Nem akarom végre letagadni a koromat, de hosszú volt az út idáig

37 év kellett ahhoz, hogy elkezdjem elengedni az idő elleni harcot és azt, hogy ne akarjak mindenáron megfelelni annak, ahogyan egy nőnek egy bizonyos életkor után „ki kell néznie” vagy „viselkednie kell”.

Idén töltöttem be a 37-et, ami után megfogalmazódott bennem, hogy valahogy már nem akarok fiatalabbnak, jobbnak, másnak látszani. Nem azt mondom, hogy egyik napról a másikra mindent is megszerettem magamon, és maxra hoztam az önelfogadást. De lényegesen kevesebbet pörgök az idő múlásán és az ehhez köthető dolgokon. Korábban úgy éreztem, hogy minden egyes évvel távolabb kerülök attól a nőtől, attól az embertől, akinek lennem „kellene”.

Mostanra viszont egyre inkább azt érzem, hogy nem szeretnék visszamenni sehová: nem lennék újra 25 éves, még akkor sem, ha cserébe visszakapnám azt az aránytalanul sok energiát, amivel akkor rendelkeztem. Ráadásul a 20-as éveimben egyes dolgokat sokkal komolyabban vettem, mint amennyire kellett volna, miközben sok olyan dolgot nem vettem elég komolyan, amit ma már igen. Például azt, hogy kivel töltöm az időmet, mikor, milyen munkát végzek, mennyire érzem magam jól a saját életemben, és hogy egyáltalán én döntök-e arról, milyen életet akarok élni.

Egy ideje már nem szeretnék visszafelé nézni

Klisé, de le kell írnom: ma már sokkal kevésbé érdekel, hogy valaki mit gondol rólam, legalábbis erősen dolgozom azon, hogy ez így legyen. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen közömbös lettem mások véleménye iránt, csak már nem próbálok mindig, mindenkinek tetszeni, megfelelni, szimpatikus lenni. Ez különösen fontos felismerés azóta, hogy vállalkozóként, önállóan dolgozom. Az ember ilyenkor ugyan saját maga felé tartozik felelősséggel, ezzel együtt ügyfelekkel dolgozik, árat szab, határidőt vállal, nemet mond, újratervez, és időnként magát is markánsan meg kell győznie arról, hogy jó úton jár.

A vállalkozás számomra sokkal többet adott annál, mint hogy önállóan dolgozhatok. Megtanított arra, hogy a bizonytalanság az élet része, hogy nem kell minden egyes kérdésre előre tudni a választ, hogy az önbizalom nem feltétlenül onnan ered, hogy biztos vagy magadban, hanem onnan, hogy akkor is tovább tudsz menni, amikor éppen nem vagy toppon, sőt – a „fiatalok” terminus technikusát használva – gatya minden.

Ez a fajta magabiztosság pedig valahogy sokkal többet változtatott azon, ahogyan magamra nézek, mint bármi más – igaz, továbbra is van dolgom ennek tudatosításával.

Az idő nem ellenség, hanem tanító - hagyjuk abba az öregedéstől való menekülést!

Már nem akarok mindig „jól” kinézni

A 37 gyertya elfújása után arra is rádöbbentem, hogy sokkal kevesebbet stresszelek azon, hogy mit viselek éppen. Régebben az volt ugyanis az elsődleges, hogy ami rajtam van, hogy néz ki – manapság már az a lényeg inkább, hogy mit képvisel az a darab és hogy érzem magam benne, mennyire kényelmes, tartós, javítható, továbbadható stb. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy egyszerűen felveszem azt, ami már bevált, ami komfortos, vagy aminek üzenete van.

Ha pedig egy fotón nem úgy nézek ki, ahogy én azt elképzeltem, nem egyből azt keresgetem rajta, hogy mi a baj az arcommal, a hajammal stb. Igyekszem elfogadni, hogy abban az adott pillanatban úgy örökített meg a kamera, és kész. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy az elmúlt években más lett a fontos számomra. Ha egy nap végén azt érzem, hogy jól teljesítettem a magam mércéjével, volt egy inspiráló beszélgetésem, hétvégén kirándultam egy nagyot, írhattam és/vagy fotózhattam, akkor sokkal kevésbé érdekel, hogy mennyire volt tökéletes közben a külsőm…

És hogy mi ebben a nagy felismerés? Az, hogy talán azóta szeretem jobban a saját külsőmet, amióta nem akarom állandóan megváltoztatni, keretbe helyezni, vagy olyanra rávenni, amit egyik porcikája sem kíván. Egyre többet számít, hogy mit tud a testem, és egyre kevésbé az, hogy hogyan néz ki. Mindennek megértéséhez a hozzám passzoló sporttevékenységek megtalálása és a túrázás is hozzásegített.

Erdő mellett nőttem fel, majd nagyvárosba költöztem, az utóbbi időben pedig egyre inkább azt érzem, hogy ismét szükségem van a természet közelségére. Hihetetlenül feltöltő érzés kiszakadni a képernyőn át tapasztalt világból…

Nem akarok feltétlenül megfelelni az elvárásoknak

Nem írok újat azzal, hogy a nők életszakaszaihoz rengeteg társadalmi elvárás társul. Bizonyos korban „illene” megkomolyodni, máskor stabil alapokat építeni, családot alapítani, felhúzni egy karriert, később pedig méltóságteljesen megöregedni. Közben valahogy minden korszakhoz jár egy megfelelő hajhossz, öltözködés, testsúly, smink, élethelyzet is. Ami engem illet, 37 éves vagyok, és nincs gyerekem. Nem élem meg az anyaságot, és nem szeretném úgy alakítani az életemet, mintha emiatt valami hiányozna belőle.

Nem gondolom, hogy minden nőnek ugyanazon az úton kellene haladnia ahhoz, hogy teljes életet éljen. Nálam az önmegvalósítás, az utazás, az alkotás, a szabadság, az önállóság nagyon fontos helyet foglalnak el – ettől az életem nem jobb vagy rosszabb másokénál, csak más. Sokáig szerintem maga a „más” szó is zavart. Mintha magyarázkodnom kellene azért, ha nem ugyanazt akarjuk, mint amit a környezetünk természetesnek vél az adott korban.