A pszichológus tanácsa, ha a régi életed már nem működik, de az új még nincs sehol

Van egy élethelyzet, amit a legtöbben kudarcként élnek meg, pedig valójában az egyik legtermékenyebb időszakot jelentheti. Az a furcsa, nehezen körülírható állapot, amikor már nem úgy élünk, dolgozunk és gondolkodunk, ahogy korábban, de még közel sem látunk tisztán, merre vezet az utunk. Mint amikor egy híd közepén vagy egy kereszteződésben állunk, amikor tudjuk, hogy visszafelé már nem mehetünk, de fogalmunk sincs, hogy mi vár bennünket magunk előtt.

Ez egy olyan átmeneti zóna, amit sokan üresjáratnak, elvesztegetett időnek, sőt, egyenesen összeomlásnak hívnak. Pedig ez sokkal inkább a senki földje. Egy olyan hely, ahol a régi dolgokat már nem érezzük jónak, biztonságosnak, az újak pedig még nem ismertek, félelemmel töltenek el bennünket. Igen, ez elsőre riasztónak tűnik, de tulajdonképpen itt kezdődik a valódi átalakulás.

Amikor a személyiségünk átalakuláson megy keresztül

A harmincas és negyvenes éveink sajátos korszakot jelentenek. A külvilág szemében sokan ekkora érkeznek meg, teljesítik be a vágyaikat, érik el a céljaikat. Van jó szakma, jól fizető munkahely, tisztességes lakás, napi rutin, esetleg család. Kívülről ilyenkor minden rendezettnek látszódik. Belül azonban elérünk egy olyan pontra, amikor egyre gyakrabban hallunk a fejünkben egy olyan hangot, ami megkérdőjelezi, hogy valóban ezt az életet akartuk-e.

Ez a fajta kétség nem egyik napról a másikra jelenik meg. Jóval lassabban töri át magát az agyunkon. Apró gondolatok formájában érkezik, mígnem eljutunk arra a pontra: a korábban izgalmas dolgok már elveszítik a fényüket. A sikerek az adott területen már nem okoznak akkora örömöt, mint korábban, a kudarcok viszont aránytalanul nagy hangot kapnak. Az ember ilyenkor sokszor nem a kiégés határán van, hanem egyszerűen változik. Kinőtte azt, aki korábban volt, aki hosszú éveken át meghatározta az életét.

Hogy mi ebben a zavarba ejtő? Az, hogy kívülről nincsen látványos oka. Éppen ezért sokan saját magukat hibáztatják, ahelyett, hogy felismernék:

nem velem van a baj, hanem lezárult egy életciklus.

Elkezdtél kiállni magadért, és a környezeted megharagudott rád? A pszichológus szerint nem érdemes feladnod

A bizonytalanság nem ellenség, hanem lehetőség

Nehéz bevallani. Még nekem is. Hiába élek egy kívülről szépnek tűnő életet: vállalkozom, utazom, ha érzem, hogy változásra van szükségem. Természetesen megtettem, amit sokan. Elvégeztem egy újabb képzést, amit már régóta szerettem volna. De egyelőre nincs merszem benne dolgozni, mert nehezen engedem el a mostani életemet, nehezen vágok bele valami ismeretlenbe. A koromból adódóan pedig abban is biztos vagyok, hogy nem ez az utolsó ilyen életszakaszom. És ez egyszerre rémít meg és motivál, hogy kihozzam belőle a maximumot.

A mai világban folyamatosan a gyors válaszokat keressük. Ha bizonytalanok vagyunk, azonnal új képzésbe fogunk, munkahelyet váltunk, vállalkozást indítunk, új célokat tűzünk ki. De a valódi változás nem az ilyen elhamarkodott döntésektől, tettektől jön el. Ez az életszakasz - amikor a senki földjén ragadunk - nem azért nehéz, mert nem létezik megoldás. Sokkal inkább azért, mert itt még csak kérdéseink vannak, válaszaink nem igazán. Olyan dolgok merülnek fel bennünk, amik korábban már megfordultak a fejünkben, de valahogy sosem mertünk nekik hangot adni.

A bizonytalanság ilyenkor teljesen természetes, hiszen nem tudjuk, hogy mi vár ránk. Ekkor szépen lassan lebomlanak a régi minták. A megszokott önkép is darabokra hullik, hogy helyette egy sokkal inkább valós, hiteles önmagunk lépjen előre. Ez a folyamat kívülről szinte tétlenségnek tűnik, de belül egy igazán intenzív munka zajlik.

Az identitás újrahangolása

Talán nem létezik nehezebb feladat annál, mint elengedni azt, akik eddig voltunk. Éveken át építettük magunkat, a karrierünket, megfeleltünk az elvárásoknak, kialakítottunk egyfajta képet, egy olyat, ami alapján mások ismernek bennünket. Csakhogy mindez nem egy életen át tartó dolog. Az identitásunk nincs kőbe vésve, bizony ugyanúgy változhat, mint az ízlésünk vagy a kinézetünk.

