esetleg valamiféle válságnak a tünete ez?
Nem divathullámnak látom az öngondoskodást, hanem egyfajta ösztönös válasznak. Olyan világban élünk, ahol folyamatosan kifelé figyelünk: teljesítünk, reagálunk, alkalmazkodunk. Rengeteg inger ér bennünket, és szinte állandó készenléti állapotban működünk. Egy idő után a lélek és a test is jelzi, hogy ez így nem fenntartható. Az öngondoskodás témája szerintem nem trend, hanem természetes reakció erre a felfokozottságra.
A világ kitágult: sokkal több információhoz jutunk hozzá, túlláthatunk a saját életünk keretein. Ez egyszerre kihívás és lehetőség is. Az a tér, amely eltávolított bennünket a hagyományos közösségektől, közben rá is ébreszt minket arra, hogy másképp is lehet élni. Nemcsak túlélni, hanem jól lenni a saját életünkben.
Egyre többen merik feltenni maguknak a kérdést: mire van szükségem valójában?
Számomra az igazi különbség a túlélés és a jól-lét között van. A túlélés feszített, szűk állapot. A jól-lét tágas, megengedő, örömteli és a jelenre fókuszáló. És talán a legnagyobb felismerés számomra az, hogy a virtuális térben létrejött közösségnek is óriási ereje van. Amikor kapcsolódunk, megerősödünk és így könnyebb kilépni a puszta túlélésből a valódi, élhető élet felé.
Al Ghaoui Hesna: „Az empátia lesz a túlélés záloga a jövőben”
Hogy látod, mit jelent ma Magyarországon nőnek lenni?
Nagyon összetett kérdés. Ma Magyarországon nőnek lenni egyszerre lehetőség és komoly kihívás. Sok tekintetben még mindig nehéz. Egy napi nyolcórás munka után sok családban természetesnek veszik, hogy a háztartás terheinek nagy része a nőre hárul. A munkahelyeken pedig gyakran – finomabb vagy kevésbé finom formában – jelen van az alulértékeltség: kevesebb bizalom, kevesebb elismerés, kevesebb anyagi megbecsülés.
És ha még mélyebbre nézünk, ott van az életünk egyik legmeghatározóbb tapasztalata: a születés és a szülés élménye. Sok nő számára ez nemcsak öröm, hanem sajnos kiszolgáltatottsággal és bizonytalansággal is járó időszak. Az itt szerzett élmények – akár kimondatlanul is – hosszú távon hatnak az önbizalomra és a biztonságérzetre. Pedig a világra érkezés és az anyává válás tapasztalata lehetne az egyik legerősebb belső alap, amelyből egy nő egész életében meríthetne.
Az egyik legnagyobb feladatunk, hogy megtanuljuk önmagunkat megbecsülni és kiállni magunkért. Ez azonban nem könnyű, mert nagyon mélyen élnek bennünk a korábban megtanult minták és korlátok. Sokszor generációkon át örökített üzenetek formálják az önképünket. Ezen csak tudatos munkával lehet változtatni. Ugyanakkor bizakodó vagyok. Azt látom, hogy a nőkben hatalmas erő van, és egyre többen indulnak el az önismeret útján. Amikor egy nő jóban lesz önmagával, az nemcsak az ő életét változtatja meg, hanem a környezetét is.
Márkus Luca: „Meg tudtam szeretni azt, ahogy kinézek”
Ha egyetlen üzenetet fogalmazhatnál meg a magyar nőknek 2026-ra, mi lenne az?
Azt üzenném, hogy hihetetlen erő van bennünk! Csendes, teremtő erő. Amikor lehunyjuk a szemünket, és befelé, a szívünkre figyelünk, akkor kapcsolódunk a rendíthetetlen forráshoz, ahonnan minden változás elindul. A nők jól-léte nem luxus, hanem alapvetés. Amíg mi nem vagyunk jól, addig a család, a közösség, a társadalom sem tud igazán jól működni. Az öngondoskodás nem önzés, hanem felelősségteljes létezés.
A gyerekeink nem azt tanulják meg, amit mondunk, hanem azt, ahogyan élünk. Ha azt látják, hogy egy nő/anya tiszteli magát, figyel a csendjére, a ritmusára, a rituáléira, akkor ez tisztelet szül a környezetében és a gyerekek ezt viszik tovább. Minden nap kapcsolódni kell önmagunkhoz, az erőnkhöz, a bennünk élő fényhez. A hegyet is arrébb tudjuk vinni, ha a szívünk hangjára merünk végre hallgatni.
