Olasz Renátó: „Szerencsés vagyok, mert megadatott, hogy olyan szakmám van, amit szeretek”

Az Aranyélet hozta meg számára az országos ismertséget, majd a Zámbó Jimmy életéről készült filmben alakított hatalmasat. Olasz Renátó első nagyjátékfilmje novemberben mutatkozott be, amit nemcsak a nézők, a kritikusok is jól fogadtak.

A színész, rendező kis túlzással nulla forintból hozta létre Minden csillag című filmjét, amely egy vidékről a fővárosba költözött testvérpár hazatérésének egy estéjét meséli el, amikor a gyerekkori barátaikkal és egykori szerelmeikkel találkoznak.

Nagy sikert ért el a filmed.

Az nagyon jóleső tapasztalás volt, hogy azt éreztük, inkább tetszett az embereknek mint sem. Természetesen erős hozzáadott értékkel bírt, hogy nagyon jó kritikákat kapott. Alapvetően nem úgy készítettük a filmet, hogy megfeleljünk a nézőknek, de nyilván volt bennünk vágy, hogy tök jó lenne, ha tetszene. Nagyon sok közönségtalálkozónk volt, és többnyire pozitív visszajelzéseket kaptunk. Sokan kétszer-háromszor is megnézték. Az például érdekes volt, hogy nem korfüggő az, hogy ki tudott együtt menni a filmmel. Én ugyanis azt feltételeztem, hogy csak egy bizonyos korosztály fogadja majd jól.

Kiket szerettél volna elérni?

A harmincas-negyvenes korosztályt, róluk gondoltam azt, hogy jobban tudnak majd a történethez kapcsolódni, mert korban közelebb állnak a szereplőkhöz. És amiatt is volt egy pici félelmem, hogy inkább csak azok fogják érteni, akik vidékiek, de hálistennek ez nem így lett. Sőt külföldiektől is hallottuk, hogy értették és szerették. És persze nyilván volt, aki gyűlölte, de ez benne van, ha az ember fekete-fehér filmet csinál, amiben van egy fehér ló is…

Lehet, hogy a szülőket azért izgatta a téma, mert a a film által jobban megérthetik a gyerekeiket?

Biztos, hogy ez is közrejátszott, több szülőtől tudjuk, hogy a huszonéves gyerekeik küldték el őket a filmre, akik közül utána többen is írtak, hogy mennyire megérintette őket. Ez volt számomra a legnagyobb pozitív tapasztalás. És sokat is tanultam az egészből. A forgatási folyamatból, a vágásból meg abból is, hogy magunk forgalmaztuk.

Tisztában voltál azzal, hogy mekkora fába vágod a fejszédet?

Nem. Ismeretlen volt számomra ez az egész. Azt hittem, hogy egyszerűbb lesz. Szerintem túl nagy mellénnyel álltam hozzá, és nem gondoltam, hogy ennyi nehézség, meglepetés fog érni.

Ladik Katalin: „A költészetemet arra hozták fel példának, hogy így nem szabad verset írni”

Ha utólag visszatekintesz az egész folyamatra, csinálnál bármit másképp?

Inkább csak apróságokon változtatnék. Az biztos, hogy a forgalmazást sokkal jobban elő kell készíteni, mint ahogy mi csináltuk, mert emiatt egy kicsit rá voltunk kényszerülve, hogy sodródjunk, és a sodródás közben találjuk ki a pontos dolgokat. Vagyis kicsit magunk alatt vágtuk a fát, nyilván azért, mert először csináltunk ilyet. Azt viszont szerencsésnek tartom, hogy nem indult annyira jól a film útja az elején, de aztán belódult. Ekkor észnél voltunk, tudtuk ezt követni, amire interjúkkal, reels videókkal rásegítettünk.

A nézettségi adatokat követted, vagy nem tettél magadra emiatt terhet?

Mindig tudtuk, hol tartunk, mert a producer küldte a számokat. Nagyon büszke volt, ahogy mi is. Nagyjából tizenötezren látták. Nézőpont kérdése, hogy ez jó vagy sem. Ha például a Futni mentemet vesszük alapul, akkor nagyon kevés. De ha onnan nézzük, hogy ez egy feketefehér művészfilm, amit csak művészmozik játszottak, akkor viszont a kategóriájában kimagasló. Sok olyan fi lm van, ami díjakat is nyer, talán közelebb áll a kommersz nézői ízléshez, és két-három ezres nézettséget ér csak el mozikban.

Sajnos. Ahhoz képest, hogy ez nem egy zsánerfilm, nem a szó klasszikus értelmében vett közönségbarát film, nagyon jó szám.

Rajtad és Waskovics Andin kívül a film többi szereplője nem színész. Ők hogy élték meg a felhajtást?

Szerintem élvezték. Őket is többször vittük közönségtalálkozókra. Ezek mellett pedig sok eseményünk is volt, kiállítás a filmhez vagy kocsmavetítések – ezeken az eseményeken együtt kentük a zsíros kenyeret és a feladatokból mindenki kivette a részét. Független, szegény filmes attitűd, ahol mindenki mindent csinál… Együtt voltunk a vetítéseken Szarajevóban, Kolozsvárott, Szentgyörgyön vagy a filmszemlén, ez mind jó utóíze volt a forgatásnak.

Hátradőltél egy kicsit?

