előfizetésem
Hírlevél
A bullying nem egy rossz gyerekről szól, hanem az egész közösségről, amelyik hallgat
A FOMO: Megosztod, és uralkodsz című 2019-es magyar játékfilm és William Golding klasszikusa ugyanarra figyelmeztet: a bántalmazás nem néhány „rossz gyerek” története, hanem egy közösségé, amely elveszíti az empátiáját. Dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológussal a bullying, a csoportnyomás és a hallgatás pszichológiájáról beszélgettünk.
Jármi Éva szerint Golding a regényében a legveszélyesebb pillanatot nem ott ábrázolta, ahol az erőszak kitör - hanem ott, ahol a csoport először hallgat. Ahol valaki elsőként nem szól. Ahol a néma többség tudomásul veszi, hogy ez most így lesz.
„Az a veszélyes, ha nincs felnőtt vezetője egy gyerekközösségnek, mert akkor kialakul a Legyek ura helyzet. De az sem garancia, hogy van ott egy felnőtt - ha nincsen megfelelő szakképzettsége, tapasztalata, saját megdolgozott önismerete, tudatosságam empátiája és pont, hogy olyan mintát mutat, ami még rosszabbá teszi a helyzetet. Hangsúlyozom, a biztonságot adó felnőtt vezetőre gondolok, aki érzelmileg is irányba tudja vinni a gyerekcsoportot, aki kifogja a szelet a bullying vitorlájából. De ilyen sajnos kevés van."
A pszichológiában jól ismert jelenség: ahol nincs közös cél, közös élmény, közös bizalom, ott a közös ellenség teremti meg az összetartozást. Jármi Éva ezért mondja azt, hogy a bullying nem egyéni patológia, hanem csoportdinamikai tünet. „A bántalmazás olyan csoportokban tud fennmaradni, ahol nincs elég tisztelet, bizalom és elfogadás. A szerepeket mereven leosztották, óriási a szakadék a népszerű és a kevésbé kedvelt gyerekek között. Az igazi közösségben sok szimmetrikus kapcsolat van, és nincs szükség arra, hogy a bántalmazás tartsa össze a csoportot - mert vannak közös élmények. Ha ez hiányzik, a bántalmazás ragasztóként működik."
Egy osztálynyi magyar gyerek hal meg évente bullying miatt, és a tanárok nem mindig tudnak segíteni
Ez a gondolat megmagyaráz valamit, ami a szülők számára sokszor érthetetlen: hogy tudott az osztály nagy része részt venni a bántalmazásban? Hogy lehet, hogy senki nem szólt?
A válasz nem az, hogy ezek a gyerekek mind gonoszak.
A bullyingról gyakran leegyszerűsítve beszélünk. Könnyen mondjuk egy bántalmazó gyerekre vagy fiatalra, hogy „gonosz”. A pszichológus szerint azonban ez a címke inkább a meg nem értésünkről árulkodik. „Amikor egy felnőtt azt látja, hogy egy gyerek nagyon súlyos fájdalmat okoz a másiknak, és nem érti, hogy miért teszi, akkor a hiányzó magyarázat helyére odateszi azt, hogy gonosz. Ha azonban jobban megértjük, mi történik, ez a bélyeg sokszor magától eltűnik.” A válasz az, hogy a csoport nyomása alatt az egyén elveszíti a saját mércéjét - és azért is csatlakozik, amit egyébként soha nem tenne meg, mert ez az ára annak, hogy oda tartozzon a közösségbe.
Kirekesztve lenni egy gyerekközösségből ugyanolyan zsigeri fenyegetés, mint őskori elődeink számára a törzsből való kiűzetés volt. „Hogyha nekem az az ára, hogy bevegyenek az adott klikkbe, hogy a bullyingoló gyereknek tapsolok, én ezt meg fogom tenni. Még akkor is, ha emiatt bűntudatom van.”
A gyerek csillogó szemekre vágyik a szüleitől
Az egyik leggyakoribb szülői reakció, amikor kiderül, hogy a gyerekük bántalmaz valakit: „ez nem az én gyerekem. Nem ilyennek neveltem.” Jármi Éva szerint ez a mondat szinte mindig őszinte - és szinte mindig téves. Mert a bullying nem arról szól, hogy ki a gonosz. Arról szól, hogy ki mit kap otthon, és mit próbál megszerezni a kortársaitól. A kanadai Gordon Neufeld fejlődéspszichológus kortársorientációs elmélete szerint minden gyereknek alapvető evolúciós szükséglete, hogy a létezése, a saját jelentősége vissza legyen tükrözve: hogy csillogó szemmel nézzenek rá.
