Bőhm Kornél: „Ha kapunk egy információt, ne tekintsük azonnal szentírásnak”

A propaganda egyidős az emberiséggel. Nem szitokszó, nem csupán negatív vetülete van, csak meg kell tanulni jóra használni. E témában írt könyve kapcsán Bőhm Kornél kommunikációs szakértővel beszélgettünk.

Vajon a gyűlöletkeltő üzenetek szülik a társadalmi haragot, vagy csak meglovagolják a már meglévő indulatokat? Létezik-e „jó” propaganda, és van-e még esélye a száraz tényeknek a történetmesélés korában? Erről beszélgettünk a Propaganda című könyv szerzőjével, Bőhm Kornéllal.

A propaganda követi a társadalmi feszültségeket, vagy ő maga teremti meg azokat?

A propaganda nagyon szeret létező problémákra és ügyekre „rájelentkezni”. Nem arról van szó, hogy a semmiből kreál egy ügyet, amit aztán nagyra fúj, hanem egy már meglévő feszültségpontot használ ki. Mondhatjuk, hogy szimbiózisban élnek, de semmiképpen sem függetlenek egymástól. A jó kommunikáció – és itt most nem csak a propagandára gondolok – figyeli az aktualitásokat. Ha például a karácsonyi időszakot nézzük, mindenki a bevásárlási láz, a készülődés és a „szeressük egymást” kényszere okozta kettős feszültségben van. A kommunikáció pedig ehhez idomul: egyfajta együttműködő, követő kapcsolat van köztük.

A könyvedben is érinted, hogy a propagandának van egy erős negatív konnotációja. Valóban csak „szükséges rosszként” tekinthetünk rá, vagy van pozitív oldala is?

Mindenképpen szükségszerű, hogy létezik. Nehéz elképzelni a modern társadalmat tudatos befolyásolási kísérletek nélkül. De nem kell feltétlenül negatív értelmet társítani hozzá. Számos olyan pozitív üzenet van, amely ugyanazokat a sémákat használja, mint a propaganda: gondoljunk az adományozásra, a rászorulók felkarolására vagy a segítségnyújtásra ösztönző kampányokra. Ezeket mindenki pozitívnak tartja, pedig a mechanizmusuk megegyezik a klasszikus propagandáéval.

Matteo Strukul: „Mikor írok, azokról a nőkről beszélek, akikre ma már nem is emlékszünk"

Mennyire volt nehéz erről a kemény témáról úgy írni, hogy az egy laikus számára is élvezhető legyen, és ne egy száraz Wikipédiaszócikk szülessen?

Mindig arra törekszem, hogy egy témát a lehető legelfogulatlanabbul mutassak be. Először próbálok objektív, érzelemmentes attitűdbe kerülni, még akkor is, ha egy megosztó jelenségről van szó. Amikor már látom a téma vázát, akkor jön a kérdés: hogyan adjam ezt át az olvasónak? „Olvasmányos szakkönyvként” vagy ismeretterjesztésként tekintek az írásaimra. Nem külön erőfeszítés egyszerűbben fogalmazni, de mindig szem előtt tartom azt az olvasót, aki nem szakmabeli, csak érdekli a körülötte lévő világ. Ha pedig eszembe jut egy poén, és a szerkesztő sem húzza ki, akkor az is benne marad.

A könyvben megküzdési tippeket is adsz. Hol van az egyén felelőssége, és honnan kezdődik a szabályozók – például az állam vagy a közösségi platformok – feladata?

Mindig onnan kell indulnunk: mi az, amit mi magunk megtehetünk azért, hogy ne legyünk könnyen befolyásolhatóak. Ezek pici lépések, de fontosak. Innen léphetünk tovább az oktatás és az edukáció felé. A médiaértés kialakítása már szülői és iskolai felelősség. Végül pedig ott a szabályozás szintje. Ez nem illúzió: a reklámokat is szigorú hazai és nemzetközi szabályok korlátozzák. Ugyanezt várjuk el a nagy techcégektől, például a Facebooktól is.

Sokan hiszik azt, hogy ők immunisak a befolyásolásra, és csak az „iskolázatlanok” dőlnek be a propagandának. Te hogy látod, valójában senki nem menekülhet?

Erre a légszennyezettség analógiája lehet jó példa: felvehetsz maszkot vagy használhatsz szűrőt, de alapvetően ugyanabban a közegben mozogsz, mint mindenki más. Teljesen nem tudod kivonni magad. A propaganda azért is hatásos, mert valós ügyekre reflektál. Legyen szó menekültekről, rezsiárakról vagy akár a tojás egészségességéről, ezek létező kérdések, amikkel találkozunk. A trükk az, hogy a propaganda nem árnyalja a képet, hanem egyoldalúan sulykolja a saját szempontjait, megnehezítve a valódi tájékozódást.