300.000 lépést gyalogoltam a hónapban, elárulom, mit tapasztaltam ezalatt
Nulla lépés az emberiségnek, 300.000 lépés nekem. Tudtam, hogy nagy fába vágom a fejszémet, de azt nem gondoltam, hogy ekkorába, ahogyan azt sem, hogy a végén nem fogom megbánni.
A sportot nem nekem találták ki. Minden formáját utálom, kifejezetten a benti sportokat. Volt néhány évem, amikor a futásra álltam rá, és bár vérrel-verejtékkel (nem, nem költői túlzás) eljutottam néhányszor 10 kilométeres futásokra, majdnem belehaltam. Ezt idővel a testem is jelezte: először a csípőm kezdett el fájni, aztán a talpam, és az ortopéd szakorvos meg is mondta, hogy a helyemben leállna ezzel a tevékenységgel, mert csípőprotézis lesz a vége. Nesze neked, sport! Még nem vagy negyven, de már szóba kerül a protézis.
A futást hát elengedtem, és ekkor jöttem rá, hogy ez nem is olyan egyszerű, mert annak ellenére, hogy szenvedésnek éltem meg, mégis adott valamit. A kellemes leizzadást, a „nemlét” furcsa, mással elérhetetlen élményét, a rendszerességet és a szabadban töltött időt. Régóta mániákusan nézem a lépéseimet, és hallottam különböző 200 és 300 ezres kihívásokról, de sokáig úgy gondoltam, hogy nekem ez teljesíthetetlen. Ahogy azonban elkezdtem tudatosan figyelni a sétára, egyre megbízhatóbban meglett minden hónapban a 200 ezer lépés, és úgy döntöttem, itt az idő!
Hogyan és mikor?
Mivel itt Angliában meglepően nyárias idő volt még augusztusban is, kiválónak bizonyult az időzítés, arról nem is beszélve, hogy harmincegy napos, ezért ha egy nap kimaradna a napi tízezer lépésből, könnyűszerrel tudtam pótolni. Előre megnéztem, hogy mely napok azok, amikor biztosan nem fogok tudni két órát áldozni a sétára, merthogy ha az ember otthonról dolgozik, a séta könnyedén válik céltalanná, hacsak nem találunk minden nap okot arra, hogy elmenjünk a boltba úgy négyszer.
Ennek a célkitűzésnek az egyik legnehezebb része a logisztika. Ha dolgozni járunk, a táv fele könnyedén meglehet, de ha otthoni munkát végzünk, a napi két óra séta nem úszható meg, legalábbis nekem ennyi kellett, hogy meglegyen a nagyjából tízezer lépés, ami 6-7 kilométert sétát jelentett naponta. Igen ám, de mikor fér bele két óra? Bár reggel túl lehettem volna rajta, szeretem megnehezíteni a saját életemet, és nem akárhol sétálni. Valójában ugyanis a helyi temető volt az, ami feltette a pontot az i-re, és elképzelhetővé tette számomra, hogy napi két órát sétálgassak.
Nem tudom, mit tud az a hely, de ott nincs szükségem zenére a fülemben. Olyan, mintha a lelkem egy forró zuhany alá állna, és igen, ebből el tudtam viselni kettőt egy nap. Igen ám, csakhogy a temető fél kilenckor nyit! A napom tehát úgy nézett ki, hogy reggelente dolgoztam egy kicsit, majd nyolc után megindultam, hogy nyitásra a temetőbe érjek. Bizony, ha van az az őrült, aki úgy vár a temető kapujában nyitásra várva, mint óvodáscsoport az Állatkert előtt, az én vagyok!
Ezzel a módszerrel negyed tízre hazaértem, és megvoltam az első körrel. Gyors mosogatás és egy kis házimunka, üzenetekre válaszolás, majd indulás vissza, mert addig kell csinálni, míg bennem van a boogie! A második kör végére, úgy a kilencezredik lépés környékén már éreztem, hogy lassan elég a jóból, és mire beléptem az ajtón meg is volt a 10.200 lépés. A nagyobb baj, hogy már az időt mutató óra is 11 felé közeledett, akkor álljunk neki az ebédkészítésnek, kis mosogatás, és hopp, délután egy óra, és én mit csináltam eddig?
Kis munka, kevés otthoni ez meg az és sok séta. Ez volt hát a sétás kihívás legutálatosabb pontja, hogy sok idő elment vele, ami egy határidős időszakban meglehetősen nagy kihívást jelentett.
Nemcsak az alakom változott meg, hanem a lelkem is nyugodtabb lett négy hét pilates után
IR-releváns
A hónap közepéig egészen motivált voltam. Előre legyalogoltam azokat a napokat, amikor tudtam, hogy a két óra bármit csinálok, nem fog beleférni, úgyhogy jól haladtam, sőt, húszezer lépésnyi előnyöm is volt. A hónap közepén viszont elkezdett egyre szenvedősebb lenni a dolog, ezért ilyenkor emlékeztettem magam arra, hogy miért is csinálom. Egyrészt azért, hogy vállon veregethessem magam, amiért végre megcsináltam azt, amivel évek óta kacérkodom.
