előfizetésem
Hírlevél
Miért maradunk egy rossz munkahelyeken akkor is, ha már nem bírjuk tovább?
Judit minden reggel ugyanabban az időben érkezik az irodába. Ugyanazt a kávét veszi meg a sarki büfében, ugyanannak a három kollégának köszön először, és nagyjából ugyanazokat az e-maileket írja meg, mint öt évvel ezelőtt. A fizetése rendben is van. A főnöke is elismeri. Látszólag nincs különösebb oka panaszra. Mégis egyre gyakrabban kapja magát azon, hogy az autóban ülve tíz percig csak nézi a parkolót, mielőtt kiszállna. Nem azért, mert lusta dolgozni,sokkal inkább azért, mert valami elfogyott belőle.
A legtöbb ember nem azért marad (számára) rossz munkahelyen, mert szeret ott lenni. Nem azért marad benne az örjítő mókuskeréken, mert lusta vagy tehetetlen. Sokkal inkább azért, mert a maradni kevésbé tűnik ijesztőnek, mint az ismeretlen.
Nem minden rossz munkahely mérgező
Amikor munkahelyi elégedetlenségről beszélünk, hajlamosak vagyunk szélsőségekben gondolkodni. Zaklató főnökök. Lehetetlen elvárások. Toxikus légkör. A valóság azonban gyakran sokkal hétköznapibb. Sok munkahely nem rossz, de már nem is jó. Nem fejlődik benne az ember. Nem tanul. Nem lelkesedik. Nem érzi, hogy közelebb kerülne ahhoz az élethez, amit valaha elképzelt magának. Ez az állapot különösen veszélyes, mert nincs benne a feltűnő dráma,ami azonnali lépésre sarkallna.
Nincs egyetlen nagy ok, ami miatt fel lehetne állni. Csak egy lassan növekvő érzés, hogy valami már nem illeszkedik,már nem a miénk, egyszerűen nincs benne több. És ezt sokkal nehezebb felismerni, mint egy nyílt konfliktust.
Egy mentor is elég lehet ahhoz, hogy megváltozzon egy élet
A magyar valóság: nemzedékek tanulták meg, hogy a munka nem szerethető
A magyar társadalomban a munkahelyhez való viszonyt erősen meghatározzák a generációs tapasztalatok. A mai negyvenes-ötvenes korosztály szülei és nagyszülei olyan korszakokban éltek, amikor az állás megtartása gyakran fontosabb volt, mint az elégedettség. A biztos fizetés érték volt. A kiszámíthatóság fontos volt. A túlélés lényegesebb volt, mint az önmegvalósítás. Ennek az örökségnek a mondatai ma is velünk élnek:
„Örülj, hogy van munkád.” „Másnak rosszabb.”„Ne kockáztass.” „A munka nem azért van, hogy szeresd.” Ezek a mondatok ma már sok családban nem hangzanak el nyíltan, mégis generációkon keresztül öröklődnek. Szalai-Taskó Barbara, szakmaközi szupervízor szerint a munkához való viszonyunkat valóban nagyban befolyásolják azok a hiedelmek és minták, amelyeket sokszor észrevétlenül, gyerekkorunkból hozunk magunkkal. Érdemes kipróbálni egy egyszerű gyakorlatot. Képzeljük magunk elé a szüleinket, és nézzük meg, hogyan dolgoztak.
Azt csinálták, amit igazán szerettek volna? Ki tudták bontakoztatni a tehetségüket? Milyen kapcsolatban voltak a pénzzel, a munkával vagy a munka és a család egyensúlyával? Ezután fordítsuk ugyanezeket a kérdéseket magunk felé. Miben hasonlít az életünk az övékére? Mit viszünk tovább, és miben szeretnénk más utat választani? Van-e belső engedélyünk arra, hogy kevesebbet dolgozzunk náluk, jól keressünk, vagy éppen azt a hivatást válasszuk, amely valóban örömet ad?
Ezek egyszerű kérdéseknek tűnnek, mégis gyakran a családi mintáinkig vezetnek. Attól, hogy többnyire tudattalanul működnek, még nagyon is alakítják a jelenünket, a szakmai életünket. A jó hír viszont az, hogy megváltoztathatóak.
A biztonság néha észrevétlenül válik börtönné
A pszichológusok régóta tudják, hogy az emberi agy jobban fél a veszteségtől, mint amennyire vágyik a nyereségre. Ez a munkahelyek világában is megjelenik. A legtöbb ember nem azt számolja, mit nyerhetne egy váltással, hanem azt, mit veszíthet. És persze felsorolás hosszú lehet. Biztos fizetést. A megszokott kollégákat. A rutint. A kiszámíthatóságot. Pedig közben lehet, hogy már évek óta elveszíti valami sokkal fontosabbat: a kíváncsiságát, a kreativitását, a motivációját.
