előfizetésem
Hírlevél
A farm, ahol bárcsak ne éltünk volna: ilyen sötét volt az amerikai pionírnők élete
Neked feldobta a Netflix A farm, ahol élünk történetének legutolsó feldolgozását? Ha igen, akkor az algoritmus feltehetően kiszagolta, hogy hat rád a cottagecore, és legalább egyszer komolyan elgondolkoztál a kenyérsütésen, esetleg egy kötény is lapul a konyhafiókodban. Laura Ingalls Wilder gyerekkönyvsorozata, amire a filmes adaptációk épülnek, egészen fiataloknak is emészthető módon mutatta be az amerikai préri világát; amikor az első telepesek a 19. század második felében elindultak meghódítani a vadnyugatot.
A farm, ahol élünk című sorozat a könyvkiadás történetének egyik legsikeresebb vállalkozása volt, a Wilder saját gyerekkorán alapuló – de erősen filterezett – történet világszerte meghódította a gyerekeket és a szüleiket is. A második világháború után még Japánba is eljuttatták a kis Laura Ingalls kalandjait, hogy a harcok lezárása után szimpatikusabbá tegyék az amerikaiakat a szigetországban.
A kemény munkát és a család összetartozását középpontba állító könyvek először az 1930-as évek elején, a nagy gazdasági válság alatt jelentek meg, az első tévésorozat pedig egy másik válság, az 1970-es évek alatt került képernyőre. A 2026-os – szintén meglehetősen bizonytalan időkben – megjelenő, legújabb feldolgozás ugyancsak az egyszerű, pénzen nem megvehető örömöket állítja előtérbe. Igaz, közben szinte teljesen elszakad a pionír sors valóságától: a telepesek és az indián őslakosok közötti kapcsolat a valóságban jóval kevésbé volt barátságos, a szereplők pedig gyanúsan jól öltözöttek. Ha ugyanis nincs bolt, vezetékes víz, orvos és semmilyen alapvető komfort, senki nem úgy néz ki vízhordás közben, mint a filmbeli Ingalls-lányok.
Milyen lehetett a valóságos pionírnők élete, akik a családjukkal együtt egy ma már elképzelhetetlenül kemény életet vállaltak be a szebb jövő reményében – ami a legtöbb esetben soha nem jött el?
A kovászos kenyér és a nőgyűlölet lenne a modern rabszolgaság esztétikája?
Egér a levesben
A könyv és a tv-sorozatok kuckós faházai a valóságban sok esetben ún. dugoutok, szó szerinti fordításban „kiásások” voltak. A semmibe érkező telepesek sokszor lényegében barlangokban laktak, amíg a házukat fel nem tudták építeni, amire sokszor soha nem került sor. Ugyanakkor a földbe vájt lakás télen viszonylag jól tartotta a hőt, nyáron hűvös volt, és a prérin gyakran végigfutó tűzvésznek is jobban ellenállt, mint egy fából épült ház.
Azonban a „tető” nem annyira védett az eső ellen, és azért is vásznat kellett a „plafonra” szögezni, hogy felfogja a levesbe potyogó földet, bogarakat és egereket. A korabeli visszaemlékezésekből kiderül, hogy sokszor ez volt az a pont, ahol a férjeiket a vadnyugatra követő nők türelme elfogyott: a csöpögő tető alatt soha, semmi nem tűnt teljesen tisztának.
A fürdéshez, a mosogatáshoz és a főzéshez természetesen kannában kellett vizet hordani a patakról, vagy szerencsésebb esetben a kútról, a mosáshoz pedig a ruhát ki is kellett forralni. Tűzifa hiányában a legfontosabb fűtőanyag sokszor a szárított tehén- és bölénylepény lett: száraz időben a nők és a gyerekek járták a füves pusztát, hogy összeszedjék a lepényeket, amiket aztán zsákokban halmoztak fel a hosszú télre készülve.
Persze voltak asszonyok, akik kerek perec megtagadták, hogy kakival fűtsenek.
Az első telepesek az addig megszokott életük számos alapvető komfortját nélkülözték, de ezek közül a legijesztőbb az orvos hiánya volt. A kemény fizikai munkából fakadó baleseteket sok esetben nem tudták szakszerűen ellátni, a gyermekszülés pedig rendkívül primitív körülmények között zajlott. A megszokott támogató háló – a nőrokonok, a szomszédnők, a bába – nem feltétlenül létezett, és az elszigetelt farmokon sok esetben egy nőnek teljesen egyedül, minden segítség nélkül kellett világra hoznia a gyerekét.
