előfizetésem
Hírlevél
Így sínyli meg a kapcsolatod, ha a párod még mindig az anyukája szövetségese
Egy párkapcsolatban ritkán találkozik kizárólag két ember története. Mindenki magával hozza a saját családjának láthatatlan örökségét: kimondott és kimondatlan szabályokat, régi elvárásokat, félelmeket és szerepeket. Néha azonban előfordulhat az is, hogy ezek a láthatatlan szálak már túlzottan erősek, ezáltal egy harmadik fél állandóan jelen van a kapcsolatban. Akkor is, ha fizikailag nincsen ott.
A családi háromszögek jelensége is pontosan erről szól. Arról a helyzetről, amikor valaki nem képes teljesen leválni a családjától, és továbbra is egy szülő - jellemzően az édesanya - érzelmi szövetségeseként működik. Ilyenkor a párkapcsolatban nem két felnőtt ember próbál közösen építkezni, hanem egy régi családi rendszer dinamikája van jelen a mindennapokban.
A probléma sokszor nem látványos. Nem feltétlenül vannak belőle nagy konfliktusok vagy drámai veszekedések. Sokkal inkább apróbb formákban mutatkozik meg: egy döntés, amiben a szülő véleménye számít jobban, egy titkos telefonbeszélgetés, egy olyan mondat, ami szerint anya biztosan nem így csinálná. Vagy ott van például egy érzés, hogy a pár egyik tagja valójában még mindig valaki másnak akar megfelelni.
Az érzelmi szövetség ára
A szülőkkel való szoros kapcsolat önmagában természetesen sosem lesz probléma. A szeretetteljes kötődés, a kölcsönös segítség és a tisztelet az egészséges családi rendszer része lehet. A nehézség ott kezdődik, amikor a felnőtt gyermek érzelmi támaszként, bizalmasként vagy társként marad jelen a szülő életében.
„A fiatal felnőttkor egyik fontos lépése, hogy a származási családról való fokozatos differenciálódás – anyagi, fizikai és érzelmi szempontból – meg tudjon történni, hiszen ez tudja támogatni egy önálló identitás kialakulását. A leválásnak nem kell azt jelentenie, hogy eltávolodunk, vagy megszakítjuk a kapcsolatot a szüleinkkel. Ilyenkor inkább az kerül a középpontba, hogy a szülőtől függő gyermekszerepből egy saját döntésekkel és világos határokkal rendelkező önálló személyiség tudjon létrejönni és jelen lenni a családi rendszerben. A cél tehát az, hogy a közelség és az autonómia egyszerre lehessen jelen olyan mértékben, ami minden érintett számára megfelelő.” - mondta el Hernádi Judit, krízistanácsadó szakpszichológus.
Különösen gyakori jelenség azonban még az is, amikor egy anya és gyermeke olyan szoros szövetséget alakít ki, amelyben a másik fél - a pár - akaratlanul is kívülállóvá válik. A gyermek úgy érezheti, hogy felelősséggel tartozik az anya érzéseiért, boldogságáért és lelki egyensúlyáért. Ez a szerep azonban hosszú távon hatalmas érzelmi terhet jelent.
Kirepült a gyermeked? A szülői szereped attól nem tűnik el, csak átalakul
A párkapcsolatban ilyenkor könnyen kialakulhat egy érdekes háromszög: az egyik oldalon a partner, a másikon a szülő, közte pedig az a személy, aki képtelen vagy nehezen választja szét a két kötődést. A konfliktusokban gyakran nem is az aktuális vita a valódi kérdés, hanem az, hogy kihez vagyunk lojálisak elsődlegesen.
Amikor a társ kerül a második helyre
Egy párkapcsolat egyik legfontosabb eleme az érzelmi biztonság. Ennek része az az élmény, hogy a másik ember mellettünk áll, velünk együtt dönt, és képes megvédeni a kapcsolat határait a külső hatásokkal szemben. A szakpszichológus szerint a családról való leválás nem mindig zajlik zökkenőmentesen, hiszen a korábbi élethelyzet megváltozása bizonytalanságot szülhet, ami akár tagadásban, akár az addig kialakított kapcsolatrendszerhez való görcsös ragaszkodásban is megnyilvánulhat.
„Gyakori jelenség a triaguláció, amikor két ember közötti feszültséget egy harmadik fél bevonásával igyekeznek szabályozni. Ilyen esetben – jellemzően a szülő – gyermekével osztja meg a párjával kapcsolatos nehézségeit, őt kéri meg a kettejük közötti közvetítésre, vagy a hiányzó érzelmi támogatás megadására. Ez egy nagyon megterhelő szerep még felnőttként is, hiszen ilyenkor mások igényeit kell előtérbe helyezni a sajátunk helyett.”
Ha valaki mindig a szülői rendszerhez igazodik, a partnere könnyen azt érezheti, hogy nincs valódi helye ebben a kapcsolatban. Nem ő az első számú bizalmas, nem vele osztják meg először a fontos döntéseket, és nem feltétlenül az ő érzései kapják a nagyobb figyelmet. Ez idővel érzelmi távolodáshoz vezethet, míg a közelség helyét átveheti a sértettség, bizonytalanság, valamint idővel még az elfojtott harag is.
