Lakatos Márk azt elemzi, mi is az a jó ízlés
Nap mint nap megítéljük az embereket, öltözékeket és azt mondjuk: ízléstelen! Mindenki ért az öltözködéshez, ahhoz hogy másoknak hogyan kellene kinéznie, mit nem kellene viselnie. Lakatos Márk a legsikeresebb divattervezők alkotásain keresztül bizonyítja be nekünk, hogy nem értünk az egészből semmit!
Ezeket láttad már?
Lakatos Márk divatblogjában ezúttal az ízléstelenségen és a jó ízlésen gondolkodik annak apropóján, hogy Jeremy Scott, a divat egyik ikonja tíz év után lemondott a Moschino divatház vezető tervezői posztjáról.
A jó ízlés nem létezik!
Ezt nem egy harcos esztéta mondta, hanem Franco Moschino divattervező, a 90-es évek elejének olasz divat fenegyereke mondta Immanuel Kant német filozófus nézeteire reflektálva. Mentségére legyen mondva, Franco festőként kezdte. Hamar rájött azonban, hogy a divatban gyorsabban lehet hatást elérni és több pénz is van, ha jók az antennáid a zeitgeist, azaz a korszellem letapogatására. Ő tökéletesen vette az adást arra vonatkozóan, hogy a megmerevedett haute couture házak dinoszauruszai között milyen provokációval és felszabadító pofátlansággal lehet az állóvizet megkavarni. A Moschino neve összeforrt a szabályok és tradíciók szemtelen felrúgásával és az állandó kísérletező játékossággal, ami mindig egy nagy adag humorral párosult.
Franco Moschino ars poetica-ja szerint a divatnak az teszi a legjobbat, ha saját magát sem veszi túl komolyan, akár még a „jó ízlés” határait is megszentségtelenítve. Mert mit is nevezünk jóízlésnek? Signor Giorgio Armani-t minden bizonnyal jó ízlésűnek neveznénk a legtöbben, de a Moschino kotongumikkal díszített topját legtöbben semmiképpen sem sorolnánk a jó ízléssel elkészített darabok közé. De nem lesz tömegkedvenc a csillár és hamburger ruha sem, amikbe a Moschinótól nemrég kirúgott kreatív igazgató, Jeremy Scott öltöztette Katy Perry-t a MET gálára és az azt követő after partyra.
Katy Perry el is magyarázza a hamburger ruháját és rajong a tervezőért, Jeremy Scottért, és egy vicces történést is elmesél. Nézd csak!
A csillárruha is egy olyan darab, ami mindenhol a címlapokra kerül, és feszegeti a divat, a design, az öltözék határait.
És mégis, mindegyik példa izgalmas, elgondolkodtató, szórakoztató és önirónikus. Hogy is van ez a dolog akkor a jóízléssel? Mit kezd a kortárs divat ezzel a polgári közízlésből eredő, tekintélyelvű esztétikai kategóriával? Jeremy Scott munkássága, aki tíz évig építette tovább Franco Moschino örökségét óriási sikereket elérve, érdekes megvilágításba helyezi a kérdést. Különösen aktuális ezen gondolkodnunk a lemondása utáni sokkból feleszmélve.
Neked ki mondja meg, hogy mi a jó ízlés?
Az ízlés iránt a XVII- XVIII. századi európai filozófia kezdett el komolyabban érdeklődni, és jellemzően nem a divattal kapcsolatban került szóba a kérdés. Sokkal inkább a helyes és illendő viselkedésre vonatkozó szabályokat próbálták meg a jóízléssel kapcsolatban összeszedni a témában gondolkodók. Az alapul szolgáló közízlést pedig a megfellebbezhetetlen ítéletű kritikusok, gondolkodók, moralisták formálták, tehát mindenképpen tekintélyelvű alapon működött és működik mai napig. A divatdiktátor fogalma is innen ered, az elfogadható ízlést és az arra épülő divatot diktálni kellett. Aki megfelelt a szabályoknak, vagyis az uralkodó társadalmi réteg által diktált közízlésnek az jóízlésűnek számított, aki nem az rossz vagy alacsony ízlésű emberként volt számontartva. A luxusipar márkáira, szerepükből kiindulva mindig is jellemző volt az extravagancia, vagyis a pénz és hatalom által biztosított a különcség, de az általánosan elfogadott jóízlés határain belül maradva.
