Farkasházi Réka: „Rájöttem, hogy sokkal több mindenre vagyok képes, mint amit gondoltam magamról”

De nem vágyik rá, nem attól érzi jól magát, hogy miniszoknyában áll a színpadon. Viszont egy saját maga számára is teljesen új szerepkörben mutatkozott be tavaly: Farkasházi Réka a Voxa hangoskönyv stúdió ügyvezetője.

Itt ülünk egy stúdióban, aminek a vezetője vagy. Bár a szakmáddal összefüggésben van, mégsem egyértelmű, hogy miképp kerültél a másik oldalra.

Ez itt a Voxa hangoskönyv stúdió és hangoskönyv gyártó cég, amelynek Romániában van az anyacége, van platformjuk Olaszországban, Spanyolországban és Dél-Amerikában is, de stúdiót Romániában és Magyarországon építettek. Én a magyar cégnek vagyok a művészeti vezetője. Nem titok, hogy a férjem, Sárközy Bence, a könyvszakmában tevékenykedik, és a Voxa tulajdonosának is van könyvkiadója.

Ebben a szakmában nagyon erősek a nemzetközi kapcsolatok, tehát innen az ismeretség. 2024-ben tárgyaltam velük először, s miután több mint öt éve foglalkozom hangoskönyvekkel, több ezer oldalt felolvastam már, rengeteg könyv előkészítésében, felvételében vettem részt, adta magát az ötlet, hogy belevágjunk.

Te verbuváltad hozzá a csapatot is?

Igen. Építettem egy csapatot, akikkel közösen építettünk egy stúdiókomplexumot, ahol nyolc stúdió van. Ez azt jelenti, hogy naponta 8-8, tehát összesen 16 színész jön, és olvassa a jobbnál jobb könyveket.

Járai Márk: „Még azt is fel kell fognom, hogy Bereményi Géza neve van az enyém mellett”

Nem féltél belevágni? Egy tulajdonképpen teljesen új dologba kezdeni?

Néha nekem is egészen felfoghatatlan, hogy ebbe bele mertem vágni. Nagyon izgalmas dolog, mert egy nemzetközi cég magyar vállalatának lettem a vezetője. Heti rendszerességgel kell angolul tárgyalnom.

Az, hogy az ember elmakog angolul a hétköznapi életben, amennyire kell, az egy dolog, de ebben a helyzetben azért rendesen fel kellett kötnöm a gatyámat. De van egy nagyon jó tulajdonságom, én mindig előre megyek. Egyszerűen valahogy mindig kievickélek, ahogy most is. Ezt pár éve fedeztem fel magamban, és most is nagy hasznát veszem. Egyszer csak eljött egy pont, amikor rájöttem arra, hogy sokkal több mindenre vagyok képes, mint amit gondolok magamról. És ez iszonyatosan felszabadított.

Ti szerzitek a munkát is, vagy csak a stúdiót biztosítjátok?

Mindent mi csinálunk, mi vagyunk szerződésben a kiadókkal. Ez elsősorban egy platform, és a platformot is mi csináljuk. A feliratkozásért 200 ezer címet lehet meghallgatni vagy elolvasni, magyarul és angolul. Ez Romániában óriási siker, ott 100 ezer előfizető van, ami hatalmas szám. Itthon az előttünk elindult platformoknál ennek csak a töredéke volt, mi most azon dolgozunk, hogy egyre többen éljenek a lehetőséggel.

Nagyon jó érzés, hogy mindig úgy jönnek ide a színészek, másodjára, harmadjára, hogy szeretnek jönni. Délután 1 és 2 között van egy turnusváltás, akkor teljesen felpezsdül itt az élet. A munka is felvillanyoz, de az plusz öröm, hogy milyen jó színészekkel dolgozunk. Nemrég Udvaros Dorottya volt itt, most éppen Bach Kata olvas először.

Milyen érzés, és mekkora felelősség vezetőnek lenni? Te korábban rendezőkkel dolgoztál, akik megmondták, hogy mit csinálj, mit mondj, hova állj, stb., most pedig te osztod a lapokat.

