előfizetésem
Hírlevél
Amikor a nők egymás mellé állnak, képesek megváltoztatni az egész világot
Kiskamaszként nagy kedvencem volt a Micsoda csapat! című film, és nemcsak azért, mert Madonna is szerepelt benne. Arról szól, hogy a második világháború alatt – mivel a férfi sportolókat besorozták – női baseball-liga alakult. A film egyik legemlékezetesebb jelenetében a toborzó visszautasít egy ügyesen játszó, ám nagydarab és csúnyának számító lányt, Marlát. Dotty és Kit, a karcsú, csinos testvérpár lecövekelnek és közlik a férfival: ha Marla nem csatlakozhat, ők sem mennek.
A szolidaritás éppen erről szól: odaállni valaki mellé akkor, amikor ha nem járunk sikerrel, nekünk is veszítenivalónk van, de ha sikerrel járunk, mindannyian nyerhetünk – akár közvetlenül is, vagy minimum azáltal, hogy igazságosabbá válik az adott intézmény, illetve a társadalom. Dotty és Kit megtehették volna, hogy legfeljebb csak magukban sajnálkoznak, de a saját helyüket nem kockáztatják, és nem emelik fel a szavukat Marláért.
Így viszont hosszabb távon mindenki jobban járt: Marla esélyt kapott, Dotty és Kit tükörbe tudtak nézni, a csapat pedig gazdagabb lett egy nagyon erős játékossal.
Beszéljünk a cinkosságról!
A tudomány álláspontja szerint a versengés és a szolidaritás egyaránt része az emberi természetnek, és az adott társadalom értékrendjén múlik, hogy melyik hajlamunkat domborítja ki. Érezhetjük úgy, hogy a kor, amiben élünk, nem a szolidaritást bátorítja – de a nők közötti összetartás még ehhez képest is nehezebbnek tűnik, mint más csoportok közösségvállalása. Mi ennek az oka?
Simone de Beauvoir francia író, filozófus A második nem című feminista alapművében (amely 1949-ben jelent meg, de számos állítása ma is helytálló) ezt azzal magyarázta, hogy a nőket gazdasági, érzelmi és szexuális-reprodukciós érdekek fűzik a férfiakhoz. Miközben más elnyomott csoportok (például a fajgyűlölettel sújtott afroamerikaiak, vagy a kizsákmányolt gyári munkások) nagyon jól meglennének elnyomóik nélkül, a nők nagy része vonzódik, illetve kötődik a férfiakhoz – akiknek viszont messze nem mindegyike gondolkodik az egyenlőség szellemében.
Beauvoir ennek kapcsán írt a nők „cinkosságáról” is: sok nő tartózkodik a nemek közti hierarchia kritikájától, nehogy elveszítsék a férfiak rokonszenvét, jóindulatát. A nők számára sokszor előnyösebbnek tűnik a hozzájuk közel álló férfiak érdekeivel azonosulni, mint a nők csoportjával összefogni és érdekvédelmi harcot vívni, vagy éppen egyedül úszni az árral szemben. Beauvoirnak ezt a megállapítását árnyalhatjuk annyival, hogy sok nőnek kicsi a mozgástere (a kapcsolati erőszak áldozatai pedig még veszélyben is vannak), tehát nem mindig feltétlenül megalkuvásról, vagy jellembeli gyengeségről van szó.
A feminista pszichiátria úttörője volt Karen Horney, aki hülyét csinált Freudból is
A történelem példákat mutat
Mindezek fényében még inkább felemelők a női szolidaritás történelmi példái. Gondoljunk csak Magyarországon az 1904-ben alakult Feministák Egyesületére, mely ha rövid időre is, de képes volt egy közös cél mentén („a nők egyenjogúsítása minden téren”) egyesíteni a különböző társadalmi hátterű nőket.
Emlékezetes a magyar „Rosa Parks-jelenet” az egyesület életéből: 1913 nyarán a dúsgazdag gróf Teleki Sándorné a villamoson felszólította az utasokat, hogy álljanak fel és adják át a helyet a női választójogi világkongresszusra érkezett balmazújvárosi földműves asszonyoknak, „mert ők keresik mindannyiunknak a kenyeret”. Kitekintve külföldre, az amerikai feminista és abolicionista, a Dél-Karolinában született Sarah Grimké már gyerekkorától elborzadt a rabszolgákkal szembeni kegyetlenkedésen.
Amikor szülei egy vele egykorú afroamerikai kislányt adtak mellé, és nem engedték, hogy visszautasítsa egy emberi lény birtoklását, írni-olvasni tanította Hettyt. Márpedig ez – nehogy a túlságosan okossá vált rabszolgák fellázadjanak – törvényellenes volt. Később testvérével, Angelinával csatlakozott a rabszolgaságellenes mozgalomhoz, melynek egész életét szentelte. A rasszizmus sajnos nem ért véget a rabszolgaság eltörlésével, a faji szegregáció sokáig fennmaradt.