A Gallup 2024-es jelentése szerint világszerte a munkavállalók többsége érzelmileg nem kötődik a munkájához, és csupán „jelen van” a munkahelyén. Ez a jelenség nemcsak a teljesítményre, hanem a mentális egészségre is komoly hatással van.
Rájöttem, hogy a karrier nem létra, hanem mászófal, és elmondom, miért
Amikor a test előbb veszi észre, mint mi magunk
Sokan nem úgy fogalmaznak, hogy rossz helyen dolgoznak. Azt mondják: „Mostanában fáradt vagyok.” „Nem alszom jól.” „Nincs kedvem semmihez.” „Folyton ideges vagyok.” A test gyakran hamarabb jelzi az elégedetlenséget, mint a tudat. A tartós munkahelyi stressz összefüggésbe hozható alvászavarokkal, szorongással, koncentrációs nehézségekkel és kiégéssel is. A WHO a kiégést olyan állapotként definiálja, amely krónikus munkahelyi stressz következménye lehet.
A probléma az, hogy ezek a tünetek sokszor normalizálódnak. Az ember hozzászokik ahhoz, hogy vasárnap délután már szorong. Hozzászokik ahhoz, hogy hétfőn fáradtabb, mint pénteken. És egyszer csak természetesnek veszi azt, ami valójában figyelmeztető jel. „A munkám során gyakran találkozom olyan emberekkel, akik még nem égtek ki, de már hosszú ideje szoronganak vagy folyamatosan kimerültnek érzik magukat" - mondja szakértők.
Sokszor kiderül, hogy ennek nem önmagában a sok munka az oka, hanem az, hogy a munkájuk valójában nincs összhangban a személyiségükkel, az érdeklődésükkel vagy az adottságaikkal. Ma már számos személyiségtipológiai megközelítés és önismereti módszer segíthet abban, hogy jobban megértsük, milyen munkakörben és milyen környezetben tudunk igazán jól működni.
Amikor olyan feladatokat végzünk, amelyek közel állnak hozzánk, nemcsak hatékonyabbak leszünk, hanem azt is érezzük, hogy a munkánk nem elvesz belőlünk, hanem éppen ellenkezőleg, még energiát is ad. Emellett fontos időről időre feltenni magunknak egy egyszerű kérdést is: amit vállalok, azt valóban én választom, vagy inkább megfelelésből mondok újra és újra igent? Ez különösen a mai, gyors világban fontos feladatunk – nőként talán még inkább.
Miért nem a pénz miatt mondanak fel a legtöbben?
A közvélekedéssel ellentétben a munkavállalók jelentős része nem a fizetés miatt hagyja el a munkahelyét.
A nemzetközi kutatások szerint a leggyakoribb okok között szerepel:
- az elismerés hiánya,
- a fejlődési lehetőségek hiánya,
- a rossz vezetői kultúra,
- az értelmetlenség érzése,
- valamint az, hogy a munkavállaló már nem érzi önazonosnak a szerepét.
A McKinsey 2024-es jelentése szerint a munkával kapcsolatos döntésekben egyre nagyobb szerepet játszik a személyes értékrend és az életminőség kérdése. Szalai -Taskó Barbara a pszichológus Abraham Maslow gondolataira hívja fel a figyelmet, aki szerint mindannyian arra törekszünk, hogy kibontakoztassuk azt, akik valójában vagyunk. „Én úgy látom, hogy tulajdonképpen mindannyian olyan életet szeretnénk élni, amelyben önazonosak érezzük magunkat – és ennek a munkánk is fontos része.”
Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek azonnal fel kell mondania. Sokkal inkább azt, hogy érdemes időről időre megállni, és őszintén megkérdezni magunktól: még mindig a saját utamat járom, vagy már csak egy régen meghozott döntéshez -vagy egy belső félelemhez- ragaszkodom? „Tapasztalatom szerint a legfontosabb változások azzal a lépéssel kezdődnek, hogy elhisszük: megengedhetjük magunknak azt az életet, amely valóban hozzánk illik - és abban is sikeresek lehetünk. Sőt, abban lehetünk a legsikeresebbek.”
Néha nem a munkahelyet kell elhagyni – hanem egy régi történetet
Van, aki valóban munkahelyet vált. Van, aki marad. De szinte mindenki eljut egyszer oda, hogy fel kell tennie magának egy kényelmetlen kérdést: Azért vagyok még itt, mert ezt választom vagy azért, mert félek attól, mi lenne nélküle? A két válasz között sokszor egész életek húzódnak. A rossz munkahelyekhez nem azért ragaszkodunk, mert szeretjük őket, hanem mert ismerjük őket. És néha az ismert boldogtalanság biztonságosabbnak tűnik, mint az ismeretlen lehetőség.
Csakhogy van egy pont, amikor már nem a munkahely kerül túl sokba. Hanem az a verziónk, aki ott marad.