Az az igazság, hogy többnyire ezt gondolják, miközben én 20 éve vezetek egy zenekart. Idén leszünk 20 évesek, az elején voltak menedzserek, és most is vannak munkatársak a zenekar mellett, de tulajdonképpen én viszem az egészet. Én intézem szerződéseket, számlázásokat, az utalásokat, a mindent, én tartottam mindig rendben a zenekar ügyeit. Úgyhogy olyan nagy különbség nincs, csak sokkal több az ügyintézés, és sokkal nagyobbak a tételek. És nyilván a tét is. Bár mondjuk ez sem biztos, mert nagyon komolyan vesszük a zenekart is. Szóval ebben is volt rutinom, egyáltalán nem volt idegen terep, sőt.

Olyan természetességgel jött ez az egész az életembe, és a lehető legjobbkor is, mert egyszer csak elfogytak a szerepek alólam az Új Színházban. Nem a legszebb módon, csak elfelejtettek elhívni a következő évadnyitóra. Az Átrium színház is megszűnt, és ezek pont egyszerre történtek. Igazából fel se fogtam, hogy ott mi történik, mert jött ez a lehetőség, így nincs bennem keserűség, mert már nem is tudnám csinálni. Nyilván játszom egyet-kettőt még, de a vándortársulati létre három gyerek, a család, az anyukám, a zenekar és a munka mellett nem is vágyom.

Sipos Vera: „Ahogy idősödöm, erősödik a belső iránytűm”

Nincs is ezzel kapcsolatban hiányérzeted?

De, van egy kis hiányérzetem. Három évvel ezelőtt volt az elmúlt időszakban a csúcsévem: forgattam a Keresztanyuban, forgattam mozifilmet, folyamatosan ment a Bochkor, és a NőComment!, ismételték a Szombat esti lázat, szinte mindenhol ott voltam. A Keresztanyu nagy siker volt számomra, mert a Barátok közt óta nem szerepeltem ilyen nagy volumenű produkcióban. Az elején fura volt egy már összeszokott társulatba belecsöppenni, mert a Barátok közt-ben mi alapítók voltunk a csapat. De jó volt megélni, hogy az a rutin, amit megszereztem segített játszi könnyedséggel napról napra készülni

Nagyon élveztem, és azt gondoltam, hogy majd megint játszom sokat sorozatokban, de nem így lett. Szóval a forgatás hiányzik, a színház is, de nem mindenáron. Pont abban a korban vagyok, amikor fogynak a szerepek, és nem kecsegtetik semmi jóval a színésznőket. Az utolsó szerepeimben fiatal lányokat játszottam, és rossz érzésem volt attól, amikor a fenekemet alig takaró szoknyát felvettem. Az már nem esett jól. Egyébként a zenekarban is mindig mondom a fiúknak, hogy szóljanak majd, ha az ugrabugrálásom már ciki. De bízom abban, hogy van annyi önkontrollom, hogy magamtól is fogom ezt tudni.

Most akkor a hangstúdión van a fő hangsúly?

Igen. Hétköznap napközben bent vagyok az irodában, hétvégén koncertezünk, és néha van egy-egy előadás. Soha nem dolgoztam keveset, de szerintem ennyit mint most, még nem. De szeretek, és jól is esik itt lenni. Dolgozhatnék akár otthonról is, de itt kell lennem.

Peller Mariann: „Az élet rövid ahhoz, hogy haragban maradjunk benne”

Ugyanezt tapasztaltam meg a zenekarnál is, mert átadhattam volna a szervezést másnak, de senki nem tud annyira hinni ebben, mint én. Most is ezt érzem, mert mégiscsak én vagyok ennek az egésznek a motorja, és végül is az arca is. Sok a tennivaló, de az az igazság, hogy úgy érzem hitelesnek, hogy itt vagyok.

De nyilván otthon is van rád szükség: három csodálatos gyermek édesanyja vagy.

Sőt, én még egy negyediket is szerettem volna. Hét éves a legkisebb, a nagyfiam pedig már elköltözött, de sokat jár haza. Kicsit ez mindannyiunkat megviselt, de közben meg olyan természetesen zajlott a folyamat.

Másképp éled meg az anyaságot most a picivel, mint a nagyfiaddal?

