Kívülről nézve olyan szép család: kiegyensúlyozott, sikeres gyerekek, harmonikus otthon, színes programok, irigylésre méltó pillanatképek a közösségi oldalakon. De kinek az érdeme ez? Mindkét szülő megdolgozik érte, vagy az egyikük inkább csak haszonélvező?
Ezeket láttad már?
Gyorsan leszögezem az elején, nem akarok pálcát törni senki feje felett. Mindenki maga érzi, neki mi és hogyan komfortos az otthoni feladatok leosztásában, hol vannak a tűréshatárai, és miben állapodtak meg egymással, amikor összeházasodtak. Inkább csak gondolkodj el, vajon neked oké-e úgy, ahogy most van nálatok? És ha feleségként benned is fortyognak a ki nem ventilált feszültségek, miközben erőltetett mosollyal préseled ki magadból, hogy „nálunk minden tökéletes”, akkor olvass tovább. Ahogy akkor is, ha férjként nem érted, miért haragszik rád a párod, amikor munka után hazatérve, te csak egy kis nyugalomra vágysz, újabb feladatok nélkül.
Azt mondják, a házasságok az égben köttetnek. De az, hogy mennyire lesznek hosszútávúak – és itt jön a kevésbé romantikus rész –, nagyrészt azon múlik, hogy a kezdeti vonzalmat mennyire tudjátok átformálni tartós együttműködéssé, ellátva a családi feladatokat. Amikor 15 éve összeköltöztünk a szerelmemmel, nagyon hálás voltam azért, hogy nem nekem kellett őt bemutatnom a porszívónak vagy a mosogatószivacsnak. Agglegény korában is pedáns rendben tartotta a lakását, és mi is zokszó nélkül megosztottuk a házimunkákat egymás között.
Aztán összeházasodtunk, jöttek a gyerekek, új karrierutak és valami nagyon megváltozott…
Mosogatás VS. kocsitakarítás
De még mielőtt elmesélném, szót kell ejtenem arról a sok-sok anyatársamról, akik a kezdetek óta egyedül küzdenek a láthatatlan munka problémájával. Akik kialvatlanul, fáradtan üldögélnek a játszótéren, vagy zombiként tolják a babakocsit, mert automatikusan házvezetőnők lettek a gyereknevelés mellett. Sok esetben azért, mert a férjük a szülői házból egyenesen hozzájuk költözött. És amíg zsenge korukban a mamahotelben kaptak kosztot és kvártélyt, most átcsekkoltak a „feleség szállóba” és ugyanezt a szolgáltatást várják el.
Brasch Bence: „Ugyanúgy csinálok mindent, mint a feleségem: pelenkázok, rendet rakok, főzök”
Arról, hogy a férfiak nagy része – mély tisztelet a kivételeknek – hogyan áll a házimunkákhoz, szemben a nekik valóban fontos dolgokkal, eszembe jut az a viral videó, ahol a pasi a ketchuppal összekent tányérját három másodpercre a folyó víz alá tartja, szivacs és mosószer nélkül, és részéről kész is a mosogatás. Míg ha a kocsijáról van szó, akkor tucatnyi tisztítószer, szivacsok és törlőrongyok társaságában többórás, alapos külső-belső „autósimogatásba” kezd. Kinek mi a fontos, ugye…
Tény, hogy az X-esek és az Y-osok az első olyan generációk, akik szeretnék a láthatatlan munkákat, a családi teendőket – legyen az a takarítástól a főzésen át a gyerekek körüli intéznivalókig bármi – sokkal egyenlőbben leosztani, mint a szüleik. És ebben nincs előttük minta, amiből a know how-ját tanulni lehetne. Amikor még mi voltunk gyerekek, természetes volt, hogy leginkább az anyukánk intézett körülöttünk mindent és apukánk dolgozott. Csakhogy azóta változott a világ, minden téren: ahol ugyanis a nők is ugyanúgy kiveszik a részüket a munka világából – sokan meg sem tehetik, hogy évekig otthon maradjanak a gyerekekkel, mert egy fizetésből nem jönnének ki –, és teljes joggal várnák el, hogy az otthoni teendők is megosztottak legyenek.
