előfizetésem
Hírlevél
Az egykori rendezőasszisztens ma már absztrakt festőként dolgozik, képei pedig számos otthon falán kaptak helyet
A legtöbben azt hisszük, a hivatásunkat egyszer és mindenkorra kiválasztjuk. De mi történik akkor, ha az élet váratlanul mindent felülír? Rácz Lili a színház világából érkezett, ma pedig már festőként alkot. Egyetlen vászon, néhány festék és egy nehéz időszak kellett ahhoz, hogy rátaláljon arra, amiről korábban nem is tudta, hogy egész életében ezt kereste.
Vannak történetek, amelyek azért inspirálóak, mert azt bizonyítják: soha nincs késő újrakezdeni. Rácz Lili életében a Covid-járvány nemcsak egy nehéz időszakot jelentett, hanem egy olyan fordulópontot is, amely teljesen új irányba terelte az életét. Az egykori rendezőasszisztens ma már absztrakt festőként dolgozik, képei pedig számos otthon falán kaptak helyet.
Egy üres vászon, néhány szín és a megállásra kényszerítő időszak kellett ahhoz, hogy megszülessen egy új szenvedély. Lili története annak bizonyítéka, hogy a változás nem feltétlenül veszteség: néha éppen akkor találunk rá önmagunkra, amikor kénytelenek vagyunk új utat keresni.De hogyan lesz egy váratlan felfedezésből életforma? Hogyan válik egy belső késztetésből valódi hivatás?
A színház varázsát a festészet szabadságára cserélted. Hogyan született meg az a pillanat, amikor a hobbi hivatássá vált?
Mindig is közel álltak hozzám a művészetek. Gyerekkoromban zenélni tanultam, jártam külön rajzórára és kerámia szakkörre is. Később a filmek világa kezdett el igazán érdekelni, majd ebből szinte természetesen következett a színház iránti rajongás. Elhatároztam, hogy ezen a területen szeretnék dolgozni, ezért ilyen irányban tanultam tovább, és végül rendezőasszisztensként helyezkedtem el.
Aztán jött a Covid, és egyik napról a másikra megszűnt a munkám.
Egy irodai munkát vállaltam, de közben nagyon hiányzott az a kreatív közeg, ami addig az életem része volt. A bezártság időszakában vettem egy vásznat és néhány festéket, mindenféle elvárás nélkül, pusztán azért, hogy alkothassak valamit. Az első festmény elkészítése után azt éreztem, hogy teljesen kikapcsol. Olyan élményt adott, amit addig semmi más. Vettem még egy vásznat, aztán még egyet, és szinte észrevétlenül a festés a mindennapjaim részévé vált. Ebből az egyszerű kíváncsiságból és alkotási vágyból nőtte ki magát az a hivatás, amivel ma már teljes szívvel foglalkozom.
„40 fokban kaparod a penészes falat és egész nap dübörög melletted a vésőgép”
Ha visszagondolsz arra az időszakra, amikor még nem volt életed része a festészet: ki voltál akkor?
Abban az időszakban teljesen a színház határozta meg az életemet. Nagyon szerettem rendezőasszisztensként dolgozni, és sokáig el sem tudtam képzelni, hogy valaha más hivatás tehetne igazán boldoggá. Minden nap részese lehettem egy alkotói folyamatnak: közelről láttam, hogyan születik meg egy előadás, hogyan áll össze egy történet, és ez rengeteget adott nekem.
Ugyanakkor volt bennem egy apró hiányérzet. Bár egy kreatív közegben dolgoztam, nem én voltam az, aki létrehozta a művet. Mindig úgy éreztem, hogy bennem is ott van a vágy az önálló alkotásra, arra, hogy valami olyat hozzak létre, ami teljesen belőlem születik. Emiatt sokszor megfordult a fejemben, hogy bár nagyon szeretem a munkám, talán nem ezt fogom csinálni egész életemben. Akkor még nem tudtam, hogy ezt az alkotói vágyat végül a festészet fogja betölteni. Visszanézve azt érzem, hogy ez a hiányérzet valójában már akkor is azt jelezte, hogy valami más vár rám.
A Covid alatti bezártságban sokan új dolgokat próbáltak ki, de nálad ebből végül egy teljes életút született. Mikor érezted először, hogy a festés több lehet egy egyszerű időtöltésnél?
