Hol kell meghúzni a határt egy híradós pártatlansága és egy ismert ember véleménye között? Mitől marad hiteles egy ismert arc a mesterséges intelligenciával gyártott tartalmak korában? Erős Antóniával az igazmondás megkerülhetetlen szabályairól, a közbeszéd fejlődéséről és azokról a történetekről beszélgettünk a balatonfüredi Anna Grand Hotelben, amelyeket a híradó végén sem egyszerű letenni.
Ezeket láttad már?
Erős Antónia közel harminc éve dolgozik egy olyan szakmában, amelyben naponta változik minden, miközben a legfontosabb szabályokból – szerinte – semmit nem szabad engedni: a tények tények, az igazmondás fontosságát pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Az Anna Grand Lounge Esték powered by GLAMOUR eseményen elhangzott beszélgetés során feltűnt, mennyire erős az igazságérzeted. Hogyan egyezteted ezt össze a híradósoktól elvárt pártatlansággal? Mi alapján döntöd el, mikor kell felszólalni ismert emberként és csendben maradni híradósként?
Amikor beülök az RTL Híradó stúdiójába a „pult mögé”, attól a pillanattól fogva nekem nem lehet véleményem; nem erőltethetem rá a nézőre azt, amit gondolok. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy ha van egy megrázó eset, ne látszódhatna rajtam, hogy megvisel a dolog, hiszen én is ember vagyok, nyilvánvalóan átérzek dolgokat. Ugyanakkor, ha egy politikai hírről van szó, abba nem fér bele vélemény. Mondok egy példát!
Ha megkínoznak egy állatot, nagyon szívesen mondanám azt a tudósítás végén, hogy szívem szerint börtönbe záratnék mindenkit, aki ilyesmire vetemedik. Ezt a véleményt nem mondhatom ki a híradóban, hiszen az szétfeszítené a szakmai kereteket. Viszont, ha például a nyilvánosságban megjelenik egy ilyen ügy vagy felhívás, ma már senki nem tiltja meg, hogy kiálljak amellett, hogy az állatok tiszteletet érdemelnek, és hogy szigorúbb jogszabályokkal kellene fellépni az állatkínzók ellen.
A politikai meggyőződésemről azonban nem beszélhetek ilyen módon. Ez nem ugyanaz, mint az állatvédelem. A híradó szigorú szabályaihoz hozzá tartozik, hogy a tudósító politikai kérdésekben nem foglalhat állást a nyilvánosság előtt. Ettől függetlenül persze, lehet, és kell is, hogy legyen igazságérzetünk, hiszen ahhoz igenis ragaszkodnunk kell, hogy igazat kell mondanunk. Egy híradóban senki nem hazudozhat, nem másíthatja meg vagy hamisíthat híreket, nem mondhat propagandát. Ezek olyan alapszabályok, amelyeket semmilyen körülmények között nem lehet megszegni. Ha mégis megtörténik, akkor az illető nem odavaló.
Jakupcsek Gabriella: „Nagyon drukkolok egy működő közszolgálati televíziónak”
Ha már politika: a választások után azt nyilatkoztad, újra meg kell tanulnunk kulturáltan beszélgetni a közéleti témákról (is). Mennyiben érzed a felelősségedet ebben híradósként? Hogy látod, hogy alakul, fejlődik ez a „párbeszéd” az elmúlt közel hat hónapban?
Szerintem még borzasztóan hektikus a dolog. Sokakban forrnak még az indulatok, hiába telt el több lassan hat hónap a választások óta. Az a probléma, hogy 16 éven keresztül lépésről lépésre durvult el a közbeszéd, hiszen – mind a parlamentben, mind a hétköznapok során – megengedett volt, hogy az emberek minősíthetetlen stílusban, minősíthetetlen szavakat használva beszéljenek egymással, egymásról. Ugyanakkor, szerintem, ha egyre inkább azt hallják az emberek, hogy normális kommunikáció folyik a parlamentben, és pártállástól függetlenül a politikusaink, képviselőink tisztességesen beszélnek egymással, betartják a minimum elvárható normákat, szabályokat, akkor észrevétlenül átállnak erre a kommunikációra.
Nem hiszem, hogy ezt tanítani kellene: a jó minta ragadós. Legyen szó akár politikusról, színházvezetőről vagy bármilyen, ismert emberről, ahogy ő kommunikál, ahogy ő viselkedik, az igenis egy idő után hat az átlagemberre is. Ez egy tudattalan folyamat, lehet, hogy ők észre sem veszik, csak úgy fognak viselkedni, gondolkodni, ahogy azt látták: eszükbe sem jut megítélni bárkit az alapján, mi a vallása, milyen a bőrszíne vagy épp milyen a szexuális orientációja. Nem edukációra van tehát szükség, hanem példát kell mutatni, és előbb-utóbb az lesz a norma.
