előfizetésem
Hírlevél
Iskolába mennek a Covid-babák, és a karantén hatása erősen látszik a viselkedésükön
A pandémia három évében mindenkinek megváltozott az élete. Nem volt család, ahol ne hagyott volna valamilyen nyomot a vírus miatti lezárás, a bizonytalanság, a félelem. Mára már jól látszik, hogyan befolyásolta ez az időszak a gyerekek szocializációját, stressz-szintjét és tanulási képességeit – akár újszülöttek, akár kamaszok voltak akkor. A Covid lelki „örökségeiről” beszélgettem Deliága Éva gyermekpszichológussal.
Néha olyan, mintha ezer éve lett volna a Covid-19 és vele együtt a maszkkorszak, Müller Cecília intelmei, hogy újra tanították a világot kezet mosni, és hogy az ország oltottak és oltatlanok táborára szakadt, hiszen annyi minden történt azóta. Máskor meg az embernek az az érzése, mintha tegnap lett volna, hiszen még ma is felemlegetjük és hivatkozunk rá. Az utóhatásai pedig észrevétlenül bekúsztak az életünkbe, a szokásainkba…
2020. március 13-án zárták le először az országot, egy pillanat alatt bezárt rengeteg munkahely, és vele együtt minden iskola, óvoda, bölcsőde, családi napközi is. A feloldását követő hónapokban több óvodapedagógus és dajka ismerősöm mesélte, hogy a gyerekek másként kezdtek viselkedni: sokkal zárkózottabbak lettek, nehezebben barátkoztak és lassabban önállósodtak, miután hónapokig nem jártak az intézménybe.
De nemcsak az ovi és a bölcsi maradt ki nekik, hanem a szociális viszonyaik is megváltoztak.
Hiszen játszóterekre, játszóházakba, foglalkozásokra, külön órákra, edzésekre sem mehettek, így jóval kevesebbet találkoztak a kortársaikkal. Hónapokra összezárva maradtak a szüleikkel és még a nagyszülőket, rokonokat sem látogathatták - figyelve az egészségükre. Az is érzékelhető volt rajtuk, hogy többet aggodalmaskodtak, hiszen a családban is azt látták, hogy valami megváltozott: féltek, szorongtak.
A gyerek szorongása legtöbbször a csapongó szülők és a digitális világ hibája
Azóta eltelt három és fél év – valójában 2023 tavaszára álltak vissza a dolgok a korábbi kerékvágásba - és kíváncsi voltam, mi maradt meg a gyerekekben abból az időszakból. Az akkor szerzett tapasztalatok, a szüleikkel, környezetükkel való kapcsolatuk hogyan hatottak ki a későbbi viselkedésükre, személyiségükre.
Deliága Éva gyermekpszichológus, tanácsadó szakpszichológus megerősített abban a feltételezésemben, hogy minden korosztályt érintettek a pandémia rendhagyó évei, és lettek olyan utóhatásai, amik beépültek a gyerekek, a családok életébe és a mai napig tartanak. Az, hogy kinél mi és mennyire, az nagyban függ a gyerek akkori életkorától, illetve attól, hogy hogyan viszonyult az adott család az extrém szituációhoz.
A szülői szorongás lenyomatai
Deliága Éva családterápiás rendszerszemléletben dolgozik. A saját praxisában is azt tapasztalja, hogy amikor a szülők vagy a gyerekek belekezdenek a történetükbe, előbb-utóbb mindig szóba kerül a Covid körüli helyzet. Hogy mit éltek át akkor, jobb lett-e az életük, vagy rosszabb, történt-e betegség vagy haláleset, többet stresszeltek, szorongtak-e a munkahelyi változások miatt, vagy éppen profitáltak a home office előnyeiből - vagyis az anamnézisük része lett a karantén utóhatása.
„Nem mindenhol élték meg tragédiának azt az időszakot. Van olyan család, ahol az életük legjobb időszakaként hivatkoznak rá, mert egy kicsit lelassulhattak a szülők, több időt tölthettek együtt, nem kellett bejárni a munkahelyre, dolgozhattak home office-ból, és sokan ajándéknak élték meg, hogy az apukák is jobban részt tudtak venni a családok életében. Máshol azonban, ahol egzisztenciális válságba került a család, mert a szülők elvesztették a munkájukat, a bevételi forrásaikat és kilátástalan helyzetbe kerültek – például akik a vendéglátásban, a művészvilágban, a szállodaiparban dolgoztak - ott a vírustól való félelmen túl, ez a fajta egzisztenciális bizonytalanság is nagyon rányomta a bélyeget a gyerekek életére.
