előfizetésem
Hírlevél
Bébiszitterkedni utaztam ki, többször hazajöttem, de ma már Hollandia az otthonom
Witte Zsófi fitoterapeuta, természetgyógyász tizenhat évvel ezelőtt, huszonegy évesen ült fel életében először repülőre, és kötött ki egy holland családnál au pairként. Azóta többször jött vissza, és indult el újra: Hollandia lett a szabadsága, Magyarország a gyökere, betegsége pedig – bármilyen furcsán hangzik is – az az út, amin végül mindkettőt megtalálta.
Válásról, újrakezdésről, holland párjáról, aki elfogadta a műtét utáni testét, és a kórházi ágyon tett fogadalomról mesélt őszintén nekünk.
Mikor jártál először Hollandiában?
Tizenhat évvel ezelőttre megyünk vissza, amikor huszonegy éves zöldfülű voltam, szociálpedagógiát tanultam, és egyszer csak jött ez az ötlet, hogy létezik olyan, hogy au pair, vagyis bentlakásos bébiszitterség külföldön. Nem ismertem senkit, aki csinálta, fogalmam sincs, honnan jött nekem ez az egész. Regisztráltam, és az első család, amelyikkel felvettem a kapcsolatot, egy hónap múlva már várt is egy Anna Paulowna nevű pici holland városkában, északra.
Életemben először repültem, egyedül, átszállással Svájcon át, izgalmas nagy kaland volt. Már az első pillanattól nem az volt az élményem, amit egy átlag magyar Hollandiáról gondol. Otthon sokan izgultak miattam, minden klasszikus sztereotípiát rám vetítettek– szerencsére nem hallgattam ezekre.
Milyen család fogadott, és milyen érzés volt teljesen egyedül, idegenben kezdeni?
A reptéren nagy szeretettel vártak, aztán hétfőn munkába mentek, és otthagyták rám az egy- és a hároméves gyereküket. Nekem ez teljesen más világ volt, mint amit itthon megszoktam: a magyaros bizalmatlanság helyett egyszerre bizalmat kaptam. A kisfiúval, aki egyéves volt, együtt tanultunk meg hollandul, mert akkor kezdett beszélni. Két évet töltöttem náluk, aztán a párkapcsolatom miatt hazajöttem, de a szívem folyamatosan visszahúzott. Hollandia a második otthonommá vált – nem csak az ország, hanem az a család is, akinél az alapokat megtapasztaltam.
Három éve élünk Spanyolországban, és már nem akarunk hazaköltözni
Mit szeretsz igazán a holland mentalitásban?
Nagyon sok mindent. A rendszerességét: itt nem az a norma, hogy spontán beugorj valakihez, inkább az, hogy „figyelj, találkozzunk?”, és mindenki elővesz egy naptárt, hátha három hét múlva ráérünk egy teázásra. Ezen néha mosolygok, de azt is be kell vallanom, hogy bennem is van ebből – én sem szeretem, ha váratlanul becsönget valaki, amikor kupi van a nappaliban. Szeretem, hogy itt egy idős vagy beteg embert nem tolnak perifériára: simán bejönnek az étterembe kerekesszékkel a nagypapával, és egy nyolcvanéves bácsi is lazán öltözködik, az életkor nem akadály.
Szeretem a kerékpáros közlekedést, azt a fajta szabadságérzetet, hogy mindenhova el lehet biciklizni. És azt az attitűdöt, amit még Angliában tanultam meg, és itt találtam meg igazán: az időjárás nem határozza meg, hogy kimozdulsz-e – itt megtanulnak az emberek együtt élni az esővel, a széllel, ahelyett hogy állandóan morognának miatta.
Mégis sokáig vándoroltál – Anglia, Spanyolország, majd megint Hollandia. Mi hajtott ennyi országon át?
Ez alatt a tizenhat év alatt, mire végül teljesen letelepedtünk, ez már a harmadik-negyedik kör volt. Éltem Angliában is, Spanyolországban is – Angliát nagyon szerettem, de a Brexit miatt ott behatárolódott a lehetőségem, és mindig visszahúzott Hollandia. Angliában az akkori férjemmel „au pair couple”-ként dolgoztunk egy angolkertes háznál. Az egyik legkülönlegesebb helyszínem az Isle of Wight volt, a misztikus déli sziget, utána egy háromszáz fős faluban éltünk két évet. Ott, a buja angol vidéken, a napi kertészkedés, a felfedezés közben ébredt fel bennem a gyógynövények szeretete – onnan indult a szakmai utam is.
Mikor és hogyan érett meg benned véglegesen, hogy Hollandiában akarsz élni?
