Az előző lapszámban arról írtam cikket, hogyan viszonyulnak a szülők, elsősorban (de nem csak) az anyák a bébiszitterhez. Hogy hogyan építenek ki bizalmat azzal, akire a gyereküket bízzák. Ezúttal a másik oldalról közelítettem: bébiszittereket kérdeztem szakmájuk szépségeiről és nehézségeiről. Válaszaikból izgalmas dolgokat tudtam meg!
Ezeket láttad már?
Habár az előző cikkemben sikerült találnom egy lelkes apát is, aki szívesen nyilatkozott a témáról, a gyerekvigyázás még mindig egy nők között létrejövő szerződés. Ennél persze jóval többről van szó, hiszen bár a bébiszitterek pénzért dolgoznak, egy családba bekerülni, és ott a gyerekekre vigyázni jóval komplexebb érzelmi munka, mint a legtöbb pénzen megvásárolható szolgáltatás. Ezért különösen érdekes, hogy kik és hogyan viszonyulnak ehhez a folyamathoz.
A cikkemhez szerettem volna találni legalább egy férfi bébiszitter nyilatkozót is, de egy ponton be kellett látnom, hogy ez nem fog sikerülni. Az előző cikkemben megszólaló szülők mind azt mondták nekem, hogy nem lenne kifogásuk az ellen, ha egy rátermett férfi vigyázna a gyerekükre, mégsem jellemző, hogy férfiak választanák ezt a szakmát. Ennek pedig az az oka, hogy a gyerekekkel való foglalkozás még mindig hagyományosan a nők feladata, így minták híján nyilván a kevés kivételt leszámítva a férfiak nem igazán látják ezt a munkát reális pályaképnek. Ez azért kár, mert a férfi bébiszitterek példát mutathatnának a gondoskodásra a jövő férfigenerációi számára.
„Teljesen alkalmatlan vagyok erre a munkára”
Ahogy szülőből, úgy bébiszitterből is igen sokféle van. A három nyilatkozóm közül az egyik Emma, aki az egyetemi évei alatt bébiszitterkedett, és nagyon vegyes tapasztalatokat szerzett közben.
„Több ismerős család gyerekére vigyáztam, aztán az ismerős családok ismerőseinek gyerekeire is. Nem éreztem, hogy probléma lenne, kellemes, egyszerű munkának találtam, a gyerekeket pedig kifejezetten kedveltem. Aztán egy nap rájöttem, hogy teljesen alkalmatlan vagyok erre a munkára. Egy családnál rám bíztak egy autizmus-spektrumzavaros kisfiút. Mikor az anya elment otthonról, azt mondta, tanuljak a kisfiúval, és ha lehet, vasaljak is valamennyit – ott volt egy hegyméretű vasalni való kupac a kanapén. Először azt gondoltam magamban, hogy nincs az az isten, hogy én ezt kivasalom, bébiszitternek lettem idehívva, nem cselédnek, de nyilván ezt nem mondtam ki hangosan.
Aztán az anya elment, ott maradtam a nyolcéves kisfiúval, akivel akkor találkoztam először, és aki teljesen kezelhetetlen volt. Fel-alá rohangált a lakásban, egyáltalán nem értettem, mit szeretne, nem kommunikált velem, és nem is lehetett rávenni semmire – se arra, hogy tanuljunk, se arra, hogy játsszunk. Végül elkezdtem annyira rosszul érezni magam, hogy a vasalásba menekültem. Órákon át vasaltam, a srác közben szaladgált a szobák között, aztán egyszer csak elfáradt, és lefeküdt az ágyára, de akkor már annyira be voltam feszülve, hogy nem mertem odamenni hozzá.
Mikor az anyuka megérkezett, némi sértettséggel a hangjában azt kérdezte, hogy miért vasaltam ennyit, miért nem inkább a gyerekkel foglalkoztam. Abszurd volt az egész, de levontam belőle a megfelelő konzekvenciát: szaktudás nélkül nem szabad ilyen munkát elvállalni. Ez annyira beégett, hogy aztán abba is hagytam végleg a bébiszitterkedést, elmentem helyette egy szupermarketbe dolgozni részmunkaidőben az egyetem mellett.”
