előfizetésem
Hírlevél
Nem véletlenül nehéz újra megtalálni önmagunkat egy nagy változás után
Egy szakítás után hirtelen egyedül találjuk magunkat egy olyan életben, amelyet korábban valaki mással együtt terveztünk. Egy költözéssel nemcsak a lakásunk, hanem a megszokott környezetünk, a rutinjaink és a mindennapi kapaszkodóink is megváltoznak. Egy karrierváltás pedig nemcsak azt jelentheti, hogy másik munkahelyen dolgozunk, hanem azt is, hogy többé nem tudjuk ugyanazzal az egyszerű mondattal meghatározni magunkat: „én ilyen vagyok, ez a munkám”.
Nem véletlen, ha egy nagy változás után néha úgy érezzük, mintha saját magunkat is elveszítettük volna. Bár ugyanazokkal az emlékekkel, tulajdonságokkal és képességekkel ébredünk reggel, valami mégis bizonytalanná válik abban, ahogyan önmagunkra tekintünk.
Nemcsak egy élethelyzetet veszítünk el
„Az identitásunk nem kizárólag belső tulajdonságainkból épül fel. Arról is szól, hogy milyen kapcsolataink vannak, milyen szerepeket töltünk be, milyen közegben élünk, mivel foglalkozunk, és milyen történetet mesélünk magunknak arról, hogy kik vagyunk és merre tart az életünk” – magyarázza Mészáros Dóri pszichológus.
Hosszú idő alatt ezek a körülmények szinte észrevétlenül beépülnek az önmagunkról alkotott képünkbe. „Valakinek a társa vagyok”, „ebben a városban élek”, „ez a szakmám” vagy „ilyen ember vagyok egy kapcsolatban” – ezek a mondatok idővel már nem csupán az élethelyzetünket írják le, hanem az identitásunk részévé is válhatnak. Éppen ezért egy jelentős változás során nem feltétlenül pusztán valamit veszítünk el a külvilágból. Megszakadhat az a folytonosság is, amelyen keresztül eddig értelmezni tudtuk önmagunkat.
A pszichológiában ezt a narratív identitás fogalma is segít megérteni. Önmagunkat részben egy saját magunkról szóló történeten keresztül értelmezzük: összekapcsoljuk a múltunkat a jelenünkkel, és elképzeljük azt is, hogyan folytatódhat ez a történet a jövőben. Egy nagy változás azonban könnyen felboríthatja ezt a megszokott történetet. A régi már nem írja le megfelelően azt, ahol most vagyunk, az új pedig még nem alakult ki.
Szakértő arról, ha a mindfulness gyakorlása csak egy újabb pont lesz a teendőid listáján
Miért akarunk néha visszatérni a régi önmagunkhoz?
Ez magyarázhatja azt is, miért kapaszkodunk egy nagy változás után olyan erősen a múltba. Amikor a jelen bizonytalanná válik, természetes módon kereshetjük azokat a korábbi működésmódokat és kapaszkodókat, amelyek már egyszer biztonságot adtak. „A regresszió ebben az értelemben nem feltétlenül kóros jelenség, hanem egy átmeneti visszarendeződés lehet egy korábban már megtapasztalt, stabilabb állapot felé” – mondja a pszichológus.
Egy szakítás után ezért vágyhatunk vissza a régi baráti körünkbe vagy akár a korábbi életformánkba. Költözés után különösen fontossá válhatnak a régi helyek, tárgyak és rituálék. Egy karrierváltás során pedig megjelenhet bennünk a vágy, hogy visszatérjünk ahhoz a szakmai identitáshoz, amelyben korábban kompetensnek és biztosnak éreztük magunkat. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban vissza akarunk menni. Lehet, hogy egyszerűen csak ott még ismerős volt az önmagunkról alkotott képünk.
Mintha a pszichénk egy bizonytalan jelenben azt mondaná: ha most nem tudom, ki vagyok, nézzük meg, ki voltam akkor, amikor még biztosan tudtam. A múlt így átmeneti biztonságot adhat. Nem feltétlenül az a célunk vele, hogy visszatérjünk hozzá, hanem az, hogy legyen valami ismerős, amibe kapaszkodhatunk, amíg az új életünk lassan kialakul.
Van egy időszak, amikor egyszerűen „két világ között” vagyunk
Egy nagy változás gyakran azért is olyan nehéz, mert egy ideig egyik élethelyzethez sem tartozunk igazán. Már nem vagyunk ott, ahol korábban, de még nem érkeztünk meg az új állapotba sem. Ezt nevezi a pszichológia liminalitásnak: egyfajta átmeneti, köztes állapotnak. A régi kapaszkodók eltűnnek, az új struktúrák viszont még nem szilárdultak meg. Ez az időszak egyszerre lehet felszabadító és szorongató. Rengeteg új lehetőséget hordozhat, közben azonban nélkülöznünk kell azt a megszokott önazonosságot is, amelyre korábban támaszkodhattunk.
Éppen ezért nem feltétlenül kell azonnal tudnunk, kik vagyunk az új élethelyzetünkben. Az identitásunk nem egy kapcsoló, amit egyik napról a másikra átállítunk.
Egy nagy változás akkor is lehet veszteség, ha mi választottuk
A változás sokszor gyászfolyamattal is együtt jár, még akkor is, ha mi magunk kezdeményeztük. Elgyászolhatjuk a kapcsolatot, amely véget ért, az otthont, amelyet elhagytunk, vagy a munkát, amelyből kiléptünk. De nemcsak azt gyászolhatjuk, ami ténylegesen megszűnt, hanem azt a jövőt is, amelyről korábban azt hittük, hogy a miénk lesz. Egy kapcsolat lezárásakor például nemcsak a közös múltat veszítjük el, hanem azt a jövőképet is, amelyet ehhez a kapcsolathoz kapcsoltunk.
