előfizetésem
Hírlevél
Nem összeomlott, hanem megkönnyebbült az édesanya kisfia autizmus diagnózisától
Mit jelent anyának lenni akkor, amikor egyszerre kell biztonságot adni egy örökbefogadott kisbabának, miközben éppen kimondják a saját gyermeked autizmusának diagnózisát? Anna története arról szól, hogy az élet néha egyszerre veszi el a kapaszkodóinkat, és ad helyettük újakat, csak egészen más formában, mint ahogyan elképzeltük.
Anna számára az anyaság iránti vágy nem akkor született meg, amikor először gondolt a gyermekvállalásra, hanem még kislányként, egy olyan veszteség után, amely egy egész életre nyomot hagyott benne. „Hároméves koromban elveszítettem az édesanyámat.” Arra a korai időszakra nem emlékszik minden részletében, de arra igen, hogy valami nagyon mélyen megmaradt benne.
„Négy-öt éves koromban egyszer csak megfogalmazódott bennem a gondolat: szeretném, ha lenne egy kislányom, akinek ugyanúgy nincs anyukája, mint nekem.” Ez a gondolat vele maradt akkor is, amikor megismerte későbbi férjét, akinek rögtön mesélt erről az álomról. „Nem úgy tekintettünk az örökbefogadásra, mint valamiféle B-tervre, hanem mint egy olyan útra, amely mindig is része volt a közös jövőképünknek.”
Amikor kisfiuk, Andris körülbelül egy éves lett, elindították az örökbefogadáshoz szükséges folyamatot. A várakozás időszaka végül meghozta azt a pillanatot, amelyre évek óta készültek: megszólalt a telefon. Találkoztak a kislánnyal, ismerkedtek egymással, majd néhány hét múlva hazavihették a nevelőcsaládból.
„A kisfiunk akkor három és fél éves volt, a kislányunk pedig nyolc hónapos.” Ekkor még egyikőjük sem tudhatta, milyen összetett időszak következik. A kisbaba éppen azt tanulta, hogy végre biztonságban van, miközben a család másik oldalán a kisfiú története egyre több kérdést vetett fel.
„Nem ezt az életet képzeltem, de megtanultam szeretni azt, amit kaptam”
Amikor egy anya hamarabb tudja, hogy valami más
Anna nem egyetlen pillanatból értette meg, hogy Andris fejlődése eltér a többiekétől. Nem volt egy nagy felismerés, inkább apró jelekből állt össze benne egy érzés. „Hülyén hangzik, de én szinte az első napoktól éreztem, hogy valami más. Nem úgy, hogy tudtam volna, mi az, csak volt bennem egy állandó érzés, hogy valami nem stimmel.” Figyelte a fejlődési mérföldköveket, próbálta magát nyugtatni, hogy minden rendben van, csak Andris más ütemben halad. Közben azonban egyre több különbséget látott, a legfeltűnőbb a beszédfejlődés volt.
„Andris három évesen még nem beszélt, és a beszédértése is jelentősen elmaradt a vele egykorú gyerekekétől.” Más jelek is megjelentek: nem kereste a szemkontaktust, nem mindig reagált a nevére, és bizonyos hangokra különösen érzékenyen reagált. „Egyszer villamoson utaztunk középen a csuklónál, ahol lehet hallani a fém alkatrészek súrlódását, és ettől a hangtól rettenetes sikításba kezdett, azonnal összeomlott, alig lehetett megnyugtatni.”
Az igazán nehéz azonban nemcsak maga a bizonytalanság volt, hanem az is, hogy kívülről sokszor mást hallott. „Én belül éreztem, hogy valami nincs rendben, miközben kívülről sokszor azt kaptam vissza, hogy csak túlaggódom, beképzelem, vagy egyszerűen többet kellene a gyerekkel foglalkozni.” Amikor Andris három és fél éves korában megérkezett az autizmus diagnózisa, Anna nem összeomlott, hanem megkönnyebbülést érzett. „Végre nevet kapott az, amit addig csak sejtettem. Végre volt egy irány, amin el lehetett indulni.”
Olvasónk soha nem úgy gondolt a gyerekeire, hogy az egyikük „autista”, a másikuk pedig „örökbefogadott”. Számára elsősorban két különálló emberről van szó. „Sosem éreztem úgy, hogy az egyik gyerekemhez azért kell másképp fordulnom, mert autista, a másikhoz pedig azért, mert örökbefogadott. Sokkal inkább azért, mert két teljesen különböző személyiségről van szó.”
Kislánya miatt fejlesztett autistáknak és ADHD-soknak szóló alkalmazást a magyar édesapa
Andris számára a zajok, a kiszámíthatatlanság és a túl sok inger jelenthet nehézséget. Lili egészen másképp működik: ADHD-val él, tele energiával, kérdez, mozog, beszél. „Gyakran olyan, mintha két teljesen eltérő ritmusú világot kellene összehangolni.” Egyik gyermeknek az ad biztonságot, ami a másiknak már túl sok lehet. Egyikük csendesebben jelzi, hogy szüksége van valamire, a másikuk hangosabban tölti be a teret. Anyaként Anna számára talán ez a legnagyobb feladat: megtalálni azt a pontot, ahol mindkét gyerek érzi, hogy látják.
