előfizetésem
Hírlevél
Kiss Ildikó Judit: „Elmentem a világ végére, hogy hazataláljak”
A nemzetközi sikereket is elért egykori modellt, Kiss Ildikó Juditot – aki már jó ideje írt irodalmi magazinokba és online – március végén kereste meg a Jaffa Kiadó, hogy ha lenne könyve, kiadnák. Bár akkor még nem volt teljes a kézirat, azt mondta, hogy kész van. A kiadó gondozza Szabó Magda életművét, a zseniális írónő „árnyéka” hatalmas löketet adott az alkotáshoz, így egy hét alatt elkészült a könyv.
Rekordgyorsasággal elkészült Tizenegykor nálad Kiss Ildikó Judit első könyve. Tizenhét novellát tartalmaz, amely az emlékezés és a megbocsátás sokszor kényes ösvényein halad, amin a saját érdekünkben sem árt elindulni.
Mikor és milyen indíttatásból kezdtél el írni?
Tulajdonképpen én mindig írtam. Magányos kislány voltam, sokat álmodoztam, és naplószerűen leírtam mindent. Szegények voltunk, nem volt tévénk, a szobakonyhás lakásunkban gyerekkádunk volt, abban fürödtem tizennégy éves koromig. Ketten voltunk édesanyámmal, aki komoly hendikeppel indult az életben: fiatal volt, elvált, és vidékről költözött Pestre egyedül. Esti iskolákban képezte magát, vendéglátózott, aztán titkárnő lett, én pedig sokat voltam egyedül. Nagyon kemény élet volt!
Vagyis az írásba menekültél?
Igen, nekem ez egy kiváló menekülési útvonal volt. Azzal is korán szembesültem, hogy az apukám nem tud engem úgy szeretni, ahogy én szeretném, mert tizenkilenc évesen még magával sem tudott igazából mit kezdeni. Nem szeretem a trauma kifejezést, de ez a helyzet nekem mégiscsak azt okozott. Mindannyian hordozunk a gyerekkorunkból kisebb-nagyobb sérelmeket, én ezeket kiírtam magamból.
34 éves koráig jogászként dolgozott, ma az ország egyik legígéretesebb írója
Mutattad valakinek az írásokat, vagy beérted azzal, hogy számodra megnyugvás, ha papírra veted a gondolataidat?
Nem volt bennem semmilyen magabiztosság, sőt ezt még ma is gyakorolnom kell. Nem mutattam senkinek, kicsit talán az én titkom volt. Bár iskolaújságot vezettem és szavalóversenyeken indultam, nem akartam magamra különösebben felhívni a figyelmet. Azt viszont korán megtanultam, hogy nehéz lesz az út, amit be kell járnom. Anyukám sajnos már nem él, tizenegy éve halt meg, nehéz személyiség volt, küzdött a jobb létért, csak valahogy nem ment neki. Én nagyon koravén voltam, szivacsként szívtam magamba a felnőttek világát.
Bármennyire is szerettem volna, tudtam, hogy nem fogok egyetemre járni. Tizennégy éves korom óta dolgozom, iskola előtt, mellett, mindig dolgoztam, jártam könyvtárba, sokat olvastam, magamat tanítottam. Ma már tudom, hogy az írás nekem egyfajta önterápia volt. A mai napig, ha írok, akkor egy nyugodt, lelassult, csillogó szemű gyerek vagyok belül. És nagyon jó, hogy megőriztem magamban ezt a gyermeket.
A problémák akkor kezdődtek, amikor tiniként sok nehézséggel kellett szembenéznem: nem volt rendes cipőm, stoppolt volt a ruhám, ezek miatt többször kaptam bántásokat. Elkezdtem magamat másokhoz hasonlítani, hogy nekem miért nincs az, ami másoknak van, dühös lettem, ezért történeteket találtam ki. Volt, amelyik elég vicces lett, némelyiket le is írtam.
Bár ez is tekinthető terápiának, de soha nem volt ebből kellemetlenséged?
