előfizetésem
Hírlevél
Horváth Anita: „Ma már nem kérdés, hogy van helye a roma női művészetnek”
A Bura Galéria látogatói több kiállításon is találkozhattak Horváth Anita művészetével. Nem kívülről vetített nézőpontokat ismétel, hanem saját történeteiből, dilemmáiból és identitásának rétegeiből építkezik. Legutóbbi önálló kiállítása, az „Igyekszik az ember lánya” (2025) a roma női identitás, a női test társadalmi megítélése és az örökölt, belénk nevelt narratívák hatását vizsgálta rendkívül személyes módon.
Anita alkotásaival az elmúlt évek egyik legizgalmasabb és legerősebb hangjává vált a kortárs magyar művészeti szcénában. Polgárdiból indult, Székesfehérváron járt középiskolába, majd a Budapesti Metropolitan Egyetemen szerzett BA diplomát. Mestermunkáit már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen készítette, ahol kiforrott az az érzékeny, identitásalapú vizuális nyelv, amely mára meghatározóvá tette. Művészetének egyik központi vállalása a roma női reprezentáció visszavétele és újrafogalmazása. Diplomamunkája, a „te nem vagy olyan” már világosan kijelölte ezt a pozícióváltást.
A cím egy gyakran hallott, látszólag ártalmatlan mondatot idéz, amely valójában előítéleteket hordoz. Ez a mondat egyszerre próbál elhatárolni és megdicsérni, miközben leleplezi a romákkal szembeni társadalmi elvárásokat. Anita ezt fordította vissza, és megmutatta, hogy a roma női identitást nem mások elvárásai és elképzelései határozzák meg, hanem az a roma nők saját, sokrétegű valósága.
Hogyan kezdődött az alkotói utad? Mikor érezted azt, hogy a fénykép lesz a fő médiumod?
Nem láttam magam előtt, hogy valaha azt mondom: fotográfus vagyok. Nem ismertem fotósokat, fotóművészeket, amikor egyetemre jelentkeztem. A fényképalapú művészet valahogy mindig foglalkoztatott. Intuitívan alkottam, az érzéseimet követve. Csak később, amikor visszanéztem a képeimet, azt vettem észre, hogy igazából van négy visszatérő téma, ami hangsúlyosan megjelenik: a származásom, azaz, hogy roma vagyok; nő vagyok; van egyfajta istenhitem; és ebből fakad mélyen egyfajta kisebbrendűség érzése is.
Hogyan jelennek meg identitásaid a művészetedben?
Azt vallom, hogy az identitásunk többrétegű jelenség. Roma vagyok, nő vagyok. Bár ez nagyon fontos szelete az identitásomnak, ez csak egy réteg abból, amiből összeáll. Sokáig azzal az érzéssel éltem, hogy félig vagyok roma, mintha létezne félkész identitás. Ma már tudom, hogy ez nem a megfelelő megfogalmazás. Nincs félig valamilyen identitás. Az identitásaink rétegekből állnak, és mindegyik valós. A művészetemben ezekből a dilemmákból indulok ki, és rájöttem, hogy a saját nézőpontom a legérvényesebb eszköz arra, hogy megmutassam a bennem lévő történeteket.
Mentorok a sötétkamrában: magyar fotográfusnők a XX. században
Milyen előítéletek vagy elvárások hatottak rád legerősebben, és hogyan épülnek be a műveidbe? Kiállításaidban hol húzod meg a határt a sebezhetőség terén?
A legerősebb elvárás mindig az volt, hogy roma nőként, aki művészettel foglalkozik, van egy plafon, egy maximum, ameddig elmehetek vagy amin belül mozoghatok. Egy doboz, egy út, amit mások kijelöltek helyettem. A művészetem egyik célja ennek a plafonnak a szétfeszítése. Nem húzok direkt, tudatos határokat abban, hogy meddig mehetek el. Mindig az a fontos számomra, hogy a kép igaz legyen. Addig építem, rakosgatom a részeket egy munka különböző állomásaiban, amíg azt érzem, hogy a legjobban össze nem áll a kép. Én minél jobban része akarok lenni annak, amit csinálok. Ha ebben benne van a sebezhetőség, akkor az természetes része a munkának.
Műveidben hangsúlyosan jelenik meg a női test. Ma mit jelent számodra a roma női test láthatóvá tétele vagy újrafogalmazása?
Ebben érzek pozícióváltást. Számomra leginkább a vizuális kolonializmus megtörését jelenti. A roma női testet évszázadokon át külső nézőpontból, mások mutatták be, gyakran egzoticizálva, tárgyiasítva, romantizálva vagy épp stigmatizálva, akár a művészettörténetben, az etnográfiai vagy antropológiai kutatásokban. Az ábrázolásmódok többsége nem tőlünk jött és nem is nekünk szólt. Kívülállók határozták meg, hogyan kell kinéznie egy női vagy roma női testnek, hogyan viselkedik, mit visel, és milyen narratívákba illeszkedik. Abban látom a fordulatot, hogy végre mi magunk, roma nők saját testünkkel, tekintetünkkel és történeteinkkel írjuk át a roma női ábrázolásmódot.
Roma nőként jelen vagyunk, és nem mások mondják meg, hogyan nézünk ki, hogyan viselkedünk, mi van rajtunk és hogyan reagálunk. Mi jelöljük ki a saját helyünket. Ma már nem kérdés, hogy van helye a roma női művészetnek. Mi mondjuk el és mi jelöljük ki a saját helyünket és utunkat.
Aktivista eszköz a művészeted?
Nem a szándékból lesz az, hanem a fókusz teszi azzá. Minél mélyebbre megyek a saját történeteimben és azokban a témákban, amik számomra a legfontosabbak, annál egyértelműbbé válik, hogy ezek a képek társadalmi párbeszédet indítanak el. Az, hogy ennek van aktivista jelentése is, az már egy plusz. Ez nem szándékos gesztus, de teljesen egyértelműen kapcsolódik hozzá.
Felerősíti a fiatal roma nők hangját a Romaversitas
Mik a következő terveid? Milyen új irányok foglalkoztatnak most?
Azt érzem, hogy most különösen fontos maradnom a roma női történeteknél. A politikai környezet, a közbeszéd és a társadalmi feszültségek miatt ez a munka nemcsak aktuális, hanem szükséges is. Jelenleg Berlinben dolgozom egy kutatáson, amely a roma holokauszt speciális szeletére, az Auschwitz-Birkenau részében született gyerekek történetére fókuszál. A projekt az emlékezés és felejtés feszültségeit vizsgálja. Ez a munka erősen kötődik a saját családi történetemhez is, de még az elején vagyok, ezért többet egyelőre nem mondanék. A roma női művészet helyéről pedig azt gondolom, hogy már nem kérdés, hogy itt a helyünk. A kérdés az, hogyan pozicionáljuk magunkat. Mi már nem kérünk engedélyeket, mi jelöljük ki a saját helyünket és utunkat.
Stylist: Gál Nóra, Smink és haj: Rajó Zita
