Horváth Ildikó Mária: „A tárgyakon keresztül dolgozom fel a gyerekkori traumáimat”

Öltözéktervező iparművész, textiles, rajzfilmes, négy gyerek édesanyja, a Jelky András Iparművészeti Szakgimnázium tanára, és három éve vette át a Gyulai Művésztelep vezetését. Horváth Ildikó Mária öltözik és öltöztet. Újabban a tárgyakon keresztül dolgozza fel a gyerekkori traumáit.

Hagyományokról, értékekről, művészetről, ruhákról beszélgettünk Horváth Ildikó Máriával.

Mi foglalkoztat most textilművészként, tervezőként a leginkább?

Az anyut meg az aput egymás után veszítettem el nemrég, és most kénytelen vagyok szelektálni a tárgyaikat, és eldönteni, hogy mi az, amit elengedek, és mihez ragaszkodom. Vannak ruhák és csipkék, amik jó emlékek gyerekkoromból. Olyan tárgyak, amelyeknek már nincs értéke, viszont nagy munka előállítani, és benne van egy régi kornak a sztorija. Ha ezeket új kontextusba helyezem, akkor sikerül elengedni, miközben műalkotássá válnak.

Ennek nyomán meghirdettem a Facebookon, hogy keresek csipkét ruhatervezési projekthez, és kaptam is jó sokat. Csipke majdnem minden háztartásban van, ha más nem, a tévé tetején vagy a váza alatt, mert kidobni nem akarják. Többnyire fehérek, de én befestem őket és ruhákat készítek belőlük, egészítek ki velük. A kispolgári családi örökségből így lesz elegáns dizájn. Megható történetek is járnak a csipkeadományokkal. Például egy negyven évvel ezelőtti barátnőm, aki Olaszországban él, felhívott, hogy itt áll a suli – Jelky – előtt, és hozott csipkét. Összeköti az embereket egy ilyen projekt.

Butikot is nyithatnál ilyen menő ötletekkel, építhetnél saját brandet.

Volt egy rövid időszakom régen, amikor kisebb cégeknek voltam a vezető tervezője. Nagyon élveztem, de tudtam, hogy, ha saját vállalkozást indítanék mint ruhatervező, akkor nem tudnék képzőművészként működni. Nekem pedig ez a fontosabb.

Milyen szemlélettel oktatod a diákjaidat?

A szakmaiság, a dizájn felé próbálom terelni őket, illetve afelé, hogyha belekezdenek valamibe, akkor alaposan nézzenek utána. Mindig egyéni gyűjtés előzze meg a munkát, és abból induljanak ki. Fontos, hogy el tudják mondani, miért választanak egy témát. Az önismerettel egybekötött ruhatervezésnek vagyok a híve. A projektmódszer, amit nálunk tanulnak, arról is szól, hogyan álljanak egy problémához, és milyen lehetőségeik vannak azok megoldása terén.

Te hogy kezdted a pályát? Mikor derült ki, hogy ruhatervező leszel?

Már általános iskola negyedik osztályában leírtam egy fogalmazásban, hogy divattervező szeretnék lenni, de ezt csak onnan tudom, hogy már divattervező voltam, amikor a gyerekeimmel visszaköltöztem a szüleimhez, és egy pakolás során kezembe került ez a füzet. Mindig is művészeti pályára készültem, a gimnázium után a Kisképzőben tanultam Rónai Éva kárpitművész diákjaként, majd az Iparművészeti Egyetemen végeztem öltözéktervező iparművészként. Az egyetemi mesterem Sárvári Katalin volt.

Sokáig szertornáztam, és amikor azt abbahagytam, egy hirtelen váltással mentem el rajzolni. Remek festőmesterem lett, aki történetesen a Gyulai Művésztelep egyik alapító tagja, Balogh Gyula. Ő volt a másik nagy inspiráció.

Kiss Miklós: „Az alkotás olyan, mint egy drog, nem tudom abbahagyni”

Közben hogyan zajlott az életed?

Úgy, hogy három gyereket neveltem egyedül, mert elmenekültünk az apjuktól, akivel szerencsére azóta sincs kapcsolatom. Kicsivel később költöztem össze a mostani férjemmel, aki fotóművész, szintén a Gyulai Művésztelep tagja és mesterszakács. Vele neveltem a három fiamat, majd lett egy közös lányunk. Idén húsz éve vagyunk házasok.

Jó sok mindent csinálsz! Plusz három éve lettél a Gyulai Művésztelep vezetője. Ezzel mi a történeted?

Akkor lettem művésztelepes, amikor otthagytam a tornát. Az említett rajztanárom hívott, ami nagy megtiszteltetés volt. Tizenhat éves korom óta, vagyis negyven éve járok Gyulára. A művésztelep egy képzőművészeti iskola volt számomra, ott festettem, aztán később rájöttem, hogy a textil is tud ilyen alapokon működni. Amióta vezetem, kevésbé tudok az alkotással foglalkozni. Egyébként az ország legrégebben, 1969 óta működő művésztelepe. Amikor odakerültem, nagyon sok fiatal volt, most meg az idősebb generáció van többségben.

Gondolkodom, hogyan tudnék fiatalítani, miközben a mai fiataloknak nincs annyi idejük, hogy a nyarukat egy művésztelepen töltsék, mert dolgoznak, külföldre mennek, fesztiválokra járnak.

Mik a fő szempontjaid az öltözködésedben?

Aszerint öltözködöm, hogy mi a napi teendőm. Minden héten többször elmegyek kiállításra, napközben meg melózom, így kényelmes ruha kell, amiben végig tudom csinálni a napot, de az ékszereimet viszem a táskámban, aztán estére felrakom. Kiegészítők és sminkcuccok vannak a suliban is, arra az esetre, ha rám telefonálnak, hogy kiállítás van és menjünk oda a gyerekekkel. Zsámbékon lakom, így nincs időm hazamenni.

A saját gyerekeidnél mennyire tudtad megvalósítani az elképzeléseidet az öltözködésről?

Nem voltak ilyen céljaim, viszont a gyerekeim már egészen kis korukban meg tudták valósítani az elképzeléseiket. A lányom hároméves volt, amikor sietnünk kellett valahova, és azt mondta, hogy ő csak akkor jön, ha varrok neki egy pörgős szoknyát. Tíz perc alatt összedobtam és elértük a buszt. A varrógépem és némi textil mindig kéznél van. Mondanom sem kell, nem voltunk eleresztve anyagilag. Többnyire azt képviseltem náluk, hogy amiben szeretnek lenni, azt vegyék föl.

A fiúkat jobban kellett irányítani, mert ők télen-nyáron ugyanabban a gatyában jártak volna. Ha elestek és kilyukadt a nadrágjuk, öt perc alatt tudtam nadrágszárat cserélni nekik. Ugyanis a nadrágszárakat mindig elraktam. Ez a technika egyébként később divatba is jött.

Mit gondolsz ma az újrahasznosításról?