De, sokszor lebuktam a kitalált sztorijaimmal, senki nem nézett a dolgok mögé, hogy ez a kislány azért „hazudik”, mert szégyelli magát. Borzasztó dolog, amikor egy gyerek szégyennel nő fel. A szégyen veled marad később is, ez bezavar a lelki fejlődésbe, és hatással van az emberi, társas kapcsolatokra is. Emlékszem, hogy mindenre ki volt számolva a pénzünk, egyszer kenyérért mentem, de inkább rágógumit vettem, ami akkoriban nagyon menő volt.
Nem maradt elég pénzem a kenyérre, és azt hazudtam a boltosnak, hogy anyukám szépségkirálynő, és az csak terelés, hogy szerényen élünk, hogy ne szúrjunk szemet, majd be fogom hozni a hiányzó pénzt. Tizenöt éves voltam, amikor lett tévénk. Igaz, egy használt, nem túl jó minőségű darab, de ennek köszönhetően kinyílt egy másik világ is számomra.
Ilyen élmény, mikor egy regény írója maga vezet körbe a valós helyszíneken
Emlékszel még, hogy mi volt a legmeghatározóbb számodra a „dobozból”?
A Fashion Tv! Vékony lányok mászkáltak a kifutókon, akik arról beszéltek, mennyit utaznak, milyen jól keresnek. Hamar tudtam velük azonosulni. Engem mindig piszkáltak a gyerekek, hogy milyen vékony vagyok, és egyszer csak azt láttam a tévében, hogy ugyanúgy néznek ki azok a lányok, mint én. Hosszú a lábuk, karjuk, csontos az arcuk, akárcsak nekem. A divat nem érdekelt, honnan is lett volna róla fogalmam, de megkerestem az akkori legjobb hazai ügynökséget, amely profi modellekkel foglalkozott. Somogyvári Dóri volt a booker, Emmer Laci a fotós, ő csinálta rólam az első képeket.
Megmondtam, hogy nincs pénzem a tanfolyamra, de majd utána a munkákkal ledolgozom. Szerintem a talpraesettségem tetszett nekik – az arcom, a magasságom, a testalkatom pedig adott volt. A színpadtól, a feltűnéstől rettegtem, de a tanfolyamot elvégeztem, és beneveztek a Supermodel of the World versenyre, ahol különdíjas lettem. Ezzel pedig elindult a nemzetközi modellkarrierem.
Ez elég komoly kontraszt a korábbi életedhez képest.
Ez az egész nagyon szürreális volt! Gondolj bele, ott van velem egy komplett stáb, akik azért dolgoznak, hogy nekünk minden jó legyen! A különdíj fotózása Saint-Tropez-ban volt, ahova magángéppel mentünk, ott volt Epres Panni is, aki gyönyörű és végtelenül kedves is volt, tőle kérdeztem, hogy mit hogy kell csinálni, mit kell mondani. Féltem, hogy nem megfelelő a ruhám, hogy nem jó a hajam, az illatom. Ő segített, hogy ne érezzem magam oda nem illőnek.
Amikor hazaértünk, a reptéren mindenkit autóval vártak, anyu is jött értem taxival, nem akarta, hogy rosszul érezzem magam a többiek előtt, de a harmadik buszmegállóig mentünk csak, ahol átszálltunk buszra. Normann Gáborral és Náray Tamással is dolgoztam később, valamennyire sikerült beilleszkednem a modellek világába, de azt éreztem, hogy kilógok a sorból. Ezt még sokáig hordoztam magammal. Az első komolyabb fizetésemből béreltem egy nagyobb lakást: külön szoba, saját fürdőkád.
Furcsa volt először a kontraszt, de mindig tisztán láttam magam, a helyzetemet, hogy honnan jöttem és hova tartok. Nem azt néztem, hogyan viszonyul hozzám a világ, hanem hogy én hogy viszonyulok a világhoz. Nagyon hamar külföldre kerültem: Milánó, Párizs, London, Tokió, Sanghaj, Írország, Amerika, majd Dél-Afrika. Szinte hetente utaztam más országokba, őrület volt! A pénzt, amit kerestem, anyukámnak küldtem, aki közben munkanélküli lett, és az egészsége is megromlott.
A kapcsolatotok ebben az időben is felhőtlen maradt?