A legnagyobb probléma, hogy sokan mindenáron ragaszkodnak a régi önmagukhoz. Ahhoz az emberhez, akit tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt megismertünk, akik akkor voltunk, ma már viszont csupán megszokásból van velünk. És ebből fakad a fájdalom is. Egyszerre gyászoljuk a múltunkat és rettegünk a jövőtől. Közben megfeledkezünk arról, hogy az emberi fejlődés természetes része az identitás folyamatos újjászületés.

Szakértő arról, meddig érdemes ragaszkodni egy álomhoz és mikor kell elengedni

A legfontosabb kérdések belül születnek meg

A harmincas és negyvenes éveinkben sokan tanácsokat keresnek. Mit tanuljanak? Hol dolgozzanak? Mibe fektessenek időt, pénzt és energiát? De ezek a kérdések csak akkor vezethetnek a megfelelő irányba, ha előtte már vannak válaszaink.

Bede Anna, coach és mentálhigiénés szakember is egyetért abban, hogy a 30-as és 40-es éveinkben megjelenő normatív krízis megterhelő és félelmetes lehet. Úgy véli, hogy ennek ellenére tekinthetünk rá úgy is, mint egy álruhát viselő lehetőségre, mivel teret ad a megállásra és az újragondolásra.

„Mielőtt azonban inspiráló kérdésekkel kezdenénk újrarendezni magunkat, érdemes először szeretettel és együttérzéssel fordulni önmagunk felé. Ez a megtartás adja meg azt a belső biztonságot, amelyben átgondolhatjuk, mit viszünk tovább és mit hagyunk magunk mögött, és amelyből később bátorítani tudjuk magunkat, hogy szabadon alakítsuk a saját utunkat – akár változtatunk rajta, akár megerősítjük a jelenlegi irányt.”

Szerinte ez az újrarendeződés nem egyik napról a másikra történik. Időre és türelemre van szükségünk ahhoz, hogy tisztábban lássuk önmagunkat és azt, hogy merre szeretnénk tovább építkezni. „A következő kérdések segíthetnek elindítani vagy tovább mélyíteni ezt a folyamatot: Az életem mely területein érzem magam igazán jelen és hol kevésbé? Mit csinálnék akkor, ha nem számítana sem a pénz, sem a társadalmi és egyéb elvárások? Mire szeretném használni azt, amit eddig tanultam és átéltem?” - tette hozzá, majd kifejtette, hogy az újrakezdésnek és az újrarendeződésnek nincs korhoz kötött ideje, és nem kell hozzá krízis sem. „Elég, ha éppen közelebb szeretnénk kerülni önmagunkhoz.”

Meglepő oka van annak, hogy idővel teljesen megváltozik az ízlésed

A csend nem üresség, hanem előkészület egy jobb jövő felé

Manapság az a megszokott, hogy mindenki teper, hogy egyre előrébb kerüljön, egyre sikeresebb legyen. Nem igazán állunk meg, sokszor még akkor sem, ha céltalanul törünk előre. Pedig néha nem ártana egy kicsit lassítani, és magunkba fordulni, hogy előkészítsük a jövő terveit. Az átmeneti időszakban gyakran éppen azok a láthatatlan folyamatok zajlanak, amik később hatalmas változásokat hoznak. Új értékrend alakul ki, átgondoljuk, hogy mik a jelenlegi prioritások, elcsendesednek a külső zajok, tisztábban látjuk a lehetőségeinket.

Aki ezt az időszakot nem meneküléssel, hanem kíváncsisággal képes megélni, sokszor olyan következtetésekre, felismerésekre jut, amikre korábban a hatalmas sikerek közben nem volt esélye. És, hogy ez miért fontos? Mert talán éppen ez az átmeneti tér válik életünk egyik legnagyobb ajándékává. Mert itt nem találkozunk már a régi rutinokkal, szokásokkal, itt végre lehetőség nyílik arra, hogy ne megszokásból, ne megfelelésből és ne is társadalmi nyomás miatt hozzunk meg bizonyos döntéseket.

Az új élet ugyanis ritkán kezdődik egyetlen nagy elhatározással.

Sokkal inkább apró felismerésekből épül fel. Néha elég egy őszinte beszélgetés, egy régóta halogatott döntés meghozatala, egy korábban el nem hangzott mondat, amit még magunknak sem mertünk bevallani.

A senki földje tehát sosem lehet elvesztegetett idő. Ez egy hely, ahol lassan megszületik egy új énünk, egy új identitásunk, egy új életünk. A következő önmagunk, ami még nem tudja, hogy mi a helyes irány, de érzi: változtatásra van szükség. De innen szinte mindig csak felfelé vezet az út.

Nyitókép: Stylist: Csillag Szilvia, Smink: Ozsváth Dorottya, Haj: Márkus Eszter, Modell: Emilia/facemodel.hu