A felépülésre pedig egyszerűen nem volt idő: a nők gyakran napokon vagy akár órákon belül visszatértek a munkához, és az újszülött, majd a kisgyerek ellátásában sem számíthattak segítségre; így az eleve kockázatos vadnyugati élet nők és gyerekek számára még sokkal veszélyesebb volt.
Az egykor gazdag olasz örökösnő, aki kukákban turkált és gepárdokat tartott
Préridüh
A pionírok életének azonban nemcsak fizikai nehézségei voltak, a bizonytalanság és a teljes elszigeteltség lelkileg is összetört rengeteg telepest. A 19. századi Amerikában külön kifejezés született rá: a „prairie madness”, vagyis préridüh a korszak irodalmának és sajtójának visszatérő témája. Tünetei közé tartozott a depresszió, a visszahúzódás, a személyiségváltozás, néha az agresszió; szélsőséges esetben öngyilkosság is. Az ok maga a földosztás rendszere volt: a szomszédos birtokok sokszor mérföldekre estek egymástól, gyors és megbízható közlekedés pedig nem volt, így a telepesek teljes magányban éltek.
A nőket pedig jellemzően még jobban sújtotta ez a helyzet; hiszen a férfiakat a munkájuk gyakrabban elszólította a farmról, de télen a nők a gyerekekkel együtt sokszor hetekre bezárva maradtak a házban – utóbbiak sokszor a szélsőséges időjárás miatt nem tudtak iskolába menni, máskor egyszerűen azért nem, mert nem volt elég meleg ruhájuk.
Nagymosás idején a gyerekek néha meztelenül összebújtak a paplan alatt, míg egyetlen felvehető ruhájuk megszáradt.
Azonban a rengeteg szenvedés, kockázat és lemondás mellett a pionírok élete tele volt lehetőséggel is. Az 1862-es Homestead Act – a birtokfoglalási törvény – a családfőknek, illetve a 21 év feletti egyedülállóknak – nemtől függetlenül – 160 hold földet ajánlott: aki öt évig a területen élt, házat épített és megművelte a földet, az véglegesen megszerezte a tulajdonjogot.
Különös kegyetlenséggel ölték meg a világ egyik legismertebb családját
A férjes asszonyok automatikusan kiestek, hiszen családfőnek mindig a férjet tekintették – legfeljebb akkor igényelhettek földet, ha be tudták bizonyítani, hogy a férjük semmilyen módon nem tartja el őket. De a préri asszonyai és lányai kreatívan kihasználták az új lehetőséget az önállóságra. Például előfordult, hogy nővérek felváltva laktak egymásnál, hogy teljesíteni tudják az ottlakási feltételt anélkül, hogy egyedül kelljen élniük. Nem véletlen, hogy a nyugati területek a választójogban is előrébb tartottak a többi államnál: Wyoming lett az első amerikai állam, ahol a nők szavazhattak.
A motiváció viszont egyáltalán nem a női egyenjogúság melletti elköteleződés volt. A képviselők elsősorban jó sajtót akartak Wyomingnak, hogy több telepes érkezzen hozzájuk. A területen ekkor a nők súlyos kisebbségben voltak a férfiakhoz képest; így a helyi férfiak abban bíztak, hogy a szavazati jog majd könnyebben odacsalogatja a lányokat a zord, isten háta mögötti vidékre.
Kinek a földje?
Egy dolgot azonban nem lehet kihagyni a pionírok hőstörténetéből. A föld, amit a telepesek megműveltek, évezredek óta az indiánokhoz tartozott – a tény, ami A farm, ahol élünk alapkonfliktusát is adja. A legújabb feldolgozás sokat finomított a hetvenes években született sorozaton, illetve a filmes adaptációk alapjául szolgáló könyvek tartalmán, amelyekben elhangzik a hírhedtté vált „Csak a halott indián a jó indián.” fordulat is. Ugyanakkor a történet lényege nem változott: ami az egyik népnek lehetőség volt, az a másiknak a halálos ítélete lett.
