„Nőként nehéz leküzdeni, hogy csak akkor érezzük magunkat hasznosnak, ha éppen van feladat” – A GLAMOUR Women of the Year Az év színésznője díj nyertesével, Dobos Evelinnel beszélgettünk
Idén Dobos Evelin nyerte Az év színésznője kategória díját a GLAMOUR Women of the Year gálán, amelyet évek óta azzal a céllal rendezünk meg, hogy elismerést vívjunk ki azoknak a nőknek, akik időt, energiát, szorgalmat és kitartást nem kímélve munkásságukkal hozzájárulnak társadalmunk fejlődéséhez, egyúttal példaképpé válhatnak a felnövekvő generációk számára.
Ezeket láttad már?
Ugyan a nyíregyházi származású színésznő televíziós műsorszakon végzett az SZFE-n, az élet a műsorkészítői székből mégis a reflektorfénybe sodorta. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben Dobos Evelin olyan nagyszabású produkciókban szerepelt, mint a Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot vagy a Netflixen is játszott Tündérkert című sorozat, Evelin megmaradt annak, aminek indult: őszinte alkotóembernek.
Mit jelent számodra, hogy megkaptad a GLAMOUR Women of the Year Az év színésznője díjat?
Amikor kimondták a nevem, elkezdtem reszketni, mint a nyárfalevél. Nagyon meglepődtem! Elképesztően nagy megtiszteltetés volt az eddigi években már az is, hogy a GLAMOUR méltónak talált a jelölésre, most, hogy ezt díjra is válthattam, még nagyobb az öröm!
Adtál le esetleg valakire szavazatot, mielőtt ideérkeztél?
Bevallom, mindegyik jelölttársamra adtam le egyet-egyet, magamat kivéve! (Szégyellném is magam, ha ez eszembe jutna!) Azt gondolom, ez önmagában mindannyiunknak egy nagyon szuper visszajelzés! Felnézek minden egyes jelöltre, akikkel eddig egy kategóriában voltam: így volt ez a korábbi években, és így van ez most is. (Többekkel kolis-társak voltunk, vagy együtt forgattunk, vagy a jövőben együtt fogunk forgatni.) Úgy érzem, hogy szeretetteljes összetartás van közöttünk, és úgy gondolom, ma este különösen fontos az, hogy őszintén tudjunk egymásnak örülni és együtt ünnepelni.
Szerencsére nem csak a mi kategóriánkban érzékeltem ezt, hanem a többiben is: a GLAMOUR Women of the Year gála valóban egy őszinte, nők közötti ünneplés. Az est folyamán ugyanakkor elhangzott (férfiak szájából), hogy olykor a férfiaknak is nagyon nehéz az önszeretet. Hiszem, hogy mi, nők és férfiak tudjuk egymást segíteni azon az úton, amit úgy nevezünk: élet. Akárhogy is nézzük: nagyon sokat lehet egymáson rombolni, pusztítani, de még fontosabb az, hogy még mennyi mindent lehet építeni és segíteni, hogy mindenki megtalálja önmagát, és a belső békéjét.
A köszönőbeszédedben utaltál azokra a nőkre, akik felemeltek-felemelnek téged szakmailag...
Gyakorlatilag minden eddigi munkámról nő döntött: nagyrészt női főnökeim voltak! Ha név szerint kellene megemlítenem őket, akkor kiemelném Dér Ágnest, aki még az MTVA-ban volt a csatornaigazgatóm, de ugyanez vonatkozik Milus Katalin főszerkesztőre is.
Ha a filmezést nézzük, az Egynyári Kalandban Holczer Barbara producer asszony, a Curtizben pedig Sümeghy Claudia szeretett volna nekem bizalmat szavazni. Hasonló a helyzet Helmeczy Dorottya producer asszonnyal, aki a Tündérkert esetében fogta a kezem.
Kiemelném még Hámori Barbara producer asszonyt: a Keresztanyu és a Séf meg a többiek című sorozatokban is ő hitt bennem a legjobban, és bízta rám Petra, majd Viktória karaktereit. Összességében tehát tényleg az a helyzet, hogy engem nők vettek körül, és érdekes módon pont a nők voltak azok, akik mindig nagyon támogattak, hittek bennem. Soha nem éreztem annak hátrányát, hogy nő vagyok, és nővel kellene együtt dolgozni.
Televíziós műsorkészítő szakon diplomáztál az SZFE-n. Hogy keveredtél a műsorkészítői székből végül a reflektorfénybe?
Még egyetemista voltam, amikor az Egynyári kaland kapcsán elhívtak castingra. Megkaptam a szerepet, és még az első év végén el is kezdtünk forgatni. Hirtelen egy furcsa „kettős életem” lett, a színészet viszont korántsem volt tervezett: nem azért mentem a televíziós műsorkészítő szakra, mert a hátsó bejáraton keresztül szerettem volna színésznő lenni. (Nem is adtam be egyébként a jelentkezésemet.) Ebben az időben önbizalomhiányos korszakom éltem: sosem akartam magamról azt állítani, meg egyáltalán gondolni, hogy ez valójában az én utam lehetne.
