Csoszó Gabriella: „Egy fotó fontos része a szólásszabadságnak”

Bejárta a világot művészeti ösztöndíjakkal, amelyeket szorgalommal, sok-sok munkával és némi szerencsével ért el. Minden projektjére hosszú éveket szán, nem fél beletenni az időt és az energiát, hogy majd beérjen az a gyümölcs, amiért elkezdte őket. Csoszó Gabriella fotóssal beszélgettünk a pályáját kísérő hívószavakról, az alkotáshoz való jogról, a romákhoz való kapcsolódásáról.

Minden projektjére hosszú éveket szán, nem fél beletenni az időt és az energiát, hogy majd beérjen az a gyümölcs, amiért elkezdte őket. Ha szembe jön vele a valóság, akkor azt a kamerájával, saját magán átfolyatva mutatja meg a világnak, és párbeszédet indít Csoszó Gabriella.

Ő maga a téma

„Már gyerekként vonzottak a művészetek, nagyon ügyesen rajzoltam, látszott, hogy van bennem valami. A pályaválasztás nehezemre esett, mert jó tanuló voltam, bármilyen irányba indulhattam volna, és erősen kellett azt képviselnem, hogy hiába lehetnék jogász vagy orvos a jegyeim és a képességeim alapján, én művészpályára szeretnék menni” – kezd bele Gabriella a történetébe.

Szülei kezdetben aggódtak, hogy ennek az útnak az lesz a vége, hogy a lányuk „éhenhal”, ezért kompromisszumos megoldásként megszerezte a tanári diplomát. Később a Pécsi Egyetem művészeti karán találkozott a fotózással.

„Felnőttként kezdtem el először fényképeket készíteni. Ez egy szerelemtalálkozás volt. Emlékszem, az első fotósorozatomat visszanézve csak álltam ott, és egy semmihez sem hasonlítható érzés járt át, szinte megütött a felismerés. Nem volt több kérdés. Onnantól azt mondtam, lehet, hogy megélni nem fogok belőle, de hogy ez vagyok én, az a napnál is világosabb. Egy hazatalálás élmény volt a fotográfia.”

Gabi kezdetben csak olyan témákat fotózott, amelyekkel azonosulni tudott, és ehhez adott volt az őt körülvevő környezet. A szülei ez idő tájt vettek magukhoz négy állami gondozott kisgyereket, így egy egészen speciális helyzetbe került. Ahogy fogalmaz, őket kezdte fotózni, de a témával már mint művész foglalkozott. „Azt éreztem, hogy nem kell témákat keresnem, mert előttem hevernek, sőt én magam vagyok a téma azáltal, amilyen helyzetben élek. Ez alapjaiban határozta meg a világnézetemet és a későbbi munkáimat” – meséli Gabi, aki a családtagok után a barátai fotózására tért át.

„Testtanulmányokat készítettem, speciális aktokat: nem akartam soha eltüntetni azt, amit látok, nem retusáltam, nem laboráltam »szépre« a fotókat, hiszen úgy éreztem, a saját valóságuk értelmezésében szépek – úgy, ahogy vannak. Azt igyekeztem átadni, amit én érdekesnek és szépnek láttam bennük.” Így indult el a pályája. De az a hozzáállás, annak az izgalma, hogy milyen elmélyedni a valóságban, átszűrni saját magán, bemutatni azt, amit értéknek gondol, máig megmaradt és szinte észrevétlen ismertetőjegyként lengi körbe a képeit.

A dühön át a szabad önkifejezésig

Később a fókusza áthelyeződött terek, tárgyak, élethelyzetek megörökítésére. Ahogy múltak az évek, olyan dolgokat igyekezett megörökíteni, amik a gyerekkorában megélt, szocializmusból örökölt szituációk voltak. Egy posztszocialista feldolgozás volt ez, a szólásszabadságról szóltak a munkái, illetve a történelem újragondolásáról: lehessen jobban érteni, ami történt.

Horváth Anita: „Ma már nem kérdés, hogy van helye a roma női művészetnek”

Kutatta, kísérletezett azzal, hogy terek és tárgyak életén és mozgásán, változásain keresztül hogyan lehet bemutatni és értelmezni történelmi korszakokat és dilemmákat. Járt Prágában, Washingtonban, Portugáliában, hogy az akkori szólásszabadság nyomait elkapja. Aztán jött a változás.

