előfizetésem
Hírlevél
Radák Eszter festőművész: „A legrosszabb helyzetből is fel fogok állni”
Radák Eszter festőművész nem gyerekkorától készült a művészi pályára, tizenhét évesen döntötte el, hogy képzőművész lesz, ekkor kezdte el igazán megtanulni a rajzolás és a festés mesterségét. Ma már nem az eredmény, hanem az alkotás folyamata érdekli, a kudarcokat pedig egyre inkább a munka természetes részeként kezeli.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem egykori rektorával, Radák Eszter festőművésszel a tudatos pályaválasztásról, a festészet szabadságáról, a mesterséges intelligenciáról, a fiatal művészek lehetőségeiről és a magyar művészeti élet helyzetéről beszélgettünk.
Tizenhét évesen döntötted el, hogy képzőművész leszel, ráadásul nem is művészeti közegből érkeztél. Hogyan született meg benned ez az elhatározás?
Nem az volt a kérdés, hogy meg tudok-e majd élni belőle, hanem az, hogy mit akarok csinálni. Tizenhét évesen végiggondoltam, mit nem szeretnék. Reálgimnáziumba jártam, ahol egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy valaki képzőművésznek készül. Amikor a fakultációkról kellett döntenem, fogalmam sem volt, merre induljak, aztán egyszer csak beugrott, hogy képzőművész leszek.
Negyedikes gimnazistaként elkezdtem nagyon intenzíven rajzolni, tanulni, festeni. Furcsa élmény volt, mert nem voltam hozzászokva, hogy valamiben ennyire kezdő legyek. Olyanok közé kerültem, akik már öt-hat éve foglalkoztak ezzel, nekem pedig rengeteget kellett behoznom. Eleinte azért dolgoztam, hogy utolérjem őket, aztán közben rájöttem, hogy engem ez önmagában is nagyon érdekel. Megtapasztaltam, milyen az, amikor valamit igazán akarok, és hajlandó vagyok rengeteget dolgozni érte.
Ha jól értem, nem egy kész adottságra építettél, hanem tudatosan tanultad meg azt, ami másoknak talán már korábban természetessé vált.
Igen, és ennek később előnye is lett. Nagyon későn kezdtem, de tudatosan. Pontosan láttam, hogy mit kell behoznom, és folyamatosan gondolkodtam azon, amit csinálok. A rajzolás nem egyszerűen kézügyesség kérdése, az ember az agyával rajzol, ahogyan megfigyeli és értelmezi a világot. Aki nagyon jól rajzol, annak néha éppen az a nehéz, hogy elengedje azt, amiben már rutinos. Ha valaki csuklóból megold egy feladatot, előfordulhat, hogy nem is gondolkodik el azon, mi történik közben. Én a saját kezdeti nehézségeimen keresztül tanultam meg figyelni erre.
A magyar képzőművészet fenegyereke, aki krumplival és répával nyomtat Guccit és Chanelt
A saját festői nyelved is fokozatosan alakult ki. A táj, az absztrakció és a színek sajátos szerepet kapnak a munkáidban. Volt benned előre eltervezett irány, vagy inkább a kíváncsiság vezetett?
Nem volt előre meghatározott irányom. A mai napig az egyik alapvető tulajdonságom, hogy kíváncsi vagyok a világra. A kilencvenes évek elején jártam egyetemre, amikor Magyarországon hirtelen kinyílt a világ. Egyszerre ismertük meg azt, ami Nyugat-Európában történt, és közben a rendszerváltás a hazai művészeti életet is átalakította.
Az egyetemen olyan magyar absztrakt festők tanítottak, akik korábban nem feltétlenül kaptak ilyen szerepet az oktatásban. Klimó Károlynál találkoztam az absztrakt expresszionizmussal, később Maurer Dóra osztályába jártam, ahol a strukturalizmus vált meghatározóvá számomra. Nem a figurális festészetből indultam el az absztrakció felé, ahogyan sokan mások, hanem éppen fordítva.
A színek iránti érzékenységem viszonylag hamar megmutatkozott. Azt látom a tanítás során is, hogy pontosabban és érzékenyebben reagálok rájuk, mint sokan mások. Ez részben adottság, de figyelemmel ez is fejleszthető. A technikai megoldásaim egy része szintén a körülményekből alakult ki.
Allergiás vagyok a terpentinre, ezért az olajfestészetben is meg kellett találnom azokat a módszereket, amelyeket egészségkárosodás nélkül tudok használni. Kevés lazúrt alkalmazok, és azt is megfontoltan. Ezekkel együtt alakult ki lassan az a festői nyelv, amelyet ma használok.
Nőként mennyire kellett megküzdened a szakmai elismerésért? Érezted valaha, hogy a művészeti közeg másként viszonyul a női alkotókhoz?