Ennyit arról, hogy révbe értetek a baba érkezésével… Szerintem egy család megtartása és benne a párkapcsolat működtetése nem éppen rév egy csendes öbölben, inkább ügyes hajózás a hullámzó, néha viharos tengeren.
Észrevétlenül kúszott be az életünkbe
És akkor vissza a saját példámra. Amikor az első kisfiunk megszületett 14 éve, a férjemnek gyerekbarát munkahelye volt, így fürdetésre szinte mindig hazaért. Ha én holtfáradt voltam, mert a babánk egész nap nem aludt, mert fogzott, jöttek a frontok vagy megborult a napirendje, hazaérve szó nélkül elment bevásárolni, vagy átvette a gyereket, hogy jusson magamra is idő.
De egy évvel azután, hogy megszületett a második fiunk, a férjem új állást kapott, ami cseppet sem volt családbarát. Más lett a napjaink ritmusa, holtfáradtam jött haza, sokat ingázott, képezte magát. Láttam, hogy teljesen leterheli a munka, és én, mint szerető feleség, igyekeztem őt tehermentesíteni. Mivel nagyobb volt a rutinom a második gyereknél, úgy alakítottam az életünket, hogy otthon hadd pihenjen, én meg foglalkoztam a fiúkkal, a háztartással, a kerttel, a kutyával, a programszervezéssel, a családjainkkal, meg persze a munkámmal, hiszen akkor már én is dolgoztam. Szerkesztőként amúgy is nagyon ment a multitasking, szuperanyának éreztem magam. És gondoltam, úgy sem tart majd sokáig ez az állapot, addig csak kibírom.
Nem így lett. A következő évben jött a Covid, és egyik napról a másikra otthon ragadtam home office-ban a gyerekekkel, miközben a férjem továbbra is bejárt dolgozni. Nem volt könnyű a fiúkkal, a nagy online tanult, a bölcsist meg egész nap le kellett foglalni, de úgy, hogy nem vihettem őket közösségbe, játszótérre, vagy a szüleimhez, de még a boltba sem. Amikor pedig a férjem hazaért délután, kezdődött a második műszakom. Írtam és szerkesztettem a cikkeket éjszakába nyúlóan, hogy utolérjem magam.
Reggel aztán kezdődött minden elölről. De még akkor sem szóltam egy szót sem, csináltam.
Az igazság az, hogy utólag nem a férjemet hibáztatom. Ketten tehettünk arról, hogy így alakult. Fáradt voltam? Rettenetesen. De azzal nyugtattam magam, hogy mindenki az két kicsi mellett, dolgozó nőként, egy világjárvánnyal tetézve. Már amikor egyáltalán volt időm ezen vekengeni. Aztán újabb két év telt el, a vírus elmúlt, a gyerekek visszamentek a közösségbe, a férjem megint munkahelyet váltott, immár családbarátabb munkaidővel, és engem is előléptettek egy nagyobb felelősséggel, és persze még több munkával járó pozícióba.
Minden kereknek és csodásnak tűnt. És ekkor jött az összeomlás. Ahelyett, hogy szóltam volna, hogy most már osszuk le újra a feladatokat, és vállaljon többet, vagy ő jött volna rá, hogy az állandó feszültségem mögött az állt, hogy semmi időm nincs magamra és éppen készülök összeomlani, inkább sértődötten csendbe burkolóztunk.
Nem is tudtuk már, honnan indultak (és milyen egyszerűen megoldhatóak) a bajok, csak mindketten egyre igazságtalanabbul bántunk egymással egyre több mindenért.