Egy karrierváltásnál pedig nemcsak egy munkát hagyunk magunk mögött, hanem azt a történetet is, amelyben ez a munka fontos szerepet kapott. Ezért egy tudatosan meghozott, akár pozitív változás is járhat veszteségérzéssel. Attól, hogy tudjuk, valami már nem működött, még hiányozhat. A gyász azonban nem azt jelenti, hogy örökre a múltban maradunk. Egy veszteség után fokozatosan azt is újra kell tanulnunk, hogyan legyünk önmagunk az új élethelyzetben.
A hangokra figyelés paradox módon segítséget kínálhat az egyre zajosabb világunkban
Nem visszatalálni kell, hanem továbbalakulni
Talán éppen ezért félrevezető lehet az a gyakran használt mondat, hogy egy nagy változás után „vissza kell találnunk önmagunkhoz”. Mintha létezne bennünk egy változatlan, igazi én, amelyet valahol elveszítettünk, és amelyhez egyszerűen vissza kell jutnunk. Az identitásunk azonban folyamatosan alakul az élettapasztalatainkon, kapcsolatainkon és döntéseinken keresztül. Egy nagy változás ezért nemcsak elvesz valamit, hanem olyan részeinknek is teret adhat, amelyeknek korábban nem volt lehetőségük megjelenni.
A kérdés ilyenkor nem feltétlenül az, hogyan lehetnénk újra azok, akik voltunk, hanem az, mit szeretnénk megtartani abból, akik korábban voltunk, mit szeretnénk elengedni, és milyen új részeinknek szeretnénk teret adni.
Hogyan építsük fel az új önmagunkat?
Az új identitás ritkán egyetlen nagy felismerés eredményeként születik meg. Sokkal inkább apró tapasztalatokból épül fel. Első lépésként talán éppen azt kell megengednünk magunknak, hogy egy ideig nem tudjuk pontosan, kik vagyunk. Az átmeneti bizonytalanság nem feltétlenül annak a jele, hogy elvesztettük az irányt. Lehet annak a természetes következménye is, hogy a régi életünk már nem adja meg azokat a kapaszkodókat, amelyekből korábban az önmagunkról alkotott képünk épült.
Sokat segíthet, ha a „Ki vagyok most?” kérdés mellett másokat is felteszünk magunknak: Mi fontos nekem most? Milyen értékeket szeretnék továbbvinni? Mi az, ami már nem illik hozzám? Mely részeim kerültek háttérbe a korábbi életszakaszban, és melyek azok, amelyeknek most szeretnék több teret adni?
Az új önképet ráadásul nemcsak gondolkodással alakítjuk ki. Új tevékenységek, kapcsolódások, rutinok és döntések is megmutathatják, kik vagyunk a megváltozott körülmények között. Nem kell minden új élményről azonnal eldöntenünk, hogy része lesz-e az „új életünknek”. Elég lehet kíváncsinak lenni arra, milyen érzés benne lenni. Érdemes figyelni azokra a pillanatokra is, amikor újra megjelenik az önazonosság érzése. Mikor érzem azt, hogy könnyű önmagamnak lennem?
Milyen helyzetekben érzem magam szabadnak, kompetensnek vagy kíváncsinak? Milyen emberek mellett tudok kevésbé alkalmazkodni és inkább jelen lenni? Ezek az apró élmények idővel fontos építőkövei lehetnek egy új önképnek.
Nem kell azonnal betölteni a régi életünk helyén keletkezett űrt
Egy nagy változás után könnyen érezhetjük úgy, hogy valamit minél gyorsabban pótolnunk kell. Új kapcsolat, új munka, új cél vagy új közeg töltheti be az ürességet, és ezek valóban sokat adhatnak. Nem mindegy azonban, hogy azért választjuk őket, mert valóban szeretnénk őket, vagy azért, mert képtelenek vagyunk elviselni azt az átmeneti bizonytalanságot, amelyben éppen vagyunk. Néha éppen arra van szükségünk, hogy egy ideig ne tudjuk pontosan, mi következik.
Hogy ne próbáljuk azonnal visszaszerezni a korábbi biztonságérzetünket, hanem hagyjuk, hogy az új élethelyzetből fokozatosan kialakuljon valami más. Idővel megszülethet egy olyan történet önmagunkról, amelyben a múltunk és a jelenünk is helyet kap. Nem kell megtagadnunk azt, akik korábban voltunk, és nem kell teljesen új emberré sem válnunk. Bizonyos dolgokat megőrizhetünk, másokat elengedhetünk, miközben az új tapasztalatokból egy tágabb és árnyaltabb képet alakítunk ki önmagunkról.
Egy nagy változás után tehát nem feltétlenül az a feladatunk, hogy visszaszerezzük azt az önmagunkat, akit a változás előtt ismertünk. Inkább az, hogy lassan kialakítsuk azt a belső képet, amelyben a múltunk, a veszteségeink, a jelenünk és a lehetőségeink egyszerre kaphatnak helyet. Talán ezért a „Hogyan találhatom meg újra önmagam?” kérdés helyett időnként érdemes egy másikat feltenni: Mit szeretnék magammal vinni abból, aki voltam, mit szeretnék elengedni, és milyen emberré szeretnék válni abban az életben, amely most előttem áll?
Mert vannak élethelyzetek, amikor nem visszatalálunk önmagunkhoz, hanem továbbalakulunk. És az új önmagunkhoz vezető út sokszor nem egyetlen nagy felismerésből, hanem sok apró döntésből, tapasztalatból és önmagunkkal való őszinte kapcsolatból épül fel.