„Egy olyan társadalomban élünk, ahol egyre több gyerek szenved hiányt abban, hogy a családjában megkapja a biztonságot, a figyelmet, elismerés– de nem a teljesítményalapút, hanem a másiknak a létét validáló és a másikat értékelő csillogó szemet, ami szintén evolúciós szükséglete minden gyereknek.” – meséli Dr. Jármi Éva.
Ha ezt a családban nem kapja meg elég, a kortársaitól próbálja megszerezni. Ez önmagában még egészséges törekvés. A csapda ott kezdődik, ahol a gyerek ezt a figyelmet már csak kikényszerítéssel kaphatja meg. „A bántalmazás nem az áldozatból indul, akármennyire más is - ő nem a kiváltó ok. Sokkal inkább a bántalmazó gyerek egyéni szükséglete az, hogy ő erősnek, menőnek, hatalommal bírónak élje meg magát az adott közösségben.
Valakit lenyom, megaláz, nevetségessé tesz - és az, hogy ki lesz az, akit megtámadhat: ott szerepet kaphat az, hogy van valaki, aki különbözik, aki más. Akinek nem az anyanyelve a magyar, vagy más a ruházkodása, vagy az érdeklődése, és így tovább sorolhatnánk, hiszen minden ember egyedi, a bántalmazó bárkibe beleköthet. Keres magának célpontot és talál is.” Az áldozat gyakran nem azért válik célponttá, mert „hibás”, hanem mert valamilyen módon eltér a többségtől. Más a külseje, az érdeklődése, a szociális helyzete vagy egyszerűen kevésbé védett a közösségen belül.
A pszichológus fontosnak tartja kiemelni azt is, hogy a bántalmazó sosem kivívni akarja az elismerést a kedvességével, segítőkészségével, képességeivel, hanem kikényszeríti a csodálatot. „Úgy viselkedik, hogy úgy nézzenek rá, mintha csillogna a szemük — de valójában ők megfélemlítetten néznek, vagy csak azért csatlakoznak, mert mindenki ezt csinálja. Ez az, ami a bántalmazó magatartás: kikényszerített figyelem. Nem kivívott."
Az empátia mint belső fék
És itt válik különösen fontossá az empátia kérdése. Mert az empátia az a belső fék lehetne, amely egy erős dominanciatörekvés mellett is képes megfékezni a bántalmazó viselkedést. Ha valaki el tudja képzelni az áldozat szenvedését — valóban beleképzeli magát, nem csak értelmileg tudja, hogy az fáj —, akkor tudná szabályozni a saját viselkedését. De az empátia nem velünk születik kész állapotban: kapcsolatban alakul, kapcsolatban fejlődik, és kapcsolatban sérülhet is.
„Azok a gyerekek, akiknek az érzéseit nem tükrözték vissza kicsiként, azok nem tudnak másokkal empatizálni. Honnan tudnának? Ráadásul egy olyan intézményi légkörben, ahol a felnőttek nem jelzik, hogy számít nekik, mit él meg a gyerek, a gyerekek megtanulják: ebben az épületben nem kell foglalkozni a másik lelkivilágával. Hiába mondja utána ugyanez a tanító néni, hogy szépen viselkedjetek egymással — sokkal többet tanít a saját viselkedése, mint amit a szavak szintjén elszajkóz." Ez a gondolat visz el egy kényelmetlen következtetéshez: a bullying végső soron nem kizárólagosan iskolai probléma.
Azok a szorongások, amelyek a gyerekeket agresszívvá vagy éppen kiszolgáltatottá teszik, nagyrészt otthonról is érkezhetnek.
A szemlélők felelőssége
A magyar filmgyártás erős társadalmi látlelete a FOMO – Megosztod, és uralkodsz című film, ami nem csupán az online zaklatásról, a fiatalok felelőtlenségéről vagy a közösségi média veszélyeiről szól. A film ennél mélyebbre ás: azt mutatja meg, hogyan válhat egy közösség olyan térré, ahol az egyéni felelősség elmosódik, az empátia eltűnik, és a csoportdinamika végül súlyos emberi tragédiához vezet. A FOMO történetében sem egyetlen „gonosz” szereplővel találkozunk.
A film éppen azt mutatja meg, hogy a bántalmazó viselkedés mögött milyen összetett pszichológiai és társadalmi folyamatok állhatnak. Dr. Jármi szerint a bullying nem az áldozatból indul ki. „A bántalmazó gyerek viselkedésének eredő motivációja sokszor az, hogy erősnek, menőnek, hatalommal bírónak élje meg magát a közösségben. Az, hogy ennek az lesz az eszköze, hogy valakit megaláz, nevetségessé tesz vagy megfélemlít, már a következő lépés.” A FOMO-ban is látjuk: a közösség nem egyszerűen szemlélője az eseményeknek, hanem aktív résztvevője annak a folyamatnak, amelyben egy ember fokozatosan elveszíti a biztonságát és a méltóságát.