Körülbelül öt éve, amikor már mindkét kislányom megvolt, egyszer azt éreztem, kell egy „anyaszabi”, hogy egyedül elmenjek valahova kimozdulni. És képzeld, megint az jött, hogy van egy sziget itt északon Hollandiában, Texel, amit a helyiek csak úgy hívnak, az Észak Ibizája. Ahogy ott álltam a parton – akkor már ingott a házasságom –, egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy én errefelé akarok élni, az Északi-tengerhez közel, a gyerekeimmel.
A következő év őszén ki is költöztünk ide, ahol most is élünk, Julianadorpban, ami egy kis település az Északi-tenger partján. Igazából tíz-tizenegy évig voltunk együtt az első férjemmel, és a két lányunk is Magyarországon született. Közben elvégeztem a fitoterápiás képzést itthon is, mert a külföldi papíromat senki nem fogadta el. Workshopokat tartottam, amikor a lányaim kicsik voltak, és akkor kezdtem el látni, hogy ez sokkal több egy projektnél: az igazi érték abban van, hogy közösen leülünk nőként, alkotunk, beszélgetünk.
A kakaóceremónia pedig, ami hat éve jött be az életembe, ma már a teremtéseimben is a legjobb társam. Sajnos amikor megszülettek gyerekek és család lettünk, valami megváltozott: a férjem egyre inkább szeretett volna otthon maradni, én pedig egyre jobban vágytam vissza a világba – ez rengeteg nézeteltérést okozott köztünk.
Van, amit a mai napig nehéz volt megszokni?
A magyar vendégszeretet hiányzik a legjobban, hogy csak úgy beugorj valakihez kávéra. Itt mindenki nyitott, mosolygós, kedves az utcán, de ez inkább „szélességben” van meg, mint mélységben. És van egy fajta anyagiasság is, amit furcsán élek meg: gyakran hallom, hogy a holland nők a kávézóban is a pénzről beszélgetnek, hogy mennyibe került ez vagy az. Ez pont ellentéte annak, amit az angoloknál tapasztaltam, ahol ez szinte tabutéma, a barátaink kifejezetten kérték, hogy ne is emlegessük, mennyiért vettük a házunkat. A magyarok pedig egyből rákérdeznek a fizetésre.
A gyerekeid iskolai élete is nagyot változhatott, amikor kiköltöztetek.
Itt egy applikációt használunk, nincs plusz kommunikáció, mert lényegében nincs is lecke az általánosban. Fél kilenctől kettőig tart a suli, a délután tényleg a gyerekeké: játszanak, barátkoznak, felszabadultabbak. Amikor otthon voltunk a gyógyulásom alatt, és muszáj volt magyar suliba járniuk, engem is, őket is teljesen kifacsart: egész nap suli, utána külön házi feladat, három-négy kommunikációs csatorna – ez mentálisan iszonyú megterhelő volt két kisgyereknek, és persze nekem is.
Sosem éreztél kirekesztést külföldiként?
Sokan beszélnek erről, mint jelenségről, de sem Angliában, sem Hollandiában nem tapasztaltam. Ez attól is függ, hogyan állunk hozzá. Nekem az a mondás, hogy „Rómában élj úgy, mint a rómaiak”, teljesen valid: ha idejöttem, az az én dolgom, hogy ezzel azonosuljak, amennyire tudok. Talán az is segített, hogy soha nem nagyvárosba mentem, nem kerestem a nagy expat–buborékokat. Mindig olyan helyeken kötöttem ki, ahol a helyiek vettek körül, így tényleg megismerhettem az adott ország valódi arcát.
Szigorú terv nélkül, negyvenévesen kezdte újra életét Los Angelesben a magyar házaspár
Megtanultál hollandul?
Közepesen erős szinten már mindenhol elboldogulok. Régen inkább angolul beszéltem, mert szinte mindenki beszéli. Ma már hollandul kommunikálok, és csak akkor váltok, ha egy szó nagyon nem jut eszembe. A lányaim pedig – akik itt kezdték a nemzetközi iskolát, ahol csak hollandul beszélnek hozzájuk – szinte észrevétlenül csöppentek bele a nyelvbe. Csodálatos hallgatni, hogy ma már három nyelven kommunikálnak. Bármit is döntenek majd hosszú távon, ez egy hatalmas ajándék az életükben.
A betegséged története hogyan indult?
A válás hivatalosan tavaly decemberben lett kimondva, de már három éve külön éltünk. Mire kimondtam, hogy vége, szépen „összeszomatizáltam” egy betegséget. A kislányomat fektettem le, amikor odanyúltam a hónom aljához, és éreztem egy kis csomót, majd a másik oldalon is. Egy radiológus barátnőm szólt, hogy nézessem meg. Mintavétel, majd a hír: HER2-pozitív mellrák.
Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy jól érzem magam, mégis be kell ülnöm a kemóra.
Mi történt ezután?