„2010 környékén azt éreztem, hogy veszélyben vannak azok a demokratikus értékek, amikért korábban megküzdöttünk. Olyan folyamatok és inkorrekt intézkedések indultak el, hogy azok az eddig jól bevált művészeti gesztusok, amelyekkel dolgoztam, tudtam, hogy már nem fognak működni, és nem is akarok ezután ugyanúgy dolgozni. Dühös voltam, és rájöttem, hogy a képeimmel segíthetem a demokráciáért küzdő csoportokat, mozgalmakat” – magyarázza Gabriella az éles váltás mögött húzódó okokat.

Ezután a számára fontos és szimpatikus, demokratikus értékek és alapvető emberi jogok védelméért szervezett demonstrációkat kezdte fotózni, és elküldeni a képeket a szervezőknek szabad felhasználásra.

– foglalja össze ezen időszak lényegét.

Utcai hírmondó mint aktivista

Gabriella munkája tulajdonképpen fotóaktivizmus.

„Szűkül a médiatér, ezért a közösségi médiának még nagyobb szerepe lesz a tájékoztatásban. Fontos felismerni, hogy egy kép, egy fotó lehet segítség, fontos része a szólásszabadságnak. Értékfókuszú fényképezést képviseltem mindig is: egyfajta utcai hírmondó voltam, egy független közvetítő. Az aktivista fotós ismertségem már ehhez az időszakhoz köthető, az emberek ezt kapcsolták és kapcsolják a nevemhez. Ez a produktum, ez a fajta jelenlétem a megőrzésre fókuszál: egy archívumot hoztam létre, ahol elmeséltem a magyar civil emberekkel, a sérült, jogfosztott csoportokkal szembeni visszaéléseket.”

Ez máig kitartó szenvedélye: négyszáz tüntetés teljes anyaga érhető el az oldalon, mind független fotó, a saját tekintete által lekövetett képek. Fontos számára, hogy ez az archívum kutatható legyen, bárki számára hozzáférhető, hogy ez a dokumentáció és tudás megmaradjon, ne lehessen elfelejteni vagy letagadni.

„Megmutatni, hogy igenis ki tudnak menni az emberek az utcára, összefogni egy közös ügyért. Üzenetté akarom ezt a tapasztalást, ezt az »életmunkát« formálni, ezért 2026 tavaszára szeretném elkészíteni az új archívumomat. Tizenötezer kép fog tanúságot tenni a több száz ezerből.”

Lencsevégen a roma nők traumái

Szociodramatisták és a szomolyai roma asszonyok indítottak el egy közös projektet, majd ebből alakult ki a Szívhangok Társulat két fontos részvételi színházi előadással, amelyekben a roma nők – elsősorban egészségügyben – átélt traumáit mutatták meg. A társulatból később egyfajta mozgalom alakult ki, ugyanis csatlakoztak a csoporthoz egészségügyi dolgozók, szülészeti és nőjogi aktivisták, férfiak is.

Ráadásul nemcsak a társadalmi különbözőség izgalmas ebben a projektben, hanem hogy a nők lányai, unokái is bekapcsolódtak a munkafolyamatba, amelyben Gabriella részvételi művészeti oktatással és fotódokumentációval van jelen kilencedik éve.

„Számomra fontos, hogy olyan módszertanokkal alkossak és tanítsak, ahol a jobb helyzetben élő és a hátrányt szenvedő emberek között is kialakulhat egy modellszerű párbeszéd, amellyel valóságos eredményeket mutathatunk fel. A részvételi művészeti módszerek ilyenek. Ezek nagyon erős változást indíthatnak el a különböző szereplők helyzetében, sorsában, tudásában. Hatékony módszertan lehet arra, hogyan is lehetne ezt társadalmi szinten is működtetni.”

Fogorvosként kezdte, ma a világ legkeményebb ultramaratonjait teljesíti

Tehetség és alkotáshoz való jog

A művészeti és alkotói pályákon gyakran merül fel az összehasonlítás, a „nem elég jó” gondolata, hogy az adott művész elég tehetséges-e. És úgy látszik, ez valami örökérvényű elbizonytalanodás, mindegy milyen korban, körülmények között alkot valaki, ezek a kételyek megtalálják. „Sokat beszélgetek a tanítványaimmal arról, hogy hisznek-e magukban, hogy nehezítik-e az alkotást azok a félelemteli kérdések, hogy az alkotáshoz mennyire van jogunk, milyen gátlások gyökereznek bennünk, gondoljuk-e, hogy nincs is tehetségünk…” – kezd bele Gabriella a szövevényes, önbizalomról szóló reflexióba.