A kormányváltás után a közmédia jövője is napirendre került. Hogy állsz az „újra kezdéshez”? Bizakodsz a közmédia jövőjét illetően, vagy kételkedsz abban, hogy újra vissza tudja nyerni az eredeti indíttatását?
Úgy hiszem, eleve onnan kezdődik a történet, ki tudja ma azt meghatározni, mi a közmédia, és annak mi a feladata? Egyáltalán mekkora közmédiára van szükség egy tízmilliós országban, amelyben rendkívül kicsi a piac? Milyen feladatokat kell a közmédiának ellátnia, ezen belül milyen műsorokat kellene létrehozni, gyártani, közreadni, mindehhez hány emberre lenne szükség?
Nagyon kevesen emlékeznek már arra, milyen a jó közmédia, hiszen az elmúlt 15-20 évben keveset találkoztak ezzel. Szerintem iszonyúan nehéz és hosszú feladat megtalálni azokat az embereket, akik kellőképp értenek ehhez, képesek végig gondolni a felmerült dilemmákat és össze tudnak rakni egy valóban jól működő rendszert. És a végén szembe kell nézni a legnagyobb dilemmával: vajon az emberek nézik-e a végeredményt?
Hiszen ott tartunk, hogy oké, a legjobb tudásunk szerint megcsináltunk mindent, szuper lett a műsor, de vajon ki fogja nézni úgy, hogy ma már szinte mindenkinek van streamingje? Egyáltalán feladata-e a közmédiának az, hogy versenyre keljen minden mással, vagy „egyszerűen” csak olyan értéket kell teremteni, olyan produkciókat bemutatni, amelyek értéket képviselnek, és nem az a fokmérőjük, hogy százezerrel többen nézik-e vagy sem. Ezek mind olyan kérdések, amelyekre én magam sem tudom a választ, de a közmédiával kapcsolatban gyakran rágódom rajtuk.
Oroszlán Szonja: „Szépnek látom a szarkalábaimat és a szám körüli ráncokat”
A korábbiakhoz képest az emberek hozzáállása is megváltozott: régen egységes konszenzus volt abban, mit tekintünk tényeknek, ma viszont már olyannyira különböző buborékokban éljük az életünket, hogy az emberek olykor azt is megkérdőjelezik, amit harminc-, negyvenévvel ezelőtt (fenntartások nélkül) elfogadtak. Hírszerkesztőként mennyiben jelent ez nektek kihívást, egyáltalán érzékeltek-e ilyesmit?
Szerintem nincs ilyen! Azt gondolom, történhetett bármi a kommunikáció-, újságírás-, televíziózás kapcsán az elmúlt harminc, negyven évben, az, hogy mi az igazság, mi a valóság, vagy mik a tények, az nem változott semmit. Hogy kivel, mikor, hol, mi történt és hogyan, azt nem lehet megkérdőjelezni. Persze, meg lehet próbálni torzítani, megmásítani a dolgokat, de a tény fogalma ugyanaz, mint harminc évvel ezelőtt volt. Ez ugyanahhoz a kérdéshez vezet vissza, amelyről már beszéltünk: igazat mondunk-e vagy sem a híradóban.
Nem változott például az a gyakorlat sem, hogy mielőtt a Híradó képernyőjére kerül valami, azt több forrásból meg kell erősítenünk. Épp tegnap futottunk bele abba, hogy több sajtóorgánum is írt már egy bizonyos ügyről, mi pedig ültünk a szerkesztőségben, és azon dilemmáztunk, közreadjuk-e az információt vagy sem, mert sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudtuk azt több, megbízható forrás által. Úgy döntöttünk, hiába van fent egyes felületeken, mi mégsem adjuk közre. A hitelesség a kulcs. A tény pedig tény. Ebben nincs és nem is lehet vita.
Szinetár Dóra: „Én hiszek abban, hogy olyan gyereket kapok, amilyet a Jóisten nekem szán”
Hozok más példát: mi a helyzet a mesterséges intelligenciával, amely ma már képeket, hangokat és megszólalókat is képes hitelesen utánozni? Ez vajon mennyire befolyásolja az emberek befogadókészségét?
