Dohányzol? Nem is olyan rég botrány tört volna ki, ha nőként rágyújtasz

Fiatal kolléganőim már borzongva számolnak be azokról a partnerekről, akik akár a Teams másik oldalán rágyújtanak; de a családi fényképalbumok még tele vannak a gimnazista édesanyám démonian füstölgő képeivel. A dédnagymamám pedig egyenesen a kamrába járt titokban füstölögni. A női dohányzás tündöklése és bukása valójában a 20. század története.

A múlt század elején egy nyilvánosan cigarettázó nő Budapesten – és tulajdonképpen egész Európában – komoly botrányt okozott. A dohányzás ugyanis évszázadokon át szigorúan férfiügy volt: a pipa, a szivar, később a cigaretta a férfias férfi elmaradhatatlan kelléke. A „tisztességes” polgárasszony viszont nem dohányzott – vagy ha mégis, akkor otthon, behúzott függöny mögött, lehetőleg úgy, hogy senki ne tudjon róla.

Aki nyilvánosan rágyújtott, az a köztudatban szinte automatikusan „a másik” kategóriába került; a színésznők, a könnyűvérű nők és a bohém művésznők közé. Mert a cigaretta ekkoriban nem egyszerűen egy rossz szokás volt, hanem a szégyen bélyege: egyetlen füstfelhő is elég volt ahhoz, hogy egy nőre örökre rásüssék.

„Játékszernek jó, de nem feleségnek való”

Hogy a téma mennyire foglalkoztatta a korabeli közvéleményt, jól mutatja, hogy 1906 nyarán Az Ujság című újság az uborkaszezont épp azzal próbálta feldobni, hogy megkérdezte az olvasóit: mit gondolnak a dohányzó nőkről? A beérkező válaszokból pedig kiderül, hogy a kérdés legalább annyira megosztotta az embereket, mint ma bármelyik közéleti vita. Volt, aki nagylelkűen megengedte a nőknek a dohányzást, de kizárólag akkor, ha nagyon el voltak keseredve.

„Ha a nő magányos otthonában elhagyatva, komoly gondolatokkal terhelve szórakozásképpen gyújt rá cigarettájára és a semmibe szétfoszló füstfelhők után bámulva keres sokféle bánatára és fájdalmára enyhülést és feledést, akkor az ellen nem találhat azt hiszem senki kifogást” – írta egy megértő olvasó. Egyetlen feltétellel: a nő legyen egyedül, mert a dohányzás hölgyeknél magánügy, ami csak zárt ajtók mögött megengedett.

Mások nem voltak ilyen elnézőek, akadt, aki szerint minden komolyan gondolkodó férfinak el kell ítélnie a nők dohányzását, mert „az a nő, aki dohányzik, játékszernek jó, de nem feleségnek való.” És – ahogy az lenni szokott – nem csak a férfiak ítélkeztek; a nők is szívesen törtek pálcát más nők felett, és „feltűnési viszketeget” láttak a lányok kacér dohányzásában. A fiatalabb generáció viszont már fütyült minderre.

A tizennyolc éves, „Little Baby” néven író olvasó lelkesen számolt be titkos szertartásáról: „Éppen most szittam el egy gyenge egyiptomit, ezt minden ebéd utáni teszem, ha van, az én szobámban lezárt ajtónál, hogy kis tesvérem ne szóljon anyámnak. De ez oly jó, hogy na! Éljen az egyiptomi!” A tiltás – műfajából fakadóan – leginkább abban volt sikeres, hogy izgalmassá tegye a tiltott dolgot.

Ezen az egy kérdésen múltak birodalmak sorsai évszázadokon át

Az egészség csak ürügy volt

Elvileg a cigaretta nem erkölcsi, hanem egészségügyi kérdés lett volna. A korabeli orvosok azonban teljesen összemosták a kettőt. Egyszerre hivatkoztak valós – bár akkor még alig kutatott – kockázatokra, mint, hogy a dohányzás árthat a magzatnak vagy idő előtt öregítheti a bőrt, és teljesen légből kapott veszélyekre is: például hogy a dohányzó asszony elveszíti a „női méltóságát”, és előbb-utóbb szétesik körülötte a család, ő pedig egyedül szomorkodhat a füstfelhőben.

A cél nem elsősorban az volt, hogy a nők egészségesebben éljenek, hanem hogy ne vegyenek fel nőietlennek tartott szokásokat. A stratégia pedig természetesen nem vált be. A dohányzást nemhogy visszaszorítani nem sikerült, hanem ahogy haladunk előre a huszadik században, egyre elfogadottabbá vált, teljesen függetlenül attól, hogy férfi vagy nő gyújtott rá. Ráadásul a pesti utcákon közben egyre több reklám buzdított a dohányzásra, hiszen a huszadik század eleje a modern reklám hajnala volt – és ezek a plakátok néha pont a női dohányzás bírálóit figurázták ki.

A szabadság fáklyái

A nagy fordulat a húszas években jött el, és egyáltalán nem véletlenül esett egybe a nők egyenjogúsági küzdelmeivel. Amerikában a rövