előfizetésem
Hírlevél
Évtizedekre eltiltották a nőket az orvosi pályától, az ok ma is megdöbbentő
A férfiak évszázadokon át úgy tekintettek az orvoslásra, mint a tekintély egyik legzártabb világára. A gyógyítás ugyan sokáig a nők kezében is volt (bábák, füvesasszonyok, javasasszonyok generációi segítették a közösségeket), de amikor az orvoslás modern tudománnyá vált, a nők egyszerre kiszorultak belőle. A 19. század végére az orvos már egyetemet végzett, latinul tudó, fehér köpenyes férfit jelentett. És amikor megjelentek az első női orvosok, a társadalom egy része úgy nézett rájuk, mintha megszegnék a szakmai szabályokat, sőt magát a természet rendjét is megkérdőjeleznék.
Pedig ezek a nők eredetileg nem forradalmároknak készültek, többségük egyszerűen gyógyítani akart, csakhogy abban a korban már önmagában ez is lázadásnak számított. Az emberek nemes egyszerűséggel megfeledkeztek arról, hogy az ipari forradalom előtt, és még jóval-jóval korábban a nőknek milyen nagy szerepük volt a betegek gondozásában. Egyes kultúrákban a szülésnél nem is voltak jelen férfiak, minden egészségügyi teendőt a nők láttak el. Ehhez képest a modern orvoslás megjelenésével, ha egy nő betette a lábát egy kórházba, maximum beteg lehetett, esetleg ágytálakat takarító nővér.
Úgy tartották, hogy a nők képtelenek gondolkodni
A 19. században a női szerepeket nagyon pontosan kijelölték, valahogy így: a nő legyen feleség, anya, háziasszony, esetleg tanítónő vagy nevelőnő. Az orvosi pálya azonban egészen más világ volt. Anatómia, boncolás, férfitársaság, tudományos vita, éjszakai ügyelet – mindaz, amit a kor nőietlennek tartott. Sok orvosegyetem eleve nem vett fel nőket, mert
úgy gondolták, hogy a női idegrendszer túl gyenge a tudományos munkához.
Komolyan hitték, hogy a túl sok tanulás meddőséget, hisztériát vagy idegösszeomlást okozhat. A korabeli viták persze mára szinte abszurdnak hatnak, de akkor nagyon is relevánsak voltak. Egyes orvosok azt állították, hogy a nők koponyája kisebb, ezért alkalmatlanok az összetett gondolkodásra, mások attól féltek, hogy ha a nők egyetemre járnak, akkor összeomlik a család intézménye. A női orvos tehát nem egyszerűen új szakember volt, inkább egyfajta fenyegetés a társadalmi rendre. Érthető, hogy sokat kellett várni a változásra, már ami a férfi-női orvosok arányát illeti. Magyarországon az áttörés különösen lassan érkezett.
Rekordszámú nő ül a Parlamentben, emlékezzünk meg arról, aki nélkül ez nem valósult volna meg
Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma hiába szerzett diplomát Zürichben 1879-ben, itthon évekig nem ismerték el a végzettségét. Addig bábaként és szülésznőként dolgozott, miközben folyamatosan harcolt azért, hogy hivatalosan is praktizálhasson orvosként. Végül csak 1897-ben honosították a diplomáját, közel húsz évvel azután, hogy lediplomázott. Ez önmagában mindent elmond arról, mennyire nem tudott mit kezdeni a rendszer egy tanult nővel. Az első női orvosok életében ezért a gyógyítás és a bizonyítás egyszerre zajlott. Kevés volt az, hogy jól dolgoztak, kétszer olyan jónak kellett lenniük, mint a férfi kollégáiknak, mert minden hibájukat úgy értelmezték, mint egy bizonyítékot arra, hogy a nők nem valók erre a pályára.
A betegek jobban bíztak bennük, mint a kollégáik
Különös módon nem a páciensek, hanem a szakma fogadta őket ellenségesebben. A betegek közül főleg a nők és a gyerekek fordultak hozzájuk bizalommal, és ha belegondolunk, ennek megvan az oka. A 19. századi nőgyógyászat ugyanis gyakran megalázó és embertelen volt. A női testet férfi orvosok vizsgálták, nem ritkán érzéstelenítés nélkül, rideg távolságtartással. Így aztán sok nő számára felszabadító élmény volt, hogy végre olyan orvoshoz fordulhatott, aki maga is nő, és tudja, hogy mit jelent az empátia a nőgyógyászati székben.
Nem véletlen, hogy az első női orvosok közül sokan a szülészet, nőgyógyászat és gyermekgyógyászat felé fordultak, részben azért, mert ide engedték be őket könnyebben, részben azért, mert itt valódi társadalmi igény mutatkozott rájuk. A férfi kollégák egyébként lenézték ezeket a területeket, kevésbé tekintették presztízsmunkának, a nők viszont beléptek ezekbe az „alacsonyabb rangú” szakmákba, majd idővel teljesen át is formálták azt.
A gyermekgyógyászat különösen érdekes példa. A 19. században még nem számított igazán komoly tudományágnak. Mivel a gyerekeket sokszor kis felnőtteknek tekintették, így külön gyermekorvosi szemlélet alig létezett. A női orvosok azonban felismerték, hogy a gyermekeknek gyengédebb ellátásra van szükségük. Ez a hozzáállás fokozatosan modernizálta az egész területet. A fogászat története hasonló: sokáig inkább technikai, kézműves munkának számított, kevés társadalmi presztízzsel. A 20. század második felében azonban egyre több nő jelent meg benne, és ma már számos országban a fogorvosok többsége nő.
Az első magyar női pszichológus a gyermeklélektan úttörője volt, mégis elfelejtették
A kivételből többség lett
A fordulat nem egyik napról a másikra történt, hiába voltak jelen a fent említett területeken a nők, a 20. század elején a női orvos még mindig ritkaság volt. Az első világháború azonban mindent megváltoztatott. A frontra vitt férfi orvosok helyére nők kerültek kórházakba, rendelőkbe, egészségügyi intézményekbe, és amikor bebizonyosodott, hogy ugyanúgy képesek ellátni a feladatokat, mint a férfiak, a régi érvek lassan elkezdtek összeomlani. A második világháború után újabb változás következett.
Az orvosi egyetemek fokozatosan megnyíltak a nők előtt, és egyre több család számára vált természetessé, hogy a lányuk diplomát szerez. Az orvosi pálya ráadásul stabil társadalmi megbecsülést adott, ami fontos volt azoknak a nőknek, akik önálló egzisztenciát akartak. A nagy áttörés a második világháború utáni évtizedekben történt, amikor is világszerte drasztikusan megnőtt a női hallgatók száma az orvosi egyetemeken. Ez a tendencia máig tart, ugyanis ma már több európai országban az orvostanhallgatók többsége nő, és bizonyos szakokon (például gyermekgyógyászatban, bőrgyógyászatban vagy fogászatban) a nők dominálnak.
Ennek több oka van. Egyrészt ezek a területek kiszámíthatóbb munkarendet kínálnak, kevesebb éjszakai ügyeletet igényelnek, és jobban összeegyeztethetők a családi élettel. De nemcsak erről van szó. Az orvoslásról alkotott kép is megváltozott, a modern betegellátásban egyre fontosabb lett a kommunikáció, az empátia, a hosszú távú kapcsolat a páciensekkel, vagyis sok olyan készség, amelyet korábban a társadalom inkább a nőkhöz kötött.
