„Szívrohamot kaptam, pedig csak 34 vagyok”- ez volt az első árulkodó jel
Gigi Campos napja pontosan úgy indult, akár a többi: a férjével reggel sétálni indultak. A szokásos táv felénél azonban rosszul lett, és végül a kórházban kötött ki. Történetét azért osztotta meg, hogy felhívja a figyelmet arra, a szívroham nincs korhoz kötve, bárkivel előfordulhat.
Ezeket láttad már?
2024 február 7-én lesz a „szív-fordulóm”, vagy ahogy egyesek nevezik, a „nem haltam meg” évfordulóm - meséli Gigi. A történetem egy átlagos reggeli sétával kezdődik, ahova a férjemmel indultam. A szokásos táv kellős közepén egyszer csak mellkasi nyomást éreztem. Azt gondoltam, talán csak beszorult a levegő, esetleg túlságosan feszült vagyok.
Nyújtózkodtam egyet, de a nyomás nem szűnt meg. Hazamentem, lezuhanyoztam, és bementem dolgozni. A délelőtti meetingen azonban még mindig rosszul éreztem magam. Úgy éreztem, mintha valaki súlyokat akasztott volna a mellkasomra, vagy úgy, mintha valaki a kezével folyamatosan nyomta volna a mellkasomat. Tudtam, hogy valami nem stimmel, ezért elmentem a sürgősségire, kitöltöttem a papírokat és vártam a vizsgálatokra. Tudtam, hogy ha mellkasi fájdalomra panaszkodok, akkor meg fogják vizsgálni a szívemet, de akkor még nem gondoltam, hogy bármi komolyabb bajom lehet.
Az orvosoknak elmondtam, hogy nemrég kezdtem el alacsony dózisú sztatinokat szedni, mert magas volt a koleszterinszintem, valamint hogy a családomban korábban már előfordult szívbetegség, gyerekkoromban pedig érelmeszesedést diagnosztizáltak nálam.
Elmentem EKG-re, ami egy olyan vizsgálat, ami rögzíti a szívverésem elektromos jeleit. Ekkor furcsa, sugárzó fájdalmat kezdtem érezni a nyakam jobb oldalán. Akkor azt mondták, valószínűleg csak szorongok. Később, mikor megjöttek a vizsgálat eredményei, szóltak, hogy valami nem stimmel, és megismételték az EKG-t. Látták, hogy az eredmények nem voltak teljesen rendben, ezért azt javasolták, végeztessek el még néhány vizsgálatot. Adtak egy aszpirint és hívtak egy mentőt, hogy átszállítson egy másik kórházba. A mentősök először azt mondták a férjemnek - aki idő közben megérkezett hozzám - hogy valószínűleg pánikrohamom van.
A mentőautóban négy EKG-t készítettek, az eredményeim kórosak voltak, de azt gondolták, hogy mozgattam a gépet, ami befolyásolhatja az EKG pontosságát. Azzal nyugtattak, hogy nem lesz baj, mert fiatal és egészséges vagyok.Megkérdezték, hogy egy 1-től 10-ig terjedő skálám hányasra értékelném a mellkasi nyomás intenzitását - 6-ost mondtam. Ezután adtak nekem egy tablettát, ami minimálisra csökkenti a mellkasi fájdalmat. Igaz, a nyomás intenzitása 6-osról 4-esre csökkent, de csak nagyon rövid időre.
Miután beértünk a kórházba, újabb vizsgálatok következtek, és azt mondták, hogy még arra is van esély, hogy aznap hazamehetek. Két és fél órát vártunk az eredményekre, amik végül egyértelműen kimutatták, hogy valami nincs rendben a szívemmel. A kellemetlen mellkasi nyomáson kívül továbbra sem éreztem szinte semmit, nem tudtam, hogy milyen közel állok a halálhoz. A szívroham valóban csendes gyilkos.
Amikor az intenzív osztályra értem, elájultam. Kamrafibrillációm lett, ami a szabálytalan szívritmus veszélyes, és gyakran végzetes típusa. Mikor magamhoz tértem, az orvosok kék kódra hivatkoztak, ami - mint később megtudtam - azt jelentette, hogy éppen szívrohamom van. Mikor egy kis csövet próbáltak meg bevezetni a testembe, hogy megnyissák az eltömődött artériákat, ismét elájultam, és megtapasztaltam a kamrai tachycardiát, a szabálytalan szívverés gyakoribb típusát, amely a szívverés leállását okozhatja. Amikor stabilizálták az állapotomat, megállapították, hogy két artériám is elzáródott. Ha nem kaptam volna azonnal orvosi segítséget, meghalhattam volna.
Csak akkor mondták el, hogy szívrohamom volt, amikor már a kórházi szobámban lábadoztam. Megkönnyebbültem, hogy egyáltalán túléltem, és szerettem volna erősnek látszani a családom előtt, akik nagyon megrémültek attól, hogy elveszíthetnek. A helyzet súlyosságát valójában csak egy héttel később fogtam fel. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi történt volna akkor, ha egyedül vagyok otthon, és már túl későn kerülök be a kórházba. Annyira megviselt a dolog, hogy elkezdtem pszichológushoz járni, és antidepresszánst írtak fel nekem.
Elkezdtem olyan gyógyszereket szedni, amik megvédik a szívemet, például szívizom lazítót és koleszterin gyógyszereket, amik kihatottak az energiaszintemre és a koncentrációt is megnehezítették. Az orvosok azt mondták, éljek normálisan, ahogy korábban, de én féltem sétálni és dolgozni is - nem tudtam, hogy a szívem bírni fogja-e. Kivettem egy hónap szabadságot, és kardiológiai rehabilitációra mentem, ami rengeteget segített abban, hogy újra úgy éljem az életem, ahogy régen.
A szívrohamomat az érelmeszesedés okozta. Az orvosok azt mondták, olyan a szívem, mint egy 60 éves, egészségtelen nőé. Szerencsére, maradandó károsodást nem okozott a szívroham, de 20% esélyem van arra, hogy életem során újra megismétlődik. Mindent megteszek azért, hogy ennek az esélyét csökkentsem.
Amikor elmondom az embereknek, hogy szívrohamot kaptam, gyakran el sem hiszik. Mindig azt mondják: „Túl fiatal vagy egy szívrohamhoz!” Ilyenkor legszívesebben azt válaszolnám: „Tudom, de nem én vagyok az egyetlen. Más velem egykorúaknak sokkal rosszabbak is lehetnek az eredményei.”
Forrás: self.com