Ugyanakkor mindkét családtípusra igaz, hogy a külső intézményi környezettől, szolgáltatásoktól hónapokra el lettek vágva. A gyerekek életkorától függően kimaradt a bölcsis, ovis beszoktatás korszaka, egy iskolakezdő gyerek szinte egyből az online oktatásba csöppent, vagy a kamasz elszakadt a bandázás, az önállósodás lehetőségétől.” A vírustól való védekezés hivatalos intelmeire is nagyon másként reagáltak a szülők. Volt, ahol szigorúan betartották a szabályokat, és volt olyan család, ahol lazábban vették.
Kislánya miatt fejlesztett autistáknak és ADHD-soknak szóló alkalmazást a magyar édesapa
„Sok helyen fél évig vagy még tovább sem találkoztak a nagyszülőkkel az unokák, nehogy megfertőzzék őket. Csak a szüleikkel lehettek együtt bezárva a négy fal közé, kerülve mindenféle társas érintkezést” – emlékeztet Deliága Éva gyermekpszichológus.
„Ugyanakkor akik nem féltek ennyire a vírustól és nem vették olyan komolyan a kijárási tilalmat, azoknál kialakultak kis Covid közösségek, ami összehozta a környékbeli gyerekeket, családokat. Például az egy utcában vagy udvarban lakók összejártak szabadtéren, a gyerekek együtt bicikliztek, szaladgáltak, fociztak, grilleztek a szomszédok, stb. És ugyan nem volt fix kortárscsoport a megszokott dinamikákkal, hiszen nem volt tanítónéni, óvónéni, dadus, de a kicsik együtt játszhattak más gyerekekkel.”
Gyakoribbak lettek a tanulási nehézségek
A gyermekpszichológus úgy látja, nem is a társas kapcsolatok kimaradása okozta a legtartósabb hendikepet, mert ezeket később be lehetett hozni. Inkább a kicsit idősebbeknél, a mai 11-13 éveseknél alakultak ki hosszútávú lenyomatok és főként a tanulás szempontjából.
„Állítom, hogy azoknak a gyerekeknek volt nehezebb, akik akkor kezdték el az iskolát, akkor voltak elsősök, másodikosok. Az ő iskolai előmenetelükre nyomta rá a legjobban a bélyegét a rendhagyó online oktatás, az előírtnál kevesebb óraszám. A szülőkkel együtt készített házi feladatok, hogy velük tanultak olvasni, számolni, írni, és hogy sok helyen még számítógép sem volt a családban, ott le is maradtak a diákok. Majd az intézménybe visszatérve a másodikos tananyaggal haladtak tovább a tanítók, és úgy csináltak, mintha az előző osztályt simán letanították volna. Azóta érzékelhetően megsokszorozódtak a gyerekeknél a tanulási problémák, megnőtt a BTMN-es (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézséggel küzdő gyerekek) státuszok száma, nőtt a koncentrációs nehézség.”
Éva gyorsan hozzáteszi, hogy az akkori nagycsoportos ovisoknak is nagyon fontos lett volna, hogy teljes egész legyen az iskolaelőkészítő éve. Akiknél ott maradtak ki hónapok, elmaradhattak kognitív és egyéb iskolához szükséges fejlesztések.
Nőtt a kényszeresség és a betegségektől való félelem
Az akkor szülő nők gyerekei, az úgynevezett Covid-babák ma 5-6 évesek. Ott még nem konkrétan a gyerekekre hatott a pandémia, hanem a világra jövetelük körülményeire, ami szintén „lecsorgott” a gyerekekhez.
„Akkoriban nem voltak világosak és egyértelműek a kórházi szabályok. Voltak anyukák, akiknek maszkban kellett szülniük. Olyan nők is, akikért nem mehetett be a kórteremhez az apuka, így friss gátsebbel vagy császármetszés után vihették ki egyedül a háromnapos gyereküket és a csomagokat a kórházból… És jellemző volt a bizonytalanságból fakadó pánik, nem tudták például, hogy a Covid hogyan hat a magzat a fejlődésére, jó-e, ha az anyuka megkapja az oltást vagy sem” – sorolja a szakember.
A Covid tulajdonképpen a biztonságosnak hitt világba vetett hitünket ingatta meg. Nem voltak megküzdési stratégiáink, azt sem igazán tudtuk, hogy mivel állunk szemben. Szülői oldalól is a bizonytalanság, az aggodalom övezte az időszakot, hiszen hónapról hónapra változtak az ajánlások, a javaslatok. Ez az összezavarodottság ráült a gyerekekre is.