Soha nem éreztem, hogy hátrányom származna abból, hogy nő vagyok. Két meghatározó női mesterem is volt, akik mindig nagyon támogattak. Valószínűleg a személyiségem is segített abban, hogy nem érezzek bármilyen hátrányt nőként. Elég határozott vagyok, nem vagyok egy nebáncsvirág. Az egyetemi pályám alatt is inkább támogatást tapasztaltam. Nagyon fiatalon kerültem vezető pozícióba, sokan támogattak ebben, és nyilván a munkabírásomnak is szerepe volt abban, hogy elérjem ezt a célt.
A rektori megbízatásod kívülről komoly szakmai elismerésnek tűnik, de a beszélgetésünkben azt is említetted, hogy majdnem belerokkantál. Milyen időszak volt ez?
Nagyon nehéz. Amikor tizenhét évesen eldöntöttem, hogy mit nem akarok csinálni, az is benne volt, hogy nem szeretnék egy hivatalban ülni. A rektori munka viszont nagyon is hivatali munka. Ráadásul egy különösen nehéz időszakban vállaltam el. Az egyetemek átalakítása, a Covid és a magyar felsőoktatás körüli változások mind egyszerre voltak jelen. Egy rektornak elvileg az egész egyetemet kell képviselnie, miközben az intézményen belül nagyon különböző politikai nézetek vannak. Megpróbálni objektívnek maradni, és végiggondolni, milyen jövője lehet az egyetemnek az átalakuló rendszerben, egyáltalán nem volt egyszerű.
A digitális alkotás és a mesterséges intelligencia ma már a képzőművészetet is foglalkoztatja. Te hogyan viszonyulsz ezekhez az eszközökhöz?
Az iPaden való festés számomra nem a hagyományos festészetet helyettesítő megoldás, hanem egy másik dolog. Amikor elkezdtem használni, még csak meg sem néztem az oktatóvideókat arról, hogyan kell működtetni a programot. Egyszerűen elhatároztam, hogy olyannak kell lennie a végeredménynek, amilyennek én akarom, és addig kísérleteztem, amíg meg nem találtam a saját módszeremet.
A mesterséges intelligencia is egy eszköz, és szerintem érdemes megismerni, hogy mire képes, ahelyett, hogy egyszerűen megpróbálnánk kizárni. Egy képnél nemcsak az számít, amit látunk rajta. Fontos az alkotó tudása, a kérdésfelvetése, az érzelmei és az a sajátos látásmód, amelyet a munkáján keresztül közvetít.
Ha valaki csak azért használ egy programot, mert látványos képeket tud vele készíteni, az egy idő után unalmassá válik.
Ha viszont hozzáteszi a saját gondolatait, és valóban alkotó módon dolgozik vele, akkor már többről van szó, mint egy technikai megoldásról.
Hegedűs Andrea textilművész: „Elhatároztam, hogy hazajövök és nem fogok siránkozni”
A festészetedről beszélve többször hangsúlyoztad, hogy számodra nem annyira a kész mű, mint inkább a folyamat a fontos. Hogyan születik meg nálad egy kép?
Számomra a festés gondolkodási folyamat. Egy jó kép számomra nem feltétlenül lezár valamit, hanem új kérdéseket vet fel, amelyekkel a következő munkában tudok foglalkozni. Az egyik festmény segít megoldani valamit, a következő pedig továbbviszi ezt a gondolkodást. Vázlatokból dolgozom, először lerajzolom, ami bennem van, aztán rendet teszek a naptáramban, és nekikészülök a festésnek. A vázlatot nagy vonalakban felviszem a vászonra, majd elkezdek dolgozni rajta.
Közben pedig már megjelennek bennem a következő képek is. Néha úgy látok magam előtt egy festményt, hogy még azt sem tudom pontosan, mi van rajta. Olyan ez, mint amikor egy dallam motoszkál az ember fejében: érzi, hogy ott van, de még nem tudja egészen megfogalmazni.
Hogyan változott az évek során a kudarchoz való viszonyod? Ma már kevésbé visel meg, ha például nem úgy sikerül egy kép?
Régebben nagyon megviselt, ha festettem egy rossz képet. Az ember ilyenkor hajlamos azt gondolni, hogy elfelejtett mindent, amit addig tudott, és többé nem lesz képes jól dolgozni. Ma már azt mondom, hogy ez most így sikerült, tanultam belőle, és megyek tovább. Ha egy kép nem működik, annak is megvan a helye a folyamatban. Nem kezdem el magyarázni magamnak, hogy valójában miért jó, ha egyszer tudom, hogy nem az. Időnként rossz képeket is festeni kell, ez a munka része.
Másrészt hiszem, hogy a legrosszabb helyzetből is fel fogok állni. Ez segít abban, hogy ne éljek meg minden kudarcot végzetesnek. Az ember egy idő után megtapasztalja, hogy semmi sem tart örökké, a rossz időszakok sem.
Évtizedek óta tanítasz a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Mennyiben mások a mai fiatal művészek, mint a te generációd volt?