A műtétet elvállaltam, a kemót és a sugárkezelést először elutasítottam, alternatív úton kezeltettem magam, és tisztán jöttem ki belőle. Visszaköltöztem Hollandiába a gyerekekkel, úgy, hogy a papájuk is kiköltözött, csak nem velünk él. Fél évvel később ismerkedtem meg a mostani férjemmel – mintha a sors intézte volna, pont arról a szigetről, Texelről származik, amihez közel laktam én is évekkel korábban, és ahol a parton állva döntöttem el, hogy visszaköltözöm Hollandiába.
Aztán egy vizsgálaton kiderült: a daganat visszatért, terjedni kezdett. Ott már nem volt kérdés, hogy bevállalom-e a kemót. A legnagyobb felismerésem az volt: a kontroll teljes átadása maga a bizalom az életben. Első kezelésemkor még tagadásban voltam, másodszorra tisztán éreztem: most tényleg meg akarok gyógyulni.
Az új új párod, most már férjed hogyan tudott támogatni, és neked mit tanított önmagadról a betegség?
Teljes mértékben elfogadott – a műtét miatt megváltozott testemmel együtt –, ez önmagában is óriási gyógyulás volt. De próbára tette a kapcsolatunkat, nagyon megviselt. Ő Hollandiában maradt, engem Székesfehérváron kezeltek. Megtanultuk a távkapcsolatot, és azt, hogy újra és újra választjuk egymást, akkor is hogyha nehézségek vannak.
Most nyáron döntöttük el, hogy együtt szeretnénk folyatni, pár hete volt az esküvő egy intim körben, csak a lányaimmal. Jövőre tervezzük Magyarországon a szeretteink, barátok körében megünnepelni. Úgy tartják, hogy a lelkünk kapcsolatban sérül, kapcsolatban gyógyul. Ma már háromhetente járok immunterápiára itt Hollandiában, krónikus betegségként kezelik és jó kezekben érzem magam. Ami nem múlik el, az a szorongás: háromhavonta, a kontroll PET-CT előtt egy egész hétig feszült vagyok.
Az élet megmutatta, hogy nem mindenki maradt mellettem – volt, aki csak addig volt közel, amíg én adtam, lehet túl sokat is adtam. A legkeményebb kérdés az volt számomra: szerethető vagyok-e akkor is, ha nem adok, ha nem a legjobb verziómban vagyok jelen? Ez egy teljes reset volt – olyan, ami sosem múlik el végleg, mindig vissza kell térnem ahhoz a mély bizalomhoz, amit megtanultam. A gyógyulásom nem csak a holland partokhoz kötött, hanem ahhoz is, hogy energetikailag el tudtam engedni Magyarországot – és hogy a szerelmem is holland.
Van ebben valami karmikus is: a második diagnózis után épp ugyanabba a székesfehérvári kórházba kerültem vissza, ahol születtem. Éreztem, hogy most újjászülethetek úgy, ahogy én szeretném. A betegségem volt a legdurvább tanítóm. Sokáig kísértett bennem az imposztor-szindróma is: ki vagyok én, hogy tanítsak másokat? Aztán rájöttem, hogy nem a képzés adja meg az engedélyt arra, hogy egy növénnyel dolgozz – hanem az út, amit bejártál.
Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik most fontolgatják, hogy kimenjenek külföldre?
Nem kell, hogy örökre külföldön élj, de mindenkit arra bátorítok, aki nyitott rá, hogy menjen ki egy-két-három évre, lásson világot, tapasztalja meg, hogy máshogy is lehet élni, mint ahogy itthon megszoktuk. Külföldön, mindegy, hány éves vagy, meg kell tanulnod mindent egyedül megoldani, nincs ott az a kis burok körülötted. Ez egy szép lépés a felnőtté válás felé: amennyire kihívás, annyira egy jóleső vállveregetés is, hogy igen, ezt jól csináltad.
Ha visszanézel az elmúlt tizenhat évre – a repülőre szálló huszonegy éves lánytól a mostani önmagadig –, mit mondanál neki?
Azt, hogy bízzon abban a halk, megmagyarázhatatlan hívásban, ami akkor is odahúzta, amikor még fogalma sem volt, hova és miért megy. Nem tudta, hogy egy nap egy kórházi ágyon megfogadja a húgának, hogy nem alkuszik meg többé önmagával – és azt sem, hogy pont a betegsége lesz az, ami hazavezeti. Ma már tudom, hogy nem a repülőjegy vitt el otthonról, és nem is a diagnózis hozott haza: mindkettő ugyanarra a kérdésre kereste a választ, hogy hol van az én helyem a világban. És most, amikor a kerékpáromon körbetekerek a kertvárosunkban, a lányaim hollandul kiabálnak utánam, tudom, hogy megérkeztem.