Való igaz, a technológia fejlődésével párhuzamosan megjelennek a különböző, (akár) hazug és félrevezető tartalmak: fake videók, megszólalások, bármi. Ugyanakkor hiszem, hogy tanítható készség az, hogy az emberek képesek legyenek megkülönböztetni a valós és a hamis tartalmakat egymástól. Van egy csomó apró jel, amelyekre figyelni lehet, de ezeket leszámítva én mindig azt szoktam mondani, hogy csak józan paraszti ésszel gondolj bele: tényleg megtörténhetett mindaz, amit látsz a videón? Tényleg ilyen szavakat használna az az ember, akit harminc éve látsz minden este a híradóban? Tehát, mielőtt kész tényként elfogadunk bármit, felnőtt, értelmes emberek módjára mérlegeljük, valid-e!
Másrészt, ha a technológiai részét nézzük, biztos vagyok benne, hogy a fejlődés magával hozza azt az igényt is, hogy létrejöjjenek olyan applikációk, amelyek a hamis tartalmak szűrésében segítenek minket. Ez a következő lépés. Természetesen – ettől függetlenül – nem bízhatjuk magunkat másokra, és intézhetjük el az egészet azzal, hogy majd megoldja helyettünk más. Muszáj mindannyiunknak kritikusan figyelni a környezetünket, a közösségimédia-felületeinket, és megtanulni eldönteni, mi igaz, és mi nem az.
Király Linda: „Amerikába mindig könnyen megyek vissza, de a lelkem itt van”
A mesterséges intelligencia és a fake tartalmak vajon meg tudják rengetni azt a fajta bizalmat, amit a nézők irántad-, irántatok éreznek? Eljuthatunk oda, hogy megkérdőjelezik azt is, amit már ti mondtok el nekik esténként a híradóban?
Úgy hiszem, hogy önmagában az, amit mondunk vagy amit a képernyőn csinálunk, addig nem kérdőjeleződhet meg, amíg nem kapnak minket hazugságon. A nemzetközi felmérések is azt mutatják, hogy az RTL Híradó reális és hiteles, tehát, ha következetesen azt csináljuk, amit eddig – alkalmazkodva a technikai változásokhoz –, akkor nincs mit megkérdőjelezni a mondanivalónkon.
Bár brit tudósokat még nem kérdeztem meg a témában (nevet), úgy hiszem, a mesterséges intelligencia fake tartalmai miatt pont, hogy abba az irányba megyünk, hogy az olyan emberi készségek és képességek, mint a kreativitás, a tehetség vagy épp a hitelesség (ami a televíziózásban elévülhetetlen érdem) felértékelődnek a jövőben, illetve erősítik az emberek bizalmát a már ismert karakterekben.
Közel harminc éve vezeted az RTL Híradót, ez elképesztő mennyiségű hírt jelent napi szinten. A beszélgetés során említetted, hogy egy-egy hír örökre veled maradt és emlékbetörésként jelentkezik olyan pillanatban, amikor nem számítasz rá. Hogyan vezetsz le, fújod ki magad mentálisan?
Valóban vannak olyan történetek, amiket nem lehet letenni. Ugyanakkor, amikor a híradó után lezárjuk a napot a szerkesztőkkel, levonjuk a megfelelő konzekvenciákat, majd összepakolok, lecsukom a számítógépem és elindulok hazafelé (ez nagyjából fél óra), az úton legtöbbször kiengedek. Mire hazaérek, már nem vagyok híradós, sokkal inkább feleség és anya, és arra vágyom, hogy beszélgessünk, együnk valamit és menjünk aludni. Ugyanúgy működöm ebből a szempontból, mint bárki más, akinek stresszes a munkája.
Azt persze nem állítom, hogy nem nézek rá otthon (is) a hírekre, de manapság már nem mondhatom azt, hogy ez szakmai ártalom, hiszen sokan vagyunk így ezzel. Ezzel együtt, amikor szabadságon vagyok és nyaralunk, akkor lehet, hogy az első nap még fel-felkapom a telefont, hogy ránézzek, mi történt otthon, de a harmadik nap jellemzően már azért kapok a fejemhez, hogy „Jézusom, rá sem néztem a hírekre!” Ebből is egyértelmű, hogy egészségesen ki tudok ebből kapcsolni, amikor kell.
Ne maradj le a következő Anna Grand Lounge powered by GLAMOUR estéről, október 31-én, a balatonfüredi Anna Grand Hotelben 20:30-tól ugyanis Epres Pannival beszélgetünk.
Kirúgták a munkahelyéről, vége lett a kapcsolatának, a lakóautózásban találta meg a boldogságot Kinga - GLAMOUR 
