A nő, aki ingyen gyógyította a szegények gyerekeit, és ellenezte a testi fenyítést

Pikler Emmi (1902–1984) gyermekorvos, gyereknevelési szakértő volt, aki az általa kifejlesztett módszerrel megakadályozta, hogy a csecsemők az intézeti elhelyezés következtében lelki sérüléseket szenvedjenek. Ma is világszerte működnek róla elnevezett és a módszerét tanító, alkalmazó intézetek, itthon mégis alig ismert.

A többségnek sajnos nem sokat mond Pikler Emmi neve – az államszocialista időszak híres orvosát, nevelési tanácsadóját és intézetalapítóját napjainkban külföldön jobban ismerik, mint hazánkban, ahol munkássága nemhogy az általános műveltségnek, de még a pedagógusképzésnek sem része. Aki mégis hallott róla, jellemzően csak kiragadott, és mai szemmel nem feltétlenül hízelgő dolgokat – például, hogy a csecsemő gyakori babusgatását mint „majomszeretetet” ellenezte, és a „sírni hagyást” sem tartotta bizonyos körülmények mellett elvetendőnek.

Munkásságát a maga teljességében, továbbá a korszak körülményei, szokásai tükrében érdemes megítélni – akkor pedig pozitív képet kapunk.

Professzionális alapok

Pikler Emmi Emilie Reich néven született 1902-ben Bécsben, magyar zsidó szülők: Reich Henrik asztalos és Frankenstein Hermina óvónő gyermekeként. A család 1908-ban Budapestre költözött. Az anya 1914-ben elhunyt. A lány az ausztriai rokonok segítségével Bécsben végezte el az orvosi egyetemet, és megszerezte a gyermekorvosi szakvizsgát is. Budapesten nehéz dolga lett volna, mert amikor ő érettségizett, a nők oktatáshoz való jogainak csorbítása már elkezdődött.

Szakmailag kiváló, a megelőzésre és az egészséges életmódra nagy hangsúlyt fektető, egyben szigorú tanárai voltak: a rettegett Hans Salzer professzor például azt a hallgatót, akinek a kezében vizsgálat közben sírni kezdett a csecsemő, könyörtelenül kipenderítette. A tanítványok számára így megkérdőjelezhetetlen értékké vált a gyerekpáciensekkel való gyengéd bánásmód fontossága, mely a vizsgálatok elvégzését is megkönnyítette.

A hivatása volt a kisbabák egészsége

A diploma megszerzése után a fiatal nő hozzáment Bécsben megismert szerelméhez, Pikler György (későbbi nevén: Péter György) matematikushoz, akivel egy évig Triesztben éltek. Budapestre visszatérve gyereknevelési módszereit először a saját családjában alkalmazta, és azok megtetszettek az ismerősöknek. Így már rendelkezésére állt egy klientúra, amikor férje illegális kommunista tevékenysége miatti 1936-os bebörtönzése után családfenntartóvá vált és gyermekorvosi magánpraxist nyitott.

Kis betegei fejlődését és életkörülményeit gondosan követte. Nem rendelőben fogadta, hanem az otthonukban látogatta őket, és gondos tanácsokkal látta el az anyákat. A szegények gyerekeit ingyen gyógyította, ahogyan férje fogolytársainak gyerekeit is. Első gyermeknevelési tanácsadó könyve 1940-ben jelent meg, Mit tud már a baba? címmel. Már zajlott a második világháború. „Gyermekek most is születnek – írta az előszóban – éppen a mai nyugtalan világban fontos, hogy jól irányítsuk a nevelésüket, mert talán sohasem volt annyira szükség épkézláb, életre való, önálló gyerekekre és emberekre, mint a mai időben.”

Egyik elve az volt, hogy „a gyerek nem versenyló”, azaz semmi szükség mások gyerekeihez hasonlítani, és olyan mozgásformákat erőltetni számára, amire magától még nem képes. A legjobbat azzal tesszük, ha hagyjuk, hogy a saját tempójában, önállóan fejlődjön, és tanuljon meg forogni, ülni, állni, járni. Pikler a beszédet sem javasolta siettetni, és elítélte az erőszakos szobatisztaságra szoktatást, az ezzel kapcsolatos megszégyenítést is.

A kislányok szexualizálásának története régebbről ered, mint hinnéd

„A gyerek nem játékszer”

Vallotta, hogy az önálló tanuláshoz a biztonságos, egészséges környezetet kell megteremteni: ha a gyerek minden fizikai szükséglete ki van elégítve, nem kell folyton rohanni hozzá, felvenni és szórakoztatni, mert akkor hozzászokik, nem tudja magát elfoglalni, és pusztán unalmában is sírni fog.

– szögezte le továbbá. A „babusgatás” tilalmát is mindjárt megértjük a könyvből: Pikler itt például arra is gondolt, hogy a csecsemőt emelgető, puszilgató, csiklandozó rokonsereg nem tesz jót, sőt stresszhatást vált ki. Későbbi, Anyák könyve című művében – 1952–1985, tizennégy kiadás, társszerző: László Magda – úgy pontosít, hogy hiába vesszük fel és ringatjuk a csecsemőt és hallgat el, amíg a kezünkben van, ha a baján (éhes, fáj valamije, melege van) nem segítünk. A „sírni hagyást” egyébként csak az első hat hónapra értette, és a már „elrontott” csecsemőnél nem javasolta.

Az anyák helyzete is foglalkoztatta

Svégel Fanni történész friss tanulmányában (Anyaság és gyereknevelés a professzionalizáció és a politika szorításában) arról is olvashatunk, hogy Pikler a módszereivel – és a nyugodt, nem pedig folyton síró gyerekekkel – a dolgozó anyák helyzetét is meg akarta könnyíteni. A háború alatt és után a korábbinál több nő kényszerült (függetlenül attól, hogy akart-e) munkába járni, vagy otthonában dolgozva bevételre szert tenni. Mai szemmel felróható neki, hogy az apák szerepéről nem ejt szót – de a korszak nevelési szakértőire ez általánosan jellemző volt.

A csecsemőhalandóság 1941-ben – erről az évről van KSH-adat – a mainak mintegy harmincszorosa volt, ez megmagyarázhatja, hogy Pikler miért a fizikai szükségletek ellátására helyezte a fő hangsúlyt – melyekhez előírta a rendszeres időbeosztást, a pontos dokumentációt és a gyengéd, derűs viselkedést is. Meggyőződése volt, hogy a gyerekhez az első pillanattól fogva szépen, artikuláltan, értelmesen kell szólni, és elmondani neki, hogy most mi fog történni. Azaz, engedélyt kérni a pelenkázáshoz nem mai, „woke” találmány!

A vészkorszak alatt betegei bújtatták, és hamis papírok szerzésével ő is segített másoknak. A háború utáni új politikai berendezkedést örömmel, optimistán fogadta – pedig a család szenvedései sajnos nem értek véget, legfeljebb egy időre szüneteltek.

A szülészet sötét titka a fájdalomcsillapításnak hazudott amnézia

A módszer intézményesülése

1946-ban megszervezte, majd több mint harminc évig vezette a fővárosi Anya- és Csecsemővédelmi Központ Lóczy Lajos utcai csecsemőotthonát. Ugyanebben az évben, negyvennégy évesen szült még egy fiút, majd hét évvel később egy állami gondozottat is örökbe fogadott. Az addig a családokban alkalmazott módszerét átültette intézményi keretbe és továbbfejlesztette. Az volt a célja, hogy elkerülje az úgynevezett hospitalizmust, azaz az intézményi elhelyezés okozta testi és lelki károkat magába foglaló tünetegyüttest.