Ez a dolog határozza meg, hogy szorongó, perfekcionista felnőtt lesz-e a gyermekedből
„A szülő nem tekint partnernek”
A második nyilatkozóm Erika volt, aki tizenhat éve dolgozik bébiszitterként. Ő szakképzett munkavállaló, elvégzett egy családi napközi vezetői és egy bébiszitter-tanfolyamot. Véleménye szerint mostanra kezdenek a szülők tudatosabbak lenni, és egyre inkább elvárás részükről a szakképesítés. Ám a dolog még mindig nem teljesen általános.
„A szülők eleinte nagyon bizalmatlanok, amit valójában megértek, hiszen a saját gyereküket bízzák ránk. Ezért is különösen fontos, hogy az embernek legyen képzettsége, referenciája. Sok olyan bébiszitter van, aki tényleg nem megbízható, és ezek a rossz tapasztalatok bizalmatlanságot alakítanak ki az egész szakmánkat illetően. Ez eléggé megnehezíti a munkájukat tisztességesen végző bébiszitterek életét is.
Az például nagyon meglepő, amikor külön elmondják a szülők, hogy tisztába kell tenni a gyereket. Ez szerintem egy alapvetés, hozzátartozik a szakmánkhoz. De mostanában azt tapasztaljuk a fiatalabb bébiszittereknél, hogy nem nagyon hajlandóak erre” – mondja Erika, aki arról is beszámol, hogy sokszor meg kell küzdenie a fiatal, tapasztalatlanabb pályatársaival. További nehézséget jelent számára, hogy a szülők a lehető legalacsonyabb áron szeretnék a bébiszittereket alkalmazni.
„Háromezer forint a bruttó órabérem, ami nagyon kevés, főleg, hogy legtöbbször útiköltséget is kell fizetnem, hogy elmenjek egy családhoz: dolgozom Budapesten, Kistarcsán és Kerepesen is. Ehhez képest a szülők mindig megpróbálnak még ebből az alacsony árból is lefelé alkudni, ami nagyon megalázó beszélgetésekhez vezet.”
Arról is kérdeztem Erikát, vajon mennyire lehetséges, hogy a bébiszitternek saját, a szülőktől eltérő nevelési elvei legyenek, mennyire adhat visszajelzést, mennyire tekintik partnernek a gyerekek szülei, az alábbit válaszolja:
„Általában nem érzem, hogy a szülő partnernek tekintene. Ha sokáig dolgozol egy családnál, ahogy nekem is volt egy családom, ahol kilenc éven át dolgoztam, akkor adhatsz jelzést a szülőnek, ha esetleg másképp látsz valamit, mást gondolsz valamiről. Ezt csak jó pár év után fogadják el a szülők, ehhez erős bizalmi hálót kell felépíteni.”
Így segíthetsz gyermekednek egészséges digitális szokásokat kialakítani nyáron
„A legtöbb szülő depressziós”
Harmadik megszólalóm, Erzsi, szintén régi motoros már a szakmában. Tizenöt éve dolgozik bébiszitterként, de előtte is befogadószülő volt. Számára ez a munka egyszerre hivatás és szerelem.
„Budapesten dolgozom, jelenleg három családnál: kilenc éve van már a főcsaládom, a másodiknál három éve, a harmadiknál tizenegy hónapja vagyok. Beépülni szeretek a családokba, és egy kicsit a felnőtteket is nevelgetni. A gyerekekkel általában könnyebb a dolgom, mint a szüleikkel, mert a szülők sokszor túl akarják nevelni a gyerekeket, és nem engedik őket gyereknek maradni. Keresik a problémákat, aggódnak például azon, hogy a gyerek rendetlenkedik, és közben nem látják, hogy van egy korszak, amikor erre szükség van. Ilyenkor segítek a szülőknek abban, hogyan tudnak jól reagálni ezekre a szituációkra. Türelemre igyekszem tanítani őket, ami - úgy látom - bejön nekik.”