Azt hiszem, nem volt egyetlen nagy fordulópont, inkább sok apró visszaigazolás egymás után. Eleinte csak a saját örömömre festettem, aztán elkezdtem megosztani a képeimet. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, és egyre többen kerestek meg az ismerőseim közül azzal, hogy szeretnének egy festményt az otthonukba.
Amikor azt láttam, hogy már nemcsak tetszenek az embereknek a képeim, hanem valóban szeretnének együtt élni velük, akkor kezdtem el más szemmel nézni az egészet. Ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy ezt talán érdemes komolyabban is venni. Az első konkrét lépés az volt, hogy készítettem egy weboldalt. Akkor még nem vállalkozásként tekintettem rá, inkább csak szerettem volna, hogy legyen egy hely, ahol az érdeklődők megnézhetik a munkáimat. Visszagondolva azonban ez volt az a pillanat, amikor a hobbiból lassan hivatás kezdett válni.
Csak fogtál egy ecsetet és egy vásznat, vagy volt valamilyen elképzelésed arról, mit szeretnél létrehozni?
Már az első pillanattól az absztrakt festészet vonzott. Nagyon tetszett, hogy egy absztrakt alkotás egyszerre tud érzelmeket közvetíteni és mégis teret hagy a saját értelmezésnek. Így az első képeim is ebben a stílusban születtek. Ami talán különleges, hogy szinte rögtön elkezdtem enteriőrökben gondolkodni. Nemcsak azt néztem, hogy milyen képet szeretnék festeni, hanem azt is, hogy hová kerül majd, milyen színek veszik körül, milyen hangulatot szeretnék vele teremteni. Már akkor próbáltam a színvilágot és a kompozíciót az adott térhez igazítani. Az első megrendeléseim is szinte kivétel nélkül egy-egy otthonhoz készültek, és azóta is ez a fő profilom.
Hogyan kezdhet el festeni valaki teljesen nulláról?
Szerintem a legfontosabb, hogy valaki ne várja meg azt a pillanatot, amikor úgy érzi, már „elég jó”. Én sem így kezdtem. Egyszerűen vettem egy vásznat és néhány festéket, és hagytam magam kísérletezni. Az elején nem a tökéletesség a cél, hanem az, hogy örömöt találjunk az alkotásban. Persze inspirálódni érdemes, de szerintem legalább ilyen fontos, hogy az ember ne másokat próbáljon lemásolni, hanem idővel megtalálja a saját látásmódját.
Ez nem egyik napról a másikra történik, hanem sok próbálkozás és kísérletezés során alakul ki. A legnehezebb lépés valójában az első. Ha valakiben megvan a kíváncsiság és a vágy az alkotásra, akkor szerintem már megtette a legfontosabb lépést. A technikát meg lehet tanulni, de az alkotás iránti lelkesedést nem lehet helyettesíteni.
Nem művészcsaládból jössz, nem tanultál képzőművészetet. Amikor elkezdted, honnan tudtad egyáltalán, hogy milyen eszközökre van szükséged?
Mivel már tudtam, hogy absztrakt festményeket szeretnék készíteni, kíváncsi lettem, milyen eszközökkel lehet ilyen felületeket létrehozni. Az interneten nézelődve találtam egy videót, amelyben festőkést használtak, és rögtön megtetszett az a különleges textúra, amit ezzel az eszközzel lehetett elérni. Az ecset és a vászon mellett így az első „különlegesebb” eszköz, amit megvettem, egy festőkés volt. A többit pedig menet közben tanultam meg. Kipróbáltam, kísérleteztem, és figyeltem, hogy melyik technika áll hozzám a legközelebb.
Emlékszel, mi volt az első bevásárlólistád?
Igen, meglepően jól emlékszem rá. Elmentem egy hobbiboltba, és tulajdonképpen mindent ott vettem meg, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lehet. Vásznakat, akrilfestékeket, ecseteket, festőpalettát, és a korábban említett festőkést is. Nem volt mögöttem semmilyen szakmai tudás vagy tapasztalat,
egyszerűen az ösztöneimre hagyatkoztam, és arra, amit addig láttam.
Visszagondolva mosolygok rajta, mert fogalmam sem volt, hogy ezek közül mi lesz az, amit hosszú távon is használni fogok. Akkor még csak az volt a célom, hogy kipróbáljam magam, és örömet okozzon az alkotás. Nem gondoltam, hogy ezek az első, teljesen hétköznapi vásárlások egy új életút kezdetét jelentik majd.
Ilyen, amikor gyerekkori sebeinket művészetté formáljuk
Volt benned bizonytalanság az elején, hogy „vajon jól csinálom-e”, vagy inkább ösztönösen követted, ami belülről jött?