A jóízlés ma ismert fogalma tehát összefonódik a polgárság közízléséből fakadó, valamikor a felvilágosodás körül kezdődő és a viktoriánus korban kontúrozódó mértéktartó, visszafogott, letisztult, kortalan, klasszikus, a „kevesebb több”, cool, arányaiban kiegyensúlyoztt, és még sorolhatnánk a jelzőket, öltözködési esztétikájával. Ezekkel a szavakkal amúgy bármelyik Armani kollekciót tökéletesem bemutathatnánk az elmúlt évtizedekből évszámtól függetlenül. Mondhatnánk, az arisztokratikus apollói eszményt testesíti meg, ha az antik esztétikából hoznánk a példát. Jellemzően a luxusmárkák ennek az apollói kifinomultságnak a zászlóvivői. A mindenkori luxusipari fogyasztók életstílusa ehhez a hűvösen kimért eleganciához idomult. Főleg az „old money” köreiben. Aztán jött a popkultúra és a szex&rock&roll és a feje tetejére állított mindent. A jóízlés határait sorra hágták át botrányos kollekciók, kampányok és ikonok, ráadásul a popart gyorsan megtanította a közízlésnek, hogy a kommersz, banális, a közhelyes vagy a trash is magas kultúra lehet, nem beszélve a giccsről.
Tükörbe néztél már?
A Moschino ház erre a hullámra ült fel zseniális érzékkel a 80-as évek végén, de nem felejthetjük el megemlíteni a francia Jean-Paul Gaultiert vagy a brit Vivienne Westwood-ot, akik a maguk kulturális kontextusában, megfelelő mennyiségű pofátlan humorral, szintén sokat tettek a megkövesedett polgári „jóízlés” diktálta divat vérátömlesztéses felfrissítésében. És akkor még nem említettem Martin Margielát, a Vetements-t vagy Demna Balenciaga-ját, akik számára az elitista, kiüresedett jóízlés arra való, hogy kifigurázza az ember, és az egyetlen út az antidivat csúnyaság-esztétikája.
De vajon huzamosabb ideig életképes-e ez a punk indíttatású, ironikus, önreflexív attitűd a luxusmárkák világában? Az általam annyira imádott camp ízlés – ami túlzásokra és paródiára épített esztétikai világ, ahol minden túl komolykodó vagy túl cukros, túl poppos esetleg túl buzis – , vajon hosszútávon meg tud-e gyökerezni a kifinomult apollói luxuseszmény fősodrában? Nevén nevezve a gyereket: vajon profit alapon képes-e az irónia, a szemtelenség és a túlzott szabadság sokáig virágozni a luxus hűvös elefántcsont tornyában? Gyanítom, hogy nem. A közelmúlt példái számomra legalábbis ezt mutatják.
Vivienne Westwood és Jean-Paul Gaultier egész jól elkormányozták a hajóikat évtizedeken keresztül, megtartva a krakéler, provokatív attitűdöt a munkáikban. Vivienne halálával folytatódik a munka férjének, Andreas Kronthalernek köszönhetően, Gaultier pedig a nagy visszavonulása után menő couture-kollaborációkkal tartja fent a márka ismertségét, ami a jövedelmező parfümbiznisz miatt elengedhetetlen. De ők nem is legnagyobbak a luxus piacon. Így könnyű az ellenállásban maradni.
A klasszikusoknál is van mocorgás
A Dior életében John Galliano volt az a 90-es években, aki szétszedte majd újra összerakta a patinás francia divatház imázsát, de antiszemita botránya után Dioréknál visszarendeződtek a kereskedelmileg kiszámítható és üzembiztos szürkeség irányába. Nota bene, a maison alapszíne a középszürke. A jelenleg regnáló kreatív igazgató Maria Grazia Chiuri az én meglátásom szerint minden, csak nem korszakalkotó zseni, viszont biztosan hozza a számokat.
Virginie Viard a Chanelnél hasonlóan működik Monsieur Lagerfeld után. Vagy az is elképzelhető, hogy a korszakalkotó férfitervező zsenik korát felváltja a szerényen visszahúzódó, praktikusan dolgozó nők kora, akik kevesebb drámával, de biztos gazdasági sikereket hoznak a menedzsmentnek? Elképzelhető. És van még a Louis Vuitton-út, ahol a férfi kollekciókat már nem is tervezőkre bízzák, hanem zenész-influenszerekre, mint Pharrel Williams, mivel a férfi divat edzőcipő, kapucnis, T-shirt, farmer kombóját kis túlzással bárki meg tudja ugrani, aki benne van a dolgok sűrűjében.