Aztán valahogy az élet mégis úgy hozta, hogy szép lassan elkezdhettem abban bízni, hinni, hogy talán nekem is lehet ebben a csodás világban helyem. Hogy találhatnak meg szuper feladatok, és fantasztikus alkotótársak, meg kollégák, akiktől tanulhatok.
Kik azok, akik felemelnek és önbizalmat öntenek beléd, hogy elhidd: meg tudod csinálni?
Viszonylag szorongó alkat vagyok. Érzem is ennek a hátrányát azért az elmúlt évtizedben: a saját kérdőjeleimmel gyakran megnehezítettem a dolgom, egyúttal hajlamos vagyok arra, hogy kihátráljak helyzetekből. Ekkor kell a támogatás, hogy elhiggyem, meg tudom csinálni!
Engem általában össze kell kaparni, és igen, sajnos, el kell ismerni, hogy az a fajta magabiztosság, amely nagyon sok embernek teljesen magától értetődő, az sokaknak csak a kor előrehaladtával szilárdul meg. Még én sem tartok itt, viszont van egy erőteljes védőhálóm, akik ezen túl tudnak lendíteni. A nővérem és a párja, a sógorom voltak ezek hosszú ideig, most már jó ideje részese ennek a párom is.
Jó, hogy említed a párod, hiszen tudnivaló, hogy nemrég jegyeztek el! Ezen kívül ősszel részt vettél a Sztárboxban, a sorozatrajongók pedig már a Netflixen is találkozhatnak veled a Tündérkert c. produkcióban. Kívülről úgy tűnik, rengeteg inger ér téged az utóbbi időben. Hogy kezeled azokat?
Hiszem, hogy mi, nők extrém kettősségek között éljük az életünket: ma itt vagyunk és csillogunk, ünneplünk, de azért be kell valljam, pár órával ezelőtt cementes zsákot pakoltam, és holnap is ezt fogom csinálni. (Nevet.)
Szerintem tehát a balansz az, ami a legfontosabb, és azt tudni, hogy minden elmúlik. Örülni kell annak, ami van, remélni azt, hogy nagyon sok jó várhat még ránk, és bízni abban, hogy hamar túljutunk a nehézségeken és a kétségbeesésen. El kell fogadni, hogy ezek ugyanúgy a részei tudnak lenni a mindennapjainknak, és élvezni kell azt, amikor van lehetőségünk forgatni, meg dolgozni, mert az csodálatos!
Mikor érzed magad leginkább önazonosnak?
Igyekszem minden helyzetben az lenni, de nincs egyszerű dolgom, hiszen állandóan dolgozik bennem egyfajta megfelelési kényszer. Ugyanakkor az is igaz, hogy akkor tudok leginkább önazonos lenni, ha elfogadó közegben vagyok. Ilyen egyszerű!
Hogyan tudod megélni a nőiességed a mindennapokban?
Nagyon szeretem megélni a nőiességemet. Azzal még időről időre küzdök, hogy nem feltétlenül kell minden reggelt úgy indítani, hogy száz százalékot nyújtsak: elegendő, ha „csak” jól érzem magam a bőrömben, de az is teljesen rendben van, ha épp bal lábbal keltem fel. Ahogy az is rendben van, ha be vagyok vizesedve, és nem tudom behúzni eléggé a hasamat: ez lehet, hogy engem zavar, de egyébként a kutya nem veszi észre. Igazából próbálok nem megfelelni, ami nagyon nehéz az aktuális trendek és a tudat alatt belénk sulykolt ideák tükrében. Ebben próbálom megtalálni az arany középutat.
Hogy látod, melyek egy színésznő számára a legnagyobb kihívások ma, Magyarországon?
Tóth Vera említett egy érdekes dolgot a köszönőbeszédében: amikor az ember otthon van, és éppen nem forgat, nem énekel, nincs melója, és nem is biztos, hogy lesz, akkor kell nagyon észnél lenni. Ne felejtsük: a színész szakma olyan, mint a kutya vacsorája: hol van, hol nincs! Amikor van, nagyon van, és nagyon örülünk, de nem látjuk feltétlen előre, hogy mi lesz a következő. Összefoglalva úgy látom, a bizonytalanság faktor lehet a legnagyobb kihívás ma egy színésznő számára.
Nehéz azt leküzdeni, hogy csak akkor érezzük magunkat hasznosnak, ha éppen van feladat. Ezen túl kell jutni, és igenis érdemes segítséget kérni. Én is erre biztatok mindenkit! Hiszek a terápia varázsában és hasznosságában, hogy azt a csomagot, amit hozunk, azt valahogy felnyissuk, és mindent a helyére tegyünk, a megfelelő polcra. Hogy rend legyen a lelkünkben!
