Fogorvosként kezdte, ma a világ legkeményebb ultramaratonjait teljesíti

Néhány évvel ezelőtt olvastam egy cikket arról, hogy egy pingvin megtámadott egy ultramaratonista futónőt az Antarktiszon, verseny közben. Ez már önmagában is különleges történet volt, de hamar kiderült, Lubics Szilvia egész élete ilyen extrém szituációkkal van tele. Az ötvenes éveiben járó, háromgyerekes fogorvosnő ugyanis képes több száz kilométereket futni a legvadabb körülmények között is.

Általában, amikor az ember kitűzi maga elé a célt, hogy például lefut egy maratont, módszeresen edzeni kezd a megmérettetésre. Lubics Szilvia, mint Forrest Gump, csak futott, mert jól esett neki. Egyre távolabb és távolabb, mígnem élsportolói teljesítményére világszerte felfigyeltek. Ő azonban egészen máshogy éli meg az akár háromszáz kilométeres, extrém körülmények közötti kihívásokat. Számára ez kikapcsolódás, kaland, mintsem sport.

Nagyon meglepett, amikor olvastam a weboldaladon, hogy jelenleg is praktizáló fogorvos vagy. Hogyan lesz egy fogorvosból ultramaratonista?

Gyerekkorom óta fogorvos szerettem volna lenni. Huszonöt évesen szültem az első kisfiamat, majd két és fél évvel később a másodikat. Egészen addig nem sportoltam, csak az egyetem után jártam egy kis aerobikra. A fiúk születése után elkezdtem futni, hogy néha kiszellőztessem a fejemet. Hamarosan lefutottam egy félmaratont, majd fél évvel később, még szintén nem tudatos felkészüléssel a maratont is. Közben pedig megszületett a harmadik fiam.

Tulajdonképpen annyi a történet, hogy ismertem egy házaspárt, akik ultráztak, és ők megláttak bennem valamit. Elhívtak néhány versenyre, hogy fussak velük csapatban. Nagyon furcsa élmény volt úgy eljutni a dobogóig, hogy előtte nem sportoltam semmit. Az első sikerek után kezdtem komolyabban edzeni, persze, ami belefért a három gyerek és a munka mellett.

Mit jelent, hogy komolyabban kezdtél el edzeni?

Kezdetben csak száz kilométert vagy tizenkét órákat futottam versenyeken. Amikor ez a szint már nagyon jól ment, jött a huszonnégy órás megmérettetés. Utóbbival sok évet eltöltöttem. 2011-ben megnyertem a Spartathlont, erre kezdtek el többen felfigyelni körülöttem. Ekkor már nagyon sokat edzettem, de sportolóként még abszolút nem gondoltam magamra.

(A Spartathlon egy 246 kilométeres ultramaraton Görögországban, Athén és Spárta között. Az 1983 óta évente megrendezett verseny szeptember utolsó péntekén rajtol, és a futók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak – a szerk.)

A biográfiádban számos sivatagi és tengerentúli versenyről lehet olvasni. Ezeken a világ legkiválóbb ultramaratonistái mérettetik meg magukat. Élsportolóként gondolsz magadra te is?

Nekem ez mindig hobbi volt, sosem tekintettem magamra sportolóként. Egyszerűen így alakult az életem. Ha az ember fizikálisan eljut odáig, hogy ha bármit kitalál, azt meg tudja csinálni, akkor csak célok kellenek és egy féléves speciális felkészülés egy adott versenyre. Nyilván a mostani szint már egyre több és több munkával jár, de nekem ez így megfelel, szeretek így élni. Imádok célokat kitűzni, tervezni, fejlődni. Ez mindig ad egy kis plusz izgalmat a mindennapokhoz.

A mindennapos mozgás szerepe a nők életében Bridget Jones-tól a fitnesz-influenszereken át az élsportolókig

Nem unalmas ekkora távokat futni?

Nem, de volt már olyan, hogy meguntam például az aszfalton futást. Már nem találtam motivációt benne, így olyan terepet kerestem, ami inspirál a folytatásra. Így jöttek a sivatagok, az Antarktisz és a kétszáz mérföldes távok. Ezek a versenyek kibillentettek a komfortzónámból.