Sok minden megváltozott, de nem gondolom, hogy a mai fiatalok jobbak vagy rosszabbak lennének nálunk. Más környezetben élnek, és ehhez alkalmazkodnak. A kilencvenes években még nem igazán létezett olyan művészeti piac, mint ma.
Ma sokkal eltérőbb helyzetekből érkeznek a fiatalok, és a pénz, a megélhetés, a piaci érvényesülés is hamarabb kerül előtérbe. A mai fiatalok gyakran közvetlenül a gimnáziumból kerülnek be az egyetemre. Korábban sokan több felvételi próbálkozás után jutottak be, és addigra már volt valamennyi élettapasztalatuk. A mostani hallgatók között sokan nagyon szeretnének jól teljesíteni, meg akarnak felelni az elvárásoknak. Bennünk ez kevésbé volt jelen.
Tanárként nem az a feladatom, hogy egyszerűen megdicsérjem a hallgatót, ha jó képet készít. Inkább az érdekel, hogy mi lesz a következő képe. Azt szeretném, ha megtanulna önmagának megfelelni, és nem folyamatosan kívülről várná a megerősítést. Ez nem könnyű váltás. A mai fiataloknak sokkal több impulzust kell feldolgozniuk, mint nekünk, és az információáradat néha szét is zilálja a figyelmüket.
Nehezebb megtalálniuk azt az állapotot, amikor teljesen bele tudnak merülni a munkába. Ugyanakkor sokkal többféle hatást képesek befogadni. A tehetség, a kíváncsiság, a lustaság vagy éppen a lelkesedés alapvetően nem változott. Az emberek nem lettek mások, csak a környezetük alakult át.
Kiss Miklós: „Az alkotás olyan, mint egy drog, nem tudom abbahagyni”
Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy valaki hosszú távon sikeres legyen a művészeti pályán?
Nagyon sok munka, és az a képesség, hogy az ember egy kudarc után viszonylag hamar fel tudjon állni.
Emellett meg kell látni a lehetőségeket, és merni kell élni velük. Kell hozzá kurázsi. Bele kell merni ugrani egy helyzetbe, például elmenni külföldre egy nem feltétlenül ideális ösztöndíjjal, de közben azt is fel kell ismerni, ha valamire nemet kell mondani. Éppen annyira kell feszegetni a saját határainkat, hogy közben legyen lehetőség a fejlődésre.
Ha előretekintesz a következő évekre, milyen festészeti kérdések foglalkoztatnak most?
Most fejeztem be egy nagyobb munkafolyamatot. Most inkább a színek fényereje érdekel, de még nem tudom pontosan, milyen formában fog ez megjelenni a képeimen. Soha nem egyetlen festményben gondolkodom, hanem kiállításokban. Jelenleg is vannak bennem képek, de még nem látom pontosan, mi van rajtuk. Ezeknek idő kell, hogy kialakuljanak.
A következő évekre vonatkozóan pedig nagyon szeretnék nagy képeket festeni. Az elmúlt tizenöt-húsz évben Magyarországon kevés lehetőség volt arra, hogy igazán nagy méretű festmények készüljenek és megfelelő kiállítóterekben jelenjenek meg. Pedig egy nagy kép egészen más élmény, mint egy kisebb méretű munka. A festészetnek térre van szüksége. Egy nyolc méteres képet nem lehet egyszerűen az íróasztal mellett megfesteni, és az sem mindegy, hogy milyen térben, milyen összefüggésben találkozik vele a néző.
A magyar művészeti életet szerintem súlyosan károsította, hogy az intézményrendszer és a kiállítási lehetőségek alakulását hosszú ideje politikai szempontok is meghatározzák. Nem tudott szervesen fejlődni a művészeti közeg, a művészek nem feltétlenül jutottak el a megfelelő helyekre, és a gyűjtemények sem alakultak úgy, ahogyan kellett volna.
A művészettörténet nagy korszakai mögött mindig összetett infrastruktúra, intézmények, alkotók és nemzetközi kapcsolatok álltak. Egy művészeti közeget nem lehet elszigetelten létrehozni. Bízom benne, hogy a magyar intézményrendszer egyszer újra úgy tud működni, a kiállítások és a művek értékelése elsősorban művészeti kérdés lesz.
A technikai változások bennünket is megváltoztatnak, a festészetnek is meg kell találnia a saját válaszait. Ma már egy albumot nézve is azon kapom magam, hogy automatikusan bele akarnék nagyítani a képbe az ujjammal. Az okostelefonok a képnézés módját is átalakították. Ezekre a változásokra nekünk a festészet nyelvén kell reagálnunk. Nem hiszem, hogy a festészetnek emiatt el kellene tűnnie. Inkább azt gondolom, hogy tíz év múlva túl leszünk a mostani felhajtáson, és újra megtaláljuk benne azt, amiért érdemes festeni és képeket nézni.
Stylist: Gál Nóra, Smink és haj: Bálint Beka. Köszönet a helyszínért a Virág Judit Galériának!