Üzenet a férfiaknak
Szóval szerintem fontos, hogy tudják az apukák: nem csak a főzés, a mosogatás vagy a takarítás a láthatatlan munka! Baromi sok mindennapos tennivaló van a családért, ami milliószor fárasztóbb, mint egy stresszes nap a munkahelyen. Íme pár dolog a többszáz oldalas to-do listáról, amiből kedvetekre választhattok: x naponta kitalálni, mit egyen a család (a „nekem mindegy” sajnos nem létező kaja) és megvenni a hozzávalókat, foglalkozni az idősebb szülőkkel, rokonokkal (nem ér átpasszolni csak a nőknek, arra hivatkozva, hogy ők figyelmesebbek), különórára vinni a gyereket, leckét írni, elmenni a szülői értekezletre, a fogadóórára, zsúrokra, gondoskodni arról, kinek mit vegyünk az ünnepekre, figyelni a befizetési határidőkre, és a kiadásokra, időben lecsekkolni az évszakváltás előtt a gyerek ruháját és cipőit, és beszerezni, ha megint kinőtte… A sor végtelen hosszúságú.
Végignéztem, hogy a gyerekem megszületik és valami megváltozott bennem
Tudom, hogy a férfiakat a siker élteti. A munkahelyükön a dicséret, a jutalom, az előléptetés, mind kézzel fogható, és viszonylag rövid időn belül megkapható feedback. Ehhez képest a láthatatlan munkáért jó darabig nem jár semmi. Egy órákig készült ebéd tíz perc alatt elfogy. A mosogatás és a mosás sem hagy hosszú időre nyomot maga után. Ha időnként az apuka is fennmarad éjszakánként a kicsivel, azért csak évek múlva jön a köszönet, és lehet, hogy nem is közvetlenül neki, hanem a gyerek kimagasló tanulmányi eredményein látszik majd meg, hogy biztonságos légkörben nőtt fel.
És az is csak később tölti el a szülők szívét büszkeséggel, ha a változatos programoktól, kirándulásoktól világlátott és nyitott lett a gyerekük.
Az pedig, hogy végül táncolhattok az aranylakodalmatokon, szintén évtizedek után látható jutalma annak, ha időnként közösen változtattok azon, amit nem jól csináltatok.
Üzenet a nőknek
És te, kedves anyuka, sose feledd azt a bölcsességet, (bárcsak engem is idejében figyelmeztettek volna rá), hogy minél több feladatot vállalsz magadra, eleinte mosolyogva, aztán kiégve, a párod annál felelőtlenebb lehet. Nem feltétlenül lustaságból vagy közönyből, hanem egyszerűen, mert megteheti, mert lehetőséget kap rá. Sőt, még csak az sem biztos, hogy tudatában van annak, mivel hagy magadra. Mondd el őszintén és tényszerűen a másiknak, ha túl vagy terhelve.
Puskás-Dallos Péter: „Sokan csak a gyerek hároméves korától érzik magukat apának”
Az mindenképpen intő jel, ha az egyébként nagyon hajtós munkahelyedre is inkább „pihenni jársz be” az otthoni teendők után. Ne azt hánytorgasd fel a másiknak, hogy „magadtól sosem veszed észre”, „ez is mindig rám marad”, „te soha nem érsz rá”, „neked mindig a munkád az első”, mert csak olaj lesz a tűzre, és egyenes út a sértődött kivonódáshoz. A megoldáshoz inkább kérj konkrétumot, mit és mikor vegyen át tőled, hol legyen az övé a felelősség, a döntés, és ha próbál változtatni, de nem megy egyből (mondjuk nem olyan finom az első rántott húsa, mint a tiéd), azt ne kritizáld, mert kapásból megölöd a lelkesedését. Plusz: a kérem, a köszönöm és a hálás vagyok varázsszóként tényleg működnek.
És hogy legyen a férjednek jól látható jutalma is: biztosítsd afelől, hogy ha ő is rendszeres szerepet vállal az otthoni műszakban, neked is több erőd marad a nap végén mosolyogni, kedvesnek, könnyednek és figyelmesnek lenni vele. Win-win.