A Gucci és a Moschino más utat járt be az elmúlt évtizedekben. Nagyjából 2013-14 volt az az időszak, amikor új energiák robbantak be a két olasz divatház életébe Jeremy Scott és Alessandro Michele személyében. Mondhatjuk, hogy mindketten a klasszikusan vett „jóízlés” rombolói. Michele több interjúban elmondta, hogy őt a bizarr, „fura” szépség érdekli, ami már a groteszk határát súrolja. Sejtjeiben van a camp, nem véletlen hogy az ikonikus MET-kiállításon és gálán Anna Wintour mellett oroszlánrésze volt a munkálatokban. Hallgatva őt olyan érzésem van, mintha Umberto Eco A rútság története című egyik kedvenc könyvemből olvasna fel passzusokat, és a kollekcióival nagy műgonddal illusztrálna minden gondolatot a műből. Ezoterikusan komolykodó szimbolikája, melodramatikus, kicsit horrorisztikus atmoszférája és melankolikus 70-80-as luxus retrója a camp legintenzívebb reprezentációja.
Ezzel szemben Jeremy Scott az amerikai vagány, az USA minden popkultúrális referenciáját beletöltötte a Moschino olaszosan poppos világába. Világa humoros, néha szarkasztikus, pofátlan és közben önreflexív. Remekül vitte tovább Franco örökségét. A Simpson család, a McDonald’s, Las Vegas, Spongyabob és a Barbie csak néhány kiemelkedő logó és arculat lenyúlás, amivel Scott elárasztotta az internetet és a közvéleményt. Azon gondolkodtam, hogy a két úriember vajon mivel tudott nagyjából egy év különbséggel ekkorát szólni? Ráadásul gazdasági adatokkal alátámasztott sikerről beszélünk. A Gucci Michele megjelenésével körülbelül 30%-kal növelte a bevételeit, üstökésként elhúzva a versenytársak mellett. Kétségkívül az utóbbi bő tíz év vizuálisan is egy extravagáns, bizarr korszak volt. Nem véletlen hogy Michele és Scott holdudvarában sok jelentős művész, popsztár is felbukkant. Scott inkább a humorosabb előadók között volt népszerű, mint Katy Perry. Michele a depisebb vonalat szólította meg, mint Billie Eilish. Természetesen a melegeket mindketten megszólították, például Harry Styles-on keresztül, aki egy igazi queerbaiting figura a popkultúrában. Lehet, hogy az Y és Z generáció határán lévő, az utóbbi tíz évben felnövő és önállósódó fiatal fogyasztók és ikonjaik stílusára rímelt sikeresen a két excentrikus világot hozó tervező?
Egyszer fent, egyszer lent
Bárhogy is, a covid nem tett jót egyikőjüknek sem. Míg a klasszikus luxusmárkák, mint a Dior, Chanel, Hermés növekedtek, a vicces és bizarr Gucci és Moschino növekedése visszaesett, sőt veszteséget könyveltek el. Rövid úton távoznia is kellett a két óriás egónak, akik nem igazán kompromisszumkészek, nem annyira nyitottak a változtatásra. Talán így tették jól. Érdekes módon Jeremy Scott távozásának hírére a tőzsde pozitívan reagált, emelkedtek a Moschino részvények. Ez sokat elárul. Talán a csillagporosan bizarr évek után visszarendeződés tapasztalható majd a legnagyobb márkák között. Talán a túlságosan extrém stílus csak ilyen rövid időszakokra állja meg a helyét, egyfajta vérfrissítés gyanánt. Amikor a kortalan Chanel 2.55 és Hermés Birkin lassan biztosabb befektetés, mint az arany, akkor egyre kevesebb helye marad a meghökkentő merészségnek, a punk energiának vagy a pimasz humornak a luxuspiacon. Talán ennek esett áldozatul a két, számomra rendkívül izgalmas tervező. Sokan találgatják, hogy merre vezet majd az útjuk. Rómában, amikor pár nappal ezelőtt találkoztam Alessandróval, még nem tudta megmondani, mit csinál majd. Vajon bevállalja-e valamelyik óriáscég ezt a két fenegyereket? Igény azért szerintem lenne rá. Mert ahogy a perzsa származású párizsi divatkritikus barátom mondta egyszer: a kereskedelmileg irányított divat nem ír történelmet.