Az elején egyáltalán nem volt bennem bizonytalanság, mert azoknak a képeknek semmi tétje nem volt. Egyszerűen a saját örömömre festettem, kísérleteztem, és élveztem az alkotás folyamatát. Nem azon gondolkodtam, hogy jól csinálom-e, hanem azon, hogy mennyire feltölt.
A bizonytalanság akkor jelent meg, amikor megérkeztek az első megrendelések. Onnantól már nem csak magamnak festettem, hanem valaki más otthonába készítettem egy olyan alkotást, amivel hosszú éveken át együtt fog élni. Minden átadás előtt izgultam, hogy vajon sikerült-e pontosan megvalósítanom azt a hangulatot és elképzelést, amit a megrendelő megálmodott.
Hogyan sajátítottad el az alapokat?
Szinte mindent magamtól tanultam meg, folyamatos kísérletezéssel. Persze néha megnéztem egy-egy videót, ha egy technika vagy eszköz érdekelt, de soha nem követtem lépésről lépésre mások munkáját, és workshopokon sem vettem részt. Inkább azt szerettem, hogy kipróbáljam, mi történik, ha másképp használok egy anyagot vagy egy eszközt. Nagyon sokat tanultam a saját hibáimból és abból, hogy újra és újra nekifutottam egy-egy technikának. Úgy érzem, a saját stílusom is ennek a sok kísérletezésnek köszönhetően alakult ki.
Volt valaki, akitől szakmai segítséget vagy inspirációt kaptál az elején?
Szakmai segítséget nem kaptam, végig a saját utamat jártam. Annál többet jelentett viszont a hozzám közel állók támogatása: férjem, Kardos György a képeim első és legőszintébb kritikusa, aki mindig segít új szemmel látni az alkotásaimat. A kezdetektől hitt bennem, ahogy korábbi színházi kollégám, Egri Márta is, aki bátorított, hogy merjek hinni ebben az új úton. Néha egyetlen ember biztatása is elég ahhoz, hogy valaki elinduljon.
Mi volt az a technika vagy módszer, amire a legtovább tartott ráérezni?
Talán az öntéses technika, vagyis a pouring art volt az, amire a legtovább tartott ráéreznem. Elsőre nagyon egyszerűnek tűnik, hiszen az ember csak kiönti a festéket a vászonra, valójában azonban rengeteg apró tényező befolyásolja a végeredményt. A festék sűrűsége, a színek aránya, a mozdulatok, sőt még az is, hogy milyen gyorsan dolgozom, mind hatással vannak a kész festményre.
Ennél a technikánál sokat kísérleteztem, mire eljutottam oda, hogy ne a véletlen alakítsa a kompozíciót, hanem tudatosan tudjam irányítani a folyamatot. A mai napig ez az egyik legizgalmasabb technika számomra, mert bár mindig tartogat meglepetéseket, ma már sokkal magabiztosabban tudom vezetni az anyagot és a festék mozgását.
A viktoriánus Anglia szupermodelljének arcát te is ismered, de még csak nem is tudsz róla
Honnan lehet felismerni, hogy valami csak egy lelkes hobbi, vagy valóban egy hivatás kezdete?
Szerintem akkor kezd átalakulni egy hobbi hivatássá, amikor már nem csak te szereted csinálni, hanem mások is értéket látnak benne. Nálam ez akkor kezdődött, amikor már nemcsak a családom és a barátaim dicsérték a képeimet, hanem olyan emberek is megkerestek, akiket nem ismertem, és szerettek volna egy festményt az otthonukba. Számomra ez volt az első igazi visszaigazolás. Amikor valaki úgy dönt, hogy egy általam készített alkotással szeretne együtt élni, az már sokkal több egy kedves bóknál. Akkor éreztem először, hogy talán ez nem csupán egy hobbi, hanem valami, amiből valódi hivatás lehet.
Sok ember érzi azt, hogy szeretne valami kreatív dolgot kipróbálni, de nem tudja, hol kezdje. Te mit tanácsolnál nekik?
Azt tanácsolnám, ne várják meg a tökéletes pillanatot. Én sem azért kezdtem festeni, mert biztos voltam a sikerben, hanem mert kíváncsi voltam, és örömet adott. Sokszor csak akkor derül ki, mire vagyunk képesek, ha merünk belevágni. Lehet, hogy csak egy új hobbit találunk, de az is lehet, hogy egy teljesen új utat.