Nálam a példamutatás, a szeretet és a terelés mindent visz - ennél többet nem kell csinálni egy gyerekkel” – mondja Erzsi, majd így folytatja: „A szülők abban fáradnak el legtöbbször, hogy nem bírják a gyerekkel való együttlét monotóniáját. A legtöbb szülőm depressziós. Nem tudják élvezni a gyerekekkel való időtöltést, szinte menekülnek a gyerekektől. Ez nagyon csúnyán hangzik, tudom, de sajnos ez a tapasztalatom. Mosolyognak kívül, de belül meg vannak halva.”
Kétgyermekes magyar anya vallomása: üzenetét minden férfinak és nőnek látnia kellene
Erzsi nevelt már politikusgyerekeket, kisegített látássérült családnál, de főleg ikrekkel foglalkozik. Persze nem ő ad fel így hirdetést, inkább csak így szokták őt megkeresni a szülők. A bizalomért saját bevallása szerit sosem kellett megküzdenie. „Valahol felháborítónak is tartom, hogy engem soha senki nem ellenőriz le. Rám ott vannak hagyva a gyerekek. Az összes családomnál azt látom, hogy át akarják adni az irányítást, mert nem tudják, mit hogyan kellene csinálni.” Arra a kérdésre, milyen szülői elvárásokkal találkozik, meglepő példákat sorolt.
„Volt egy családom, ahol az anya, aki súlyos pszichés problémákkal küzdött, azt mondta, nekik olyan bébiszitter kell, aki azt csinálja, amit ők mondanak. Egy ponton fel kellett állnom, mert úgy éreztem, ez a helyzet megbetegít engem is - nem tudtam mellettük a saját életemet élni. Állandóan mennem kellett hozzájuk, minden szabadidőmet felhasználták. Ráadásul erős, de értelmetlen követelményeknek kellett megfelelnem. Például a villák íve mindig balról jobb fele kellett, hogy álljon, a kimért mosószer csak három milliliter lehetett, a ruhákat speciális módon kellett összehajtani, a gyereknek a kisautókat szín és méter szerint kellett elpakolnia.
Ebbe a rendszerbe a gyerek és én is teljesen belebolondultunk. Ráadásul az anya nem akart zöldséget adni a gyereknek, csak hússal etette - velővel és zsírszalonnával, amitől már nekem fordult fel a gyomrom. És közben arra akartak kényszeríteni, hogy hazudjak a gyerekorvosnak, védődőnek minderről. Ezt azért nem voltam hajlandó megtenni...
Egy pszichológus őszinte véleménye arról, milyen szerepet kellene vállalni az apáknak a gyereknevelésben
A legtöbb bébiszitter nem meri felvállalni, ha konfrontálódni kell a szülőkkel. Én megteszem, és azt is elmondom, milyen következményei lesznek annak, ha például megverik vagy verbálisan bántalmazzák a gyereket. Ezt a szülők nagy része el szokta fogadni, általában meg tudom őket győzni. Azt szoktam nekik mondani, itt vagyok, segítek, te csak menj, ülj le, vagy menj be a szobába, pihend ki magad.
Akinek volt már kisgyereke, tudja: az anyák az első három évben nem alusszák ki magukat, és egy fáradt embernél nincs rosszabb a világon. Ezért vagyunk ott mi, hogy az anya el tudjon menni aludni, fodrászhoz, bevásárolni, kicsit egyedül lenni. A bébiszitter nem teheti rá azt a terhet az anyára, hogy »nélkülem még a gyerekedet se vagy képes ellátni«. Itt egy hatalmas társadalmi probléma van, amit nagyon nehéz megoldani, de ha kicsiben nem kezdjük el, nem fog megváltozni. A bébiszitterek ebben tudnak segíteni.”