Az egyik blogbejegyzésedben olvastam, hogy a lelked egy darabja ott szokott maradni egy-egy gyönyörű helyszínen.

A természet adta élmény mindig fontos része volt az egésznek. 2017-ig csak aszfalton versenyeztem. Volt sok jó eredményem, de éreztem azt a pressziót, hogy ez mégsem én vagyok. Nem akartam elvárást, mert az nyomasztó. Régóta szerettem volna kipróbálni magamat többnapos sivatagi versenyen, de a kisgyerekeim mellett nem volt lehetőségem erre, mert ez legalább két hét távollétet jelent a családtól. Viszont közben a fiúk felnőttek, és úgy voltam vele, kipróbálom ezt a műfajt, ahol biztos, hogy rosszabb lesz a teljesítményem, mint aszfalton, de legalább élvezni fogom – ennyi volt a kiinduló terv: élvezni.

Kiderült, hogy ez a terep is megy, és belerázódtam. Futottam az Atacama-, a Namíb-, a Góbi-sivatagban, az Antarktiszon és Arizona sivatagos részén is. Mindig sikerült dobogóra állnom. A sivatagban futni békésebbnek tűnik, mint aszfalton több száz ember között. Ezeken a versenyeken olyan fantasztikus a légkör, teljesen kikapcsol az az egy hét. Nincs se telefon, se internet, csak szuper emberek és mély beszélgetések. Ma már nem tud érdekelni, ki mit gondol a teljesítményemről, nekem sokkal többet ad maga az élmény, mint hogy hányadik helyen végzek vagy egyáltalán dobogós vagyok-e.

Nemrég voltál a Góbi-sivatagban, ahol a második helyezést érted el, 33 óra és 15 perc eredménnyel, 233 kilométeres távon. Hogyan kell elképzelni egy ilyen versenyt?

Általában van egy város, ami a centruma az egész versenynek. Innen visznek el minket buszokkal az első olyan helyszínre, ahol már a sátrainkban alszunk. Egy hátizsák jön velem, ami körülbelül tizenkét kilós. Ebben minden benne van, ami arra az egy hétre kell, beleértve az összes élelmiszert is. Mai napig nagyon tudok izgulni, hogy lesz-e elég kajám az ötödik napon is, ezért én mindig kicsit túlpakolom magam. Egy-egy ilyen versenyen körülbelül száz ember indul.

A sátradba teljesen véletlenszerűen raknak össze másokkal, fiúkkal, lányokkal egyaránt. A sátorban lévő hat-hét ember a világ minden tájáról érkezik, akikkel idővel elkezdünk családként funkcionálni. Először csak felületes témákról beszélgetünk, utána kezdjük alaposabban megismerni egymást. Olyan sorsokról hallasz, amelyek újra és újra inspirálni tudnak. Reggel megreggelizünk, majd elrajtolunk. Amikor befejezzük az adott napi szakaszt, megfőzzük a vacsoránkat és alszunk. Másnap minden kezdődik elölről.

Így sportoljunk negyven felett: az esztétikai szempontok helyett az egészség legyen a cél

Mi a legextrémebb helyzet egy ilyen egyhetes kihíváson?

Változó. Namíbiában az ott élő oroszlánok és leopárdok, sakálok jelenléte. Az Antarktiszon a mély hó, extrém időjárás. A Góbiban a viharok, az Atacamában a 45 fokos hőmérséklet. Emellett eltörpül, hogy nem tudsz fürdeni, mert a sivatag közepén nincs víz. Szépen lassan sok dolog teljesen mellékessé válik, amelyek az itthoni életben fontosnak tűnnek. Például ugyanaz a ruha van rajtad, nem baj, ha kicsit koszos lesz, vagy ha rettentően rossz kajákat eszel. Amikor hazajössz, teljesen más lesz a világ.

Ezek a hetek mindig rámutatnak arra, hogy itt, Európában olyan hihetetlen kényelemben élünk, viszont ez a kényelem nem feltétele annak, hogy jól érezd magad a bőrödben. Sok fölösleges dologgal vagyunk körbevéve és sokat stresszelünk feleslegesen.