A pár egyik tagja úgy érezheti, hogy egy olyan családdal versenyez, aki amúgy nincs is jelen.
A leválás nem szakítás, hanem egy új időszak kezdete
A családi háromszögekből való kilépés nem azt jelenti, hogy valaki hátat fordít a szüleinek. A valódi érzelmi leválás nem falakat épít, hanem egészséges határokat alakít ki a felek között. A felnőtté válás egyik legfontosabb állomása tehát annak felismerése, hogy lehet valakit szeretni anélkül is, hogy minden döntésünkben őt helyezzük előtérbe. A tisztelet és az önállóság nem egymás ellentétei. Egy érett kapcsolatban a szülőkkel való kötődés ugyanúgy megmaradhat, miközben a párkapcsolat is megkapja a neki járó figyelmet.
Elmúltam harminc, de az anyám még mindig gyermekként kezel: mit tegyek?
A változás általában apró lépésekkel kezdődik: saját döntések meghozatalával, a bűntudat felismerésével, az őszinte kommunikáció gyakorlásával, valamint annak elfogadásával, hogy mások csalódottsága nem a mi hibánk. Mire érdemes figyelni ahhoz, hogy a kialakult családi dinamikán változtatni tudjunk? Erre a kérdésre Hernádi Judit adta meg a választ.
„Első lépésként érdemes megpróbálni megérteni, hogy mi is történik valójában, és megfigyelni a kialakult helyzetekben magunkat: vajon ezek az én érzéseim, vagy a szüleim érzéséért próbálok felelősséget vállalni? Érzek-e olyat, hogy a szüleim között választanom kell? Előfordul-e, és ha igen, milyen helyzetekben, hogy igent mondok, miközben igazából nemet szeretnék?” - tette fel a kérdéseket a szakember.
Kiemelte, hogy a családterápiás folyamatokban gyakran használnak Genogramot, ahol a származási családot rajzolják fel legalább két generációval visszamenőleg. Ez segíthet feltérképezni a családban kialakult kapcsolati mintázatokat.
Új szerepek kiosztása, új egyensúly kialakítása
A családi minták sosem egyik napról a másikra változnak meg. Évtizedek alatt alakulnak ki, éppen ezért átalakításuk is tudatosságot, valamint türelmet igényel. A legnagyobb kihívás gyakran nem maga a határhúzás, hanem az ahhoz kapcsolódó érzelmek kezelése: a bűntudat, a félelem, vagy az az érzés, hogy valaki elárulja a családját.
„Fontos lépés az önálló identitás megerősítése, mely lehetővé teszi a saját vélemény kialakítását, és az érzelmi kapcsolódást olyan módon, hogy nem veszítjük el önmagunkat, sem a saját igényeinket konfliktushelyzetben.” - emelte ki a szakember, majd hozzátette, hogy ezzel együtt jár a közvetítő szerepből való kilépés felvállalása, amivel visszaadjuk a felelősséget két felnőtt embernek, hogy megtanulják rendezni a közöttük felmerülő esetleges véleménykülönbségeket.
A tökéletes anyaság nemcsak rád, a gyermekedre is rossz hatással van
„A rugalmas, tiszta és következetesen határok kialakítása pedig segít szabályozni a családi kapcsolat számunkra vállalható mértékét. Az önálló felnőtt életben teljesen természetes, hogy idővel a párkapcsolat a családi kötelékekhez hasonlóan fontossá, majd elsődleges egységgé válik. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, szükség van a határokra, és a felnőtté vált gyermek igényeinek előtérbe helyezésére anélkül, hogy szorongást, vagy bűntudatot érezzen emiatt.
Az érzések és az igények megosztása a származási családdal segítheti őket a megértésben és annak elfogadásában, hogy a szülők nem kevésbé fontosak, csak más szerepet kapnak a felnőtt fiatal életében. Így a családi rendszer is könnyebben tud alkalmazkodni a kialakult az új egyensúlyi állapothoz.”
Hernádi Judit szakpszichológus szerint, ha valaki érzelmileg továbbra is elsődlegesen a szülői rendszerhez kötődik, az ő igényeik, döntéseik válnak az élete fő szervezőjévé, akkor kevesebb érzelmi energia jut a partnerkapcsolatra, ami a mindennapi hangulatban, az intimitásban a bizalom és elköteleződés kialakulásában is nehézséget jelent majd. Ennek jelei lehet például, hogy a partner mindig "második", a fontos döntések előtt előbb a szülők véleménye számít, a konfliktusokat a szülőkkel beszélik meg a partner helyett, a párkapcsolatba is leképeződik a szülők közötti dinamika.
„Ha a szülők túl könnyen belépnek a párkapcsolati térbe (például minden döntésbe beleszólnak), akkor a pár alrendszere nehezebben tud megerősödni. Ezért fontos, hogy a pár közösen hozzon döntéseket, egymás előtt képviselje a közös álláspontot, külső családtagokkal szemben is egységet mutasson.”
A párkapcsolat pedig akkor tud igazán elmélyülni, amikor a két ember nem régi családi szerepeket ismétel, hanem saját közös történetet kezd el írni. Ehhez azonban szükség van arra, hogy a múltat magunk mögött hagyjuk, és egyfajta tiszta lappal indítsuk meg az új családunk történetét.