Szerintem természetesen más az ember húsz évesen, meg negyvenvalahány évesen. Azt gondolom, hogy nagyon ösztönös anya voltam, soha nem voltak paráim. Ebben az egyben mindig magabiztos voltam. Picit tudatosabb vagyok dolgokban, de ugyanúgy inkább az ösztöneimre hallgatok most is. Azon szoktunk röhögni, hogy a nagyfiammal mindig én voltam a legfiatalabb anya, akire legyintenek, de most már ez nem így van.

Szabó Győző őszintén vallott: „Évekig, hónapokig tudok szorongani”

Vannak dolgok, amikből nem engedek, például az iskolaválasztásban most már könyörtelen voltam, és addig mentünk, amíg nagyon jó iskolát találtunk Tamarának, mert azzal sokat szívtunk egyébként. Sose voltam elég bátor kilépni bizonyos helyzetekből. Ebben a dologban biztos, hogy tudatosabbak lettünk az évekkel.

Lehet, hogy ma már nem te vagy a suliban a legfiatalabb anyuka, de nem véletlen, hogy húszéves szerepekkel találnak meg. Mivel tartod magad formában?

Az első szülésem óta járok reformer pilatesre, az nagyon sokat számít. Volt egy időszak, amikor mindenféle tüneteim voltak, akkor mentem el Gubás Gabi természetgyógyász férjéhez Attl Attilához, aki „letiltott” a gluténról. Nem mondom, hogy étkezés tekintetében mindig tudok következetes lenni, de glutént azóta sem eszem, és ez határozottan jót tett.

Rendszeresen foglalkozom magammal, három hetente megyek fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz, pedikűröshöz. Dr.Hatvani Zsófia bőrgyógyászhoz is rendszeresen járok anyajegyszűrésre, mert sajnos érzékeny a bőröm, figyelnem kell erre is. Ő az, aki néha szépítgeti az arcomat is, de csakis lágy eszközökkel, nem szeretném, hogy ne a saját vonásaimat lássam a tükörbe.

Varga-Járó Sára: „Zsófival ellentétben, én már megtaláltam a helyemet a világban”

Jól vagy a bőrödben, a helyeden vagy most?

Pont pár hete mondtam a férjemnek, hogy talán ennyire még soha nem éreztem magam a helyemen. Sokat hallottam korábban a tapasztaltabb színésznőktől, hogy eljön az a pont, amikor már nem görcsölsz mindenen. Amikor már nem akarsz feltétlenül mindenáron tetszeni, megfelelni, vagy mindenhol ott lenni. Amikor nem sikeres akarsz lenni, hanem „csak” jól akarod csinálni a dolgokat. És van bennem egy jó érzés, hogy nem érdemtelenül tartunk ott, ahol tartunk. Ugyanis rengeteget dolgoztunk mindenért.

Embert próbáló időszak van mögöttetek, amit nem is titkoltál. Miért volt számodra fontos, hogy nyíltan beszélj a nehézségekről?

Először Bence anyukája ment el, aztán a nagymamája, majd tavaly apu. Most pedig apósom van már több mint egy éve kórházban. Nagyon brutális ez az egész! Apukámat először Parkinsonnal diagnosztizálták, de én éreztem, hogy nem az. És addig mentem, amíg kiderült, hogy ALS. Nem is hallottunk erről addig, amíg Karsai Dánielnél nem derült ki, hogy ő is ezzel küzd. Ez a legkegyetlenebb módja a halálnak, amire nem lehet felkészülni. Apu egy éve halt meg, ott voltunk vele Bencével, fogtuk a kezét. Hihetetlen, de átkísérni az apámat, pont olyan euforikus érzés, és pont olyan természetes volt, mint a szülés.

Azért érzem fontosnak, hogy erről beszéljek, mert Magyarországon teljesen tabusítva van a halál is és a gyász is. El van idegenítve az öreg a fiataltól, nincs, aki ápolja az időseket. A főorvost leszámítva, szinte mindenkinél azt láttam a kórházban is, hogy mennyire empátia nélkül vannak az emberek. Sok méltatlan helyzet volt, mert egyszerűen nincsen arra protokoll, hogy az ember ilyenkor méltó módon ott maradhasson. Mindenesetre azt gondolom, hogy a lehető legszebben tudtuk ezt az egészet végigcsinálni, és meg is ígértem a kórháznak, hogy ha túl leszek a gyászon, akkor segítek az érzékenyítésben.