Ez egy érdekes folyamat, ugyanis tavaly januárban én belül már lezártam a filmet, meg-nyugodtam. Úgy értem, hogy a kreatív és az emocionális részének bennem akkor vége lett, elégedett voltam. Utána vettünk egy nagy levegőt, és kezdődött a hangkeverés, a fesztiváloztatás, a forgalmazás, a közönségtalálkozók szervezése. Ezek praktikusabb folyamatok voltak, de már azzal a lelki békével csináltuk, hogy a filmet szeretjük és elégedettek vagyunk vele. A külföldi fesztiváloztatás viszont még most is zajlik, és akár az is benne van a pakliban, hogy szerencsénk lesz, és esetleg egy-két fesztivál még elviszi.

A generációdat érintő problémákról, nehézségekről, kilátástalanságról szól a film. Ez téged, a fővárosban élő, ismert és népszerű színészt is érint személyesen?

Vannak bizonyos társadalmi nyomások, amiket mindenki érez. Gyerekkérdés, családkérdés, menni vagy maradni kérdés. Ezek ott lógnak a levegőben, és szerintem mindenkit érintenek. Ebben a pillanatban én most okéban vagyok magammal. De ehhez szerintem hozzájárul az is, hogy ezt a témát fel tudtam dolgozni, a generációmon keresztül tudtam magamról is beszélni. Az, hogy látod, mi van körülötted és valamilyen formában kiadod magadból – film, írás, festészet, bármi –, az ad egyfajta lelki biztonságot.

A film olyan lett, amilyenek szerettük volna, és van ebben számomra valami megnyugtató. De az, ami jelenleg a világban zajlik, az elkeserítő és nyugtalanító. Ezek már nem generációs kérdések, hiszen mindannyian ebben élünk.

Kováts Adél: „Fontos, hogy az ember nyitott legyen, és meglássa a másikban a jót”

Nyitott meg bármilyen ajtót előtted a film?

Nem, de ezt sajnos már megszoktam. Az Aranyélet után például öt évig nem hívtak castingokra. De Ónodi Esztert sem. Ebben az országban egyrészt a tehetség valahogy nincs megbecsülve, másrészt nem készül annyi film, hogy mindenkinek jusson szerep. Meg kell tanulni ezzel együtt élni, mert nem lehet mit csinálni. Inkább azt kell megtanulni, hogy az ember erre ne menjen rá. Fura szakma az enyém. Van például egy programozó barátom, aki előtt ott vannak a lépcsőfokok.

Ha egy bizonyos szintet elér, tovább tud lépni pozícióban és egzisztenciálisan is, tehát kiszámítható a munkájának a konkrét eredménye, megbecsülik, könnyebben tud tervezni. Ez színészként vagy rendezőként nem így van, szinte mindig a nulláról, ha nem a mínuszról kezdesz. És ez nagyon frusztráló tud lenni. De tényleg nem voltak illúzióim, úgy kell felfogni, ha jön valami, az ajándék, viszont ha nem, akkor ne magamat hibáztassam. Ez fontos túlélési technika, de ebben a szakmában, ebben az országban muszáj elsajátítani.

Nem ostorozom magam, mert nincs értelme. Sopánkodni sincs értelme. Viszont minden tőlem telhetőt megteszek, ami rajtam múlik, azt beleadom. Ugyanakkor szerencsés vagyok, mert megadatott, hogy olyan szakmám van, amit szeretek. És ez óriási ajándék az élettől.

Merre tovább, mi lesz a következő dobás?

Nemrég volt egy színházrendezési megkeresés, bár inkább csak felmérték, hogy nyitott lennék-e rá. Örültem volna, régen is rendeztem előadásokat, a gimnáziumban is, és színész szakon is. Ez hiányzik. Ha ilyen irányú megkeresés lenne, azon elgondolkodnék. Nyilván, ha változik valami a politikában, és lenne lehetőség normálisan pályázni, akkor természetesen pályáznék. Most is van egy filmtervem egy producerrel, amit beadtunk egy külföldi pályázatra.

A sok hétköznapi, praktikus intézni való mellett azzal is próbálkozom, hogy most ne gondolkodjak semmin. Nem akarok túl hamar beleugrani valami újba. Szeretném, hogy lecsengjen a Minden csillag, de ne csak úgy, hogy kifut a mozikból, hanem hogy bennem is leülepedjen. Időt akarok adni magamnak, hogy rájöjjek, mi az, ami belül igazán érdekel.

Most, hogy mindkét oldalra jobban rálátsz, melyik izgat jobban: a színészet vagy a rendezés?

Egzisztenciálisan muszáj játszanom, hogy meg tudjak élni. Nagy szerencsém, hogy nem csak rendező, színész is vagyok. Szóval ez kicsit a félig muszáj kategória, de hál' Istennek amiket elvállaltam, azokat szeretem csinálni. Alapvetően szeretek játszani. Nem akarok olyan jövőt elképzelni magamnak, ahol a színészetet teljesen abbahagynám. De ha normális világban élnénk, vagy bármit kitalálhatnék egy fikcióban, akkor úgy képzelem, hogy minden évben forgatok egy-két filmet színészként, és legalább egyet rendezek is.

Mit csinálsz, amikor nem dolgozol, mi segít kikapcsolni?

Filmeket, sorozatokat nézek, színházba megyek. Sokat vagyok a barátaimmal, olvasok, edzek, pihenek. Csupa hétköznapi dolgot, nincsenek extrém hóbortjaim.

Mennyire látsz, vagy tervezel előre?

Egyáltalán nem látok. De most, jelen pillanatban ez nem frusztrál. Mindig van egy ki nem mondott elvárás, hogy valamit csak azért is csinálni kell. Megcsináltam az első filmet, akkor gyorsan csinálni kell a következőt. De tényleg kell? Ez csak külső nyomás, amit próbálok magamtól eltolni.