Erőteljes színdarab hívja fel a figyelmet arra, a gyermekkori zaklatás nem múlik el nyomtalanul
A pszichológia bystander-hatásnak nevezi, amikor minél több ember van jelen egy incidensnél, annál kevésbé érzi bárki is, hogy neki kellene beavatkozni. A felelősség szétoszlik — és végül senkié sem lesz. „A szemlélőnek van a legkevesebb vesztenivalója — és mégis ő az, aki legritkábban lép közbe. Hogyha valami normasértő viselkedés van, mindig lehet mondani: jaj, de itt voltak a többiek is. Holott a kutatások is azt mutatják, hogy egyetlen határozott közbelépő szemlélő elegendő ahhoz, hogy a bántalmazás leálljon. Egyetlen gyerek, aki azt mondja: ez nem oké."
Amikor a zaklatás nem ér véget az iskola kapujában
A FOMO film szereplői a Z generáció, akik a YouTube, az Instagram és a folyamatos online jelenlét közegében szocializálódtak. A film középpontjában az online megszégyenítés és a felelősség áll — egy videóra vett szexuális bántalmazás borítja fel a fiatalok életét, és látjuk milyen könnyen válhat szórakoztatásból, kihívásból vagy „poénból” súlyos erőszak. Az UNICEF magyarországi felmérése szerint az iskolában bántalmazott gyerekek több mint felénél az online térben is folytatódik a zaklatás. Az esetek közel negyedében az áldozat azt sem tudja, ki áll a képernyő mögött.
A cyberbullying egyre súlyosabb probléma: a digitális eszközök nemcsak lehetőséget adnak az online zaklatásra, hanem megszüntetik azt a határt, amelyet a csengőszó egykor jelzett. Ami korábban a folyosón történt, ma rögzíthető, megosztható, visszanézhető. Egy kimaradó üzenet, egy nevető emoji, egy nyilvánossá tett screenshot — ezek nem múlnak el a csengőszóval. A szégyen a képernyőn marad, és ott él tovább.
A szülő ebből sokszor semmit nem lát: a gyerek nem mondja ki, hogy bántják, inkább visszahúzódik, ingerlékenyebb lesz, és hirtelen nem akar suliba menni. A közvetlen kérdés sokszor falba ütközik — mert a gyerek szégyenkezik, árulónak érzi magát, vagy egyszerűen nem bízik abban, hogy a felnőttek meg tudják védeni.
Gyakori, hogy a bántalmazó gyermek, bántalmazó környezetből jár az iskolába - beszélgetés az iskolai bántalmazásokról Szajli Claudia pszichológussal
Jármi Éva szerint a megoldás nem egyetlen tanár, egyetlen program vagy egyetlen szülői beavatkozás kérdése. A bullying rendszerszintű jelenség, és rendszerszintű választ igényel: tudatos iskolai stratégiát, felkészített pedagógusokat, elérhető iskolapszichológusokat, és olyan intézményi légkört, ahol a felnőttek maguk is biztonságban érzik magukat.
„Egy gyerekközösség működési színvonala sosem lehet jobb, mint annak a felnőtt közösségnek a színvonala, amely közvetlenül dolgozik velük. Ha a nevelőtestület diszfunkcionálisan működik, ha ott is terjed a megalázás - csak felnőttek között, és nem bullyingnak, hanem mobbingnak hívják -, akkor teljesen mindegy, milyen módszertanokat próbálunk bevinni kívülről. A légkör mindig erősebb a módszertannál.”
Ami azonban egy szülőtől ma, azonnal elvárható: ne álljon meg az első elutasításnál. Ha az osztályfőnök nem reagál, keresse az iskolapszichológust. Ha ő sem elérhető, a szociális segítőt. Jármi Éva szerint az iskolákban sokszor van olyan felnőtt, aki jó partnere tudna lenni - csak nem jut el hozzá az információ. A szülő feladata, hogy addig keresgéljen, amíg meg nem találja. „Azt is mindig hangsúlyozom, hogy az, hogy kirántják a gyereket a közösségből, a legritkább esetben jelent önmagában megoldást. Ha az áldozatot vitték el, a közösség ki fog termelni egy új áldozatot. Ha a bántalmazót vitték el, valaki más veszi át a szerepét. Ez csoportdinamikai jelenség — amíg a csoport nem változik, a szerepek megmaradnak."
A szerepek addig maradnak, amíg a közösség nem változik. A közösség pedig nem csak az osztály — hanem az iskola, a szülők, és a társadalom, amely eldönti, mennyit ér egy iskolapszichológus, egy felkészített pedagógus, egy biztonságot adó felnőtt jelenléte. Csendben maradni, nem cselekedni is döntés. És annak van következménye.