A pillanat, amikor nem lehet mindenhol egyszerre ott lenni
Van egy kérdés, amely szinte minden többgyermekes szülőt kísért: lehet-e mindenkinek ugyanabban a pillanatban mindent megadni? Anna szerint nem. „Persze, hogy volt ilyen helyzet. Végtelenül sok…Két gyereknek kellene egy anya ugyanabban a pillanatban, lehetőleg teljes figyelemmel és kizárólagosan. Ezt lehetetlen megoldani, valaki háttérbe fog szorulni.” Azt is őszintén kimondta, hogy náluk ez gyakran Andris volt, aki érzékenyebb, csendesebb személyiségével könnyebben háttérbe húzódott.Ez egy olyan felismerés, amellyel sok év után is dolgozik. „Visszatekintve az elmúlt évekre túl gyakran szorult háttérbe.”
A család útja közben a házasságuk is véget ért. Anna azonban ma már más szemmel tekint erre az időszakra. „Nem a diagnózis vagy az örökbefogadás tette tönkre a kapcsolatunkat. Sokkal inkább az, hogy nem voltunk felkészülve arra, hogyan dolgozzunk fel ekkora változásokat.” Ma már úgy látja: ez egy nagyon nehéz életszakasz volt, amelyből mindenki tanult.
Nem az autizmus volt a legnehezebb
Ha valaki kívülről nézi Anna történetét, talán azt gondolná, hogy az autizmus vagy az örökbefogadás jelentette a legnagyobb terhet. Ő azonban mást mond. „A legnehezebb az egyedülálló anyaság. Az a végtelen feladatlista, amit senkivel nem lehet igazán megosztani.” A mindennapok nem mindig látványos nagy kihívásokból állnak. Sokszor apró helyzetekből, amelyek lassan összeadódnak. „Nem egy-egy nagy eseményről van szó, hanem sok apró helyzetről, amelyek összeadódnak.”
Anna számára az egyik legnagyobb tanulás az volt, hogy elengedje azt a képet, amelyet korábban a családról őrzött. „El kellett engednem azt az idilli képet, hogy egy család apa–anya–gyerekek felállásban teljes.” Azt is meg kellett gyászolnia, hogy bizonyos pillanatok már elmúltak. „A gyerekeim 13 és 16 évesek, az óvodáskorukat már nem tudom visszahozni, és vannak dolgok, amiket már másképp csinálnék.” De nem érzi úgy, hogy elveszített volna mindent.
Megvan, miért diagnosztizálnak egyre több nőt ADHD-val harminc felett
„A gyerekeim viszont mindig a gyerekeim maradnak, és azt hiszem, az én szerepem az életükben mindig egyedülálló lesz.” Ma már Andris nagykamasz. Egy olyan fiú, akire édesanyja végtelenül büszke. „Intelligens, vicces és helyén van a szíve.”
Anna története arról szól, hogy hogyan lehet újra és újra megtalálni egymást egy olyan életben, amely teljesen más lett, mint amit valaha elképzeltünk. Nem arról, hogy hogyan lehet tökéletesen végigcsinálni az anyaságot.Mert talán nincs olyan anya, akinek minden nap sikerül minden helyzetben jól reagálnia, de olyan van, aki minden nap újra próbálja.
Holnap mindig lehet egy kicsit jobban csinálni, mint tegnap.
A szeretet néha nem a nagy, látványos pillanatokban mutatkozik meg, hanem azokban a hétköznapi helyzetekben, amikor valaki újra és újra feláll, alkalmazkodik, tanul, és másnap megint megpróbálja egy kicsit jobban csinálni. Az anyaság nem egy előre megírt történet, amelyben minden fejezet úgy következik egymás után, ahogy terveztük. Néha el kell gyászolni azokat a képeket, amelyeket magunkban őriztünk a jövőről. El kell engedni a tökéletes család illúzióját, a hibátlan döntések vágyát, és azt a gondolatot is, hogy mindig pontosan tudni fogjuk, mi a helyes út.
Anna ma már tudja: nem attól lesz valaki jó anya, hogy minden helyzetet hibátlanul old meg, hanem attól, hogy figyel, kapcsolódik, újra és újra tanul a gyerekeiből, és akkor is ott marad mellettük, amikor nehéz. Andris és Lili története nem egy könnyű út sztorija, hanem egy olyan családé, ahol két különböző világ találkozott, és ahol egy anya megtanulta, hogy a gyerekeinket nem mindig arra az életre kell felkészítenünk, amit elképzeltünk számukra, hanem arra kell megtanulnunk figyelni, akik ők valójában.
Mert végül nem az számít, hogy milyen úton érkezünk meg egy családhoz, hanem az, hogy amikor ott vagyunk egymás mellett, mennyire tudjuk egymást szeretve látni.