A másik ok a kíváncsiságom volt. Tudni szerettem volna, hogy egy ilyen kihívás, ami hónap végére nagyjából 200 kilométer sétát jelent, mit tesz úgy a testemmel, mint a lelkemmel. Már a hónap felénél éreztem, hogy erősíti a lelkemet, mert az szóba sem került, hogy feladjam. Tudtam, hogy végig kell csinálni. Nagyon motivált egy tanulmány is, amelynek során tizenkét hétig napi tízezer lépést kellett megtenniük a résztvevőknek.
Bár én egy hónapot adtam a dolognak, a kutatásban szereplő három hónap eredményei meggyőzőek voltak: a résztvevők arról számoltak be, hogy sokkal kevésbé szorongóak, és nem olyan levertek, mint a sétás időszak előtt, ráadásul egytől egyig mindegyik résztvevőnek csökkent a súlya. Jogosan vártam tehát azt, hogy az általános jóllétemen túl az inzulinrezisztenciámra is pozitív hatással lesz, egyúttal tesztelhettem, hogy igaza lesz-e a nőgyógyászomnak abban, hogy a sok séta az inzulinrezisztánciámat, az IR-t is helyre teszi. (Spoiler: igaza volt.)
A séta tehát csodákra képes, tizenkét héten át legalábbis bizonyíthatóan. Tudni akartam, hogy mire képes négy hét, így megállíthatatlan voltam. Szerencsémre néha egy-egy szabadnapot be tudtam tenni, mert a szombati munkám alatt 18 ezer lépés mindig összejön, de mivel maga a munka rendkívül kimerítő, pontosan tudtam, hogy vasárnap legfeljebb egy körre leszek képes, vagy annyira se. Érdekes módon, amikor úgy feküdtem le, hogy biztos voltam abban, hogy másnap meg sem mozdulok, egy körre, azaz egy órára mégis kimentem.
Nem tudtam, és most, a kihívás után sem tudom, hogy a temető fent említett varázsa vagy maga a séta miatt, de hamar a mindennapok részévé vált, hogy bármi van, én, mint a tank, megyek. Ez a sok séta arra is megtanított, hogy a természet része legyek. Jó látni a napsugarakat kikukucskálni a fák ágai közül, érezni a melegét az arcomon, hallgatni a madarakat. Ettől még voltak napok, hogy a hátam közepére kívántam az egészet, és ennek áthidalásában a szokatlan szárazság segített.
Angliában ugyanis mióta az időjárási adatokat jegyzik, azaz 190 éve nem volt ilyen szárazság. A temető egy bizonyos részére egy nagy virágalátétet helyeztem, és naponta egyszer vittem bele két liter vizet, mellyel a temetőfitnesz újabb formáját gyakoroltam, és az oda vezető úton különböző módokon emelgettem a két literes, azaz két kilós, vízzel teli palackot. Ha nem volt tehát kedvem menni, tudtam, hogy nem tehetem meg, mert sok szomjas kisállat számít arra, hogy víz legyen a tálban.
Ezt igazolta, hogy másnapra mindig teljesen kiürült, és apró madártollak árulkodtak arról, hogy itt nemcsak ivás, hanem pancsolás is zajlott. Nem tehettem tehát meg, hogy ha már elkezdtem, ne tartsak ki amellett, hogy minden nap friss vizet vigyek. Lassan eltelt a hónap második fele, és augusztus 30-án meglett a varázslatos 300.000. lépésem. Bár maga a pillanat inkább jelentette a kihívás vége miatt érzett megkönnyebbülést, mint bármilyen örömet, azóta tart a ,,megcsináltam!” kitörölhetetlen érzése.
Bár nem feltétlenül tűnik nagy dolognak, számomra sokat tanított az időmenedzsmentről, mert másképp nem tudtam volna teljesíteni, csak tervezéssel, reggeli sétákkal, olykor előre legyalogolva azt, amit később nem fogok tudni. Egyetlen dolgot bánok, hogy gyávaságból nem álltam rá a mérlegre, és nem mértem a centiket, mert ahogy végignézek magamon, a vádlim határozottan formásabb lett, és a combomon is tónusosabb az izom, ami sokáig rejtőzködött.
A végső mérlegem 303.127 lépés, csaknem 205 kilométer (ami annyit tesz, mintha Budapestről elgyalogoltam volna Pécsre), és 14.151 kalória, amit az applikációm valamilyen oknál fogva ujjongva 283 tojással egyenértékű kalóriának saccol. Egy eleve diétásnak mondott élelmiszerrel szemléltetni a leégetett kalóriákat számomra értelmezhetetlen, így átszámoltam.
A hónapban leégetett 14.151 kalóriám 25 tábla csokoládét jelent, de ha Big Macben akarom kifejezni, akkor 28-at. Pizzában 51 szelet, Dobos tortában 28 szelet, fagyiban pedig 58 gombóc. Így talán motiválóbb, mint tojásban kifejezve. Mikor ennék meg 283 tojást, de a 25 tábla csoki már sokkalta teljesíthetőbb kihívás! S hogy mi lesz most? Napi két óra séta biztosan nem, hiszen az ősz nemcsak több munkát hoz, hanem barátságtalanabb időjárást is, és ki akarna napi két órát esőben sétálgatni?
Ennek ellenére a napi egy óra sétát megtartom, mert kiderült, hogy mozogni tényleg jó. Csak meg kell találni azt, amit az ember hosszú távon is képes művelni.
előfizetésem
Hírlevél