Igen, mindvégig nagyon összetartóak, és boldogok voltunk együtt, de én egyértelműen parentifikált voltam. Nem akarattal, nem kérve, nem kényszerítve, mintha én szülősítettem volna saját magamat. Magamtól vállaltam nagyobb felelősséget. Ez egy furcsa dolog, mert legtöbben úgy vagyunk parentifikálva, hogy a szüleink teszik ezt velünk, de nálam nem így volt. Harmincnégy éves voltam, mikor anyukám meghalt, kellett pár év, mire felálltam, mert nemcsak az anyukámat vesztettem el, hanem mint parentifikált gyermek, egy kicsit a gyerekemet is.
A könyved úgy indul, hogy megköszönöd édesanyádnak és a nagyszüleidnek, hogy jól szerettek. Hogy kell jól szeretni?
Ez egy nagyon jó kérdés. Még mindig tanulom, hogyan kell. Édesanyám úgy szeretett jól engem, hogy látta, milyen vagyok, és soha, de soha nem törte le a szárnyaimat, mindig szabadon hagyott, mindig bízott és hitt bennem. Mivel a nyolcadik kerületben nőttem fel, nagyon hamar megtanított arra, hogy védjem meg magam.
Mi az, amit nem szabad?
Például ne nézz egy felnőtt férfi szemébe, aki bámul az utcán. Érdekes, de ez a tapasztalás nem is a nyolckerben jött a legjobban, hanem később, amikor Dél-Afrikában sétáltam egyedül.
Sok helyen éltél a világban. Hol fogott el először az otthon érzése?
Stellenboschban, egy borászvárosban Fokváros mellett. Soha nem éreztem magam úgy, mint ott. Valahogy ott kerültem közel mindenhez. Elmentem a világ végére, hogy hazataláljak. Külföldön raktam fészket végül – Olaszországban a sok lehetőségnek köszönhetően, de kreáltam magamnak is lehetőségeket. Aztán amikor újra tudtam volna egyetemre járni a modellkarrierem után, kiderült, hogy anyu már nagyon beteg, és ismét nem magamat választottam.
Nem tudtam fizetni az éves tandíjat így, és a tanulással sem volt erőm foglalkozni ezer kilométerre, miközben anya a rákkal harcolt. Ezért kerestem munkát Milánóban, és ingáztam a két ország között. Tudom, ez furcsán hangzik, de ez visszatérő motívum az életemben, hogy választanom kell önmagam és valaki között, akit szeretek. Pontosabban a között, hogy neki mire van szüksége, és én mit szeretnék magamnak.
A könyved édesanyádnak állít emléket?
Tizenhét novella van a könyvben, amit körbe ölel egy kisregény, tehát azzal kezdődik és azzal fejeződik be. Ebben a történetben az elbeszélő egy bölcsészkaros író, – aki küzd magával, küzd azzal a gyerekkorral, amit nem értett, hogy mi miért történt – lemegy az idős, meghalni készülő nagymamájához három napra vidékre, elbúcsúzni. A könyvben szereplő párbeszédek egy kivételével mind megtörténtek. A nagymamámnak állítottam emléket. Lejegyeztem az aranyköpéseit, fontos mondatait, ezek vannak benne a könyvben.
Az anyukát viszont nem az anyukámról mintáztam. De valós élmény a szeretet, az abból automatikusan következő megbocsátás, mert tudod, hogy ő megpróbálta a legjobbat, és ha az nem mindig tökéletes, az egy dolog, mert látod, érted és érzed a szeretetet. Anyukámnak azt ajándékoztam a könyvvel, hogy kreáltam neki egy olyan anyát, amilyet tudom, hogy szeretett volna magának. Nem rólam szól a Tizenegykor nálad – egy novella kivételével, hanem inkább róla. A szeretetéhség szinte kiugrik a könyvből, de ez a fájdalom nem annyira az enyém, mint az övé.
Tetszene neki szerinted?
Anya a halála előtt elolvasta pár írásomat. Sírva fakadt, amiért nem tudta, hogy mi minden van bennem. Nem tudom, hogy tetszene-e neki, de ha a kezébe tudnám adni, azt biztos, hogy nem bírnám ki zokogás nélkül. Ő halálakor is marcangolta magát, mert azt gondolta, hogy nem volt jó anyám, de én úgy érzem, hogy a legjobb volt. Jó munkát végzett.
Stylist: Gál Nóra
Smink és haj: Kozian Fanni