Amikor Marilyn Monroe az 1950-es években összebarátkozott Ella Fitzgeralddal, döbbenten értesült róla, hogy a fekete bőrű énekesnő csak kisebb klubokban tud szerepelni. Ezért ajánlatot tett a neves Mocambo klub tulajdonosának: ha fellépteti Fitzgeraldot, minden este ott fog ülni a közönség soraiban, és más hírességeket is magával hoz. A tulajdonos nem tudott nemet mondani ekkora publicitásra. Ella karrierje szárnyalni kezdett, a barátság pedig Marilyn korai haláláig kitartott.
Vajon jobb vagy rosszabb ma nőnek lenni, mint harminc évvel ezelőtt?
A rendszer áldozatai
A szolidaritás hasonlóan szokatlan példáját mutatta a XIX. századi, előkelő angol nő, Josephine Butler, aki gyűlölte a viktoriánus erkölcsöket és a nemi alapú kettős mércét. A prostituáltakat (a korszellemmel ellentétben) nem bűnösöknek vagy „bukott nők”-nek, hanem a rendszer áldozatainak tekintette. Ezért tiltakozott az 1864-ben kihirdetett törvény ellen, mely a nemi úton terjedő betegségek miatt kizárólag a prostituáltakat okolta, és fájdalmas, megalázó kényszervizsgálatoknak vetette alá őket (miközben a férfi kuncsaftok felelősségéről egy szót sem ejtett).
Josephine Butler kitartó kampánya nyomán a törvényt 1886-ban eltörölték. A „tisztességes asszonyok” sem voltak mindig biztonságban. A független szellemű Frances Power-Cobbe együttérzéssel tekintett a családon belüli erőszak áldozataira, és egész Európában elsőként írt nyilvánosan a problémáról. Kizárólag a szolidaritás mozgatta, hiszen őt magát személyesen nem fenyegette a férfi partner által elkövetett erőszak: egyedül élt, később pedig egy nővel, Mary Lloyd szobrásszal.
Tevékenysége eredményeként javítottak a vonatkozó törvényen: az áldozat külön költözhetett a bántalmazótól (egyéb esetekben a válás nagyon nehéz volt), keresetét megtarthatta (és az nem a férjét illette, ahogy máskülönben történt), és tíz éven aluli gyerekei felügyeleti jogát is megkapta (korábban a bántalmazó elhagyása egyet jelentett a közös gyerekek szinte biztos elvesztésével).
A szabadság fogalma női szemmel
A nőmozgalom történetében később is gyakran előfordult, hogy a hagyományos feleségszerepet nem betöltő, így némileg több idővel, energiával rendelkező leszbikus nők aktív szerepet vállaltak benne. Joggal nehezményezték, hogy ugyanezt visszafelé nem mindig kapják meg: sok feminista nem tartotta praktikusnak, hogy az eleve súlyos előítéltekkel terhelt nőjogi harchoz egy további népszerűtlen témát is hozzákapcsoljon és kiálljon az azonos nemű párok jogaiért.
Holott a szolidaritásnak kölcsönösnek kell lennie. Mindenkinek érdemes megfontolnia az afro-amerikai feminista költő, filozófus Audre Lorde gondolatát, mely szerint:
Addig nem vagyok szabad, amíg egyetlen másik nő is rabságban él, akkor sem, ha bilincsei nagyon különböznek az enyémektől.
A történelmi példák után lássuk: te mit tehetsz a női szolidaritásért itt és most!
- Ne maradj csendben, ha egy másik nőt a testalkata, külseje, vélt vagy valós magánélete, anyasággal kapcsolatos döntései stb. miatt piszkálnak, becsmérelnek!
- Támogasd a női vállalkozókat, vásárolj női kereskedőktől, kézművesektől, és javítási, felújítási munkával is bátran bízz meg női mestert!
- Ha munkaadó vagy, adj lehetőséget rátermett nőknek, köztük az egyedülálló anyáknak!
- Tapasztalt munkavállalóként segítsd, mentoráld kezdő kolléganőidet!
- Ha értekezletet vezetsz, ne hagyd, hogy a férfiak túlbeszéljék a nőket, és a jelentkezők közül egy idő után azt szólítsd, „aki még nem beszélt ma”.
- Ha egy nőtársad megosztja veled, hogy hátrányos megkülönböztetés, zaklatás vagy erőszak érte, higgy neki! Ne kérdőjelezd meg, és ne is kicsinyeld le a tapasztalatát, inkább állj mellé, és segíts neki!
- Kezdeményezd, hogy az oktatási intézményedben, munkahelyeden, sportklubodban stb. készüljön hivatalos nemi esélyegyenlőségi irányelv! (Benne az információval, hogy hová fordulhatnak a szervezeten belül a diszkrimináció vagy zaklatás sértettjei!)
- Szavazópolgárként legyen számodra az is egy szempont az X behúzásakor, hogy a jelöltek miként viszonyulnak a nemek egyenlőségéhez!