Minden 8. gyerek szorong: tévedünk, ha azt hisszük, hogy könnyű észrevenni a jeleket
A vírustól való félelem miatt bekerültek olyan intelmek is a gyerekek életébe, amik korábban nem voltak. „Ne fogd meg a korlátot, mert bacilus van rajta”, „Ne nyúlj a szemedhez, amikor a maszkot igazítod”, „Ne adj puszit a mamának, nehogy átadj valamit, mert árthatsz neki.” A szemmel látható veszélyt könnyebb elmagyarázni a gyerekeknek, mint azt, hogy ne fogd meg a buszon a kapaszkodót, mert ott lehet rajta a vírus. Extrém módon stresszelte őket, hogy azt tanulták:
mindenhol ott van körülöttük a láthatatlan veszély, és ami nem látszik veszélyesnek, az is lehet halálos.
„Ehhez hozzájött még a szüleik kontrollvesztett, kiszolgáltatott érzete. Hiszen a felnőttek sem igazán tudták, mit kellett tenniük. Sok helyen merev, rigid szabályokat hoztak a higiéniára és a védekezésre vonatkozóan. Volt, ahol utcai cipőben vagy ruhában be sem lehetett lépni a lakásba, előtte le kellett vetkőzni, nehogy az utcáról bevigyenek valamit. Vagy a megvásárolt élelmiszereket fertőtlenítették kényszeresen. Olyan családról is tudok, ahol mikor a gyerek véletlenül átrúgta a labdát a kertszomszédhoz, azt mondták a szülők, hogy ez a labda most már elveszett, mert megfertőződött, és nem hozhatják vissza...
Azoknál a gyerekeknél, ahol a szülők is ennyire féltek, most is jellemzőbb a betegségektől való extrém pánik, a halálfélelem, az aggódás, a kényszeres kézmosás (mert akkor nem történhet baj a családommal), és ezek egyértelműen visszavezethetőek a Covidos évekre. A praxisom tapasztalata szerint azóta nőtt a betegségektől való szorongás, és az OCD kényszeres gondolatok és magatartások száma a gyerekeknél” – mondja Deliága Éva gyermekpszichológus.
Amikre katalizátorként hatott a Covid helyzet
Ugyanakkor ide tartozik még két fontos jelenség napjainkból, amit nem szabad kizárólag a pandémia számlájára írni, de az biztos, hogy felgyorsította a folyamatot az akkori helyzet. Az egyik az online jelenlét fokozódása - főleg az akkori kamaszoknál.
„A kiskamaszok sem találkozhattak személyesen a barátaikkal pont akkor, amikor a leginkább kinyílt volna számukra a világ, mentek volna bandázni, moziba, ismerkedni. Minden átkerült az online platformokra: ott írták a leckét, ott tudtak játszani, beszélgetni egymással, kapcsolatokat ápolni. Amikor véget ért a Covid, rajta maradtak a képernyőn, mint a „szeren”. A gyerek szobájában maradt a laptop, a kütyü és már nem is tudták követni a szülők, hogy pontosan mit csinálnak vele. Az offline tér elsatnyult az online javára. Ez egy generációs sajátosság, amire a lezárások időszaka ráerősített”- fogalmazta meg tapasztalatait a gyermekpszichológus.
A másik Covid örökség, ami megmaradt a mai napig a home office. Az, hogy a munkahely sok családnál beszivárgott az otthoni létbe, és eltűntek a határok a munka és a magánélet között. A szülő azóta haza tudja vinni a munkáját a laptopján és otthonról is látja a benti e-maileket, így egyre nehezebb szétválasztani, hogy mikor és hol dolgozik és él családi életet.
„Gyakori, hogy a szülő bár elmegy lefektetni a gyereket, és mesét olvas neki, de közben máshol jár az esze, mert ha elaludt a kicsi, még vissza kell ülnie a géphez dolgozni. Csak ezen az áron tudnak délután együtt lenni, különben este hatig benn kellene maradnia az irodában. Ez egy újabb szorongató helyzet a szülőnek, hiszen olyankor is dolgoznia kell otthon, amikor már rég a pihenésé és a családi együttlété lehetne az idő. És a gyerek is érzi, hogy ha például betegség miatt otthon marad, a home office-ban dolgozó szülőnek megoszlik a figyelme közte és a munka között, vagyis bár úgy tűnik, hogy anya és apa elérhető a számára, és figyel rá, de ez nem egészen igaz.”
