előfizetésem
Hírlevél
Havasi Virág: A baba
Ilka a hideg kőkeresztre tett egy szál virágot. Topánkája elmerült a sárban, ahogy megkerülte az apró földkupacot, majd a szomszédos keresztre is tett egyet. Felpillantott az apjára, akinek kalapja takarta az arcát. Egyedül a száját lehetett kivenni a korareggeli szürkületben. Mintha megremegett volna.
– Apuka, te most sírsz?
Erzsébet megjelent kezében egy kanna vízzel, és csendre intette. A sírokhoz lépett, rendezgetni kezdte a kifogástalan állapotú árvácskákat. Intett Ilkának, hogy locsolja meg őket. Újabb kérdésre nyitotta a száját, de anyja megelőzte.
– A temetőben nem beszélgetünk. Már ezerszer megbeszéltük.
Ilka megvárta, amíg anyja elfordul. Grimaszolt. Csak arra volt kíváncsi, Isti és Peti nem fáznak-e ott a föld alatt.
– Gyertek imádkozni – szólalt meg végre István, akinek már az orra vége is látszott a kalap alól.
Ilka egyik lábáról a másikra nehezedett, amíg némán álltak ott. Szemével egy különösen nagyra nőtt hangyát követett, aki éppen apja bőrcipőjén készült átszaladni. Egyetlen másodpercen múlt, nehogy felsikkantson, amikor megtörtént.
Havasi Virág: Három másodperc
A kilencórás misére már közeledtek az emberek. Egy keménykalapos férfi vált ki a sokaságból és indult el István felé. Zsebórája lengedezett, ahogy közelített feléjük. Erzsébet karon ragadta lányát és a csaphoz sietett vele. Elővett egy rongyot és sikálni kezdte a topánra száradt sarat. A falu cipészének feleségeként nem hiányzott neki a szóbeszéd. Pontosan tudta, ha valaminek, akkor a cipőjüknek mindig kifogástalannak kell lennie.
– Anyuka, kérdezhetek?
– Most már igen.
Ilka habozott. Ezt a kérdést régóta dédelgette magában.
– Nem lehetne, nekünk még egy Istink vagy Petink? Akkor nem kéne többet szomorkodnunk itt.
Erzsébet felhorkant. Talán félig nevetett is.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– De miért nem?
Közben a topánka újra teljes pompájában ragyogott, Erzsébet pedig különös gonddal nyomkodta ki belőle a vizet, amikor válaszolt:
– Nincs már több hely a hasamban egy babának.
Ilka eltűnődött ezen. Édesanya talán túl sokat reggelizett? Mi más foglalhatja el a helyet? Lehet, hogy akkor apuka hasát kéne kölcsönkérni és akkor minden rendben lenne. A szomszédban heten is testvérek a Miskáék.
Már a következő kérdést fogalmazta, amikor odalépett hozzájuk István. Arca ragyogott a kalap alatt, mintha egy másik emberré vált volna.
– Lányok, indulunk a vásárba! Ilka, te is választhatsz valamit.
Ezután a kislány szavakat hallott grófról, cipőkről. Talán sok cipőről. Esze egész úton a vásárfián járt, olyannyira, hogy a szomszédasszonynak is elfelejtett köszönni, aki szekéren szembe zötyögött velük.
Havasi Virág: A mandulaszemű
A főtérhez közeledve már hallani lehetett az árusok kiáltozásait. Ilka tenyere nyirkos volt az izgalomtól. A standok közé érve anyja elkapta a gallérját, nehogy elvesszen a nézelődő tömeg között. István egy intés után elindult, hogy megnézze a cipészpultnál milyen a forgalom, Erzsébet pedig a henteshez ment. Ilka megcsodált pár színes masnit, egy üveg cukorka is felkeltette az érdeklődését, de úgy érezte, még nem találta meg, amiért jött. Amíg anyja húst apríttatott, arra gondolt, hogy topánjával beleáll a földön összegyűlt marhavérbe – mondván, pirosan mennyivel csinosabb lenne -, de ekkor libabőr szaladt végig a hátán. Amikor legutóbb ezt érezte, kiderült, hogy a szemközti ház Miska lesi őt a kerítésnél, miközben ő fürdött a kerti lavórban.
Ilka szétnézett. A forgatag a megszokott volt, megrakott kosarakat cipelő falubéliekkel, alkudozó nagyurakkal. Ekkor meglátta. Kicsit hátrébb a textileseknél. Egy rongyokból varrt baba egyenesen őt nézte. Hívta őt.
– Anyuka! – Ilka toporzékolt az izgalomtól – Megvan, mit szeretnék.
Nem sokkal később István a fogát szívta hazafelé, és olyasmiket dünnyögött a feleségének, inkább szabónak kellett volna állnia. Ilka viszont énekelt a boldogságtól és időnként megperdült. A baba megismerhette hazafelé a templomot, a vendéglőt és végül az ő házukat is.
Istvánt egyből elnyelte a műhely, ami a ház udvarfelőli oldalán volt, és nekilátott a gróf megrendelésének, Erzsébet pedig az ebédnek. Ilka a délelőttöt a verandán töltötte és egyre csak simogatta a baba haját, megdicsérte pirosra hímzett száját és alaposan tanulmányozta a testrészeit. Még a szoknyája alá is benézett.
Ebédkor megterített az asztalnál az új családtagnak. Kikanalazta a levest és rávetette magát a káposztás sültre. Reménykedett benne, hogy a szülei most is azt fogják csinálni, amit minden vasárnap ebéd után. Az apja pipázni fog és újságot olvas, az anyja meg miután elpakolt, alszik a hintaszékben.
Így történt. Ekkor jött el Ilka ideje. Megragadta a babát és kisurrant hátrafelé. Apja műhelyében a kaptafák glédában vártak a sorukra. Falba vert szögeken félkész felsőrészek és szabóollók lógtak, az asztalon üvegekben különböző méretű szegecsek álltak. A nyers és cserzett bőr szaga csípte a kislány orrát. A babát óvatosan az asztalra fektette.
Bánhidi Lilla: A tó titka
– Kérlek, maradj csendben, jó?
Felhajtotta a szoknyáját. Elemelt egy cipészkést és belevágta a baba hasába. A vászon azonnal széthasadt. Ilka ledobta a kést és remegő ujjakkal kezdte kitúrni a szalmát, amivel a baba ki volt tömve. Már alig maradt benne, amikor István belépett.
– Hát te meg mit művelsz? – Tajtékzott. Még a csirizes vödörbe is belerúgott, úgy ordított. Ilka próbálta túlkiabálni, de nem járt sikerrel. István a kamrába irányította és közölte, hogy vacsoráig kukoricán fog térdelni. Délutánra már felhorzsolta mindkét lábát. Nem a büntetés miatt pityergett, hanem mert őszintén csalódott volt.
Meleg fénycsík vetült a padlóra, amikor Erzsébet kinyitotta az ajtót. Letérdelt és az ölébe vonta a kislányt. Hozott neki kamillás borogatást. Áttörölte a térdeit.
– Elmondod, miért csináltad ezt?
Ilka a kérdést sem értette. Lemondóan dünnyögte az anyja fülébe:
– Megnéztem, hátha az ő hasában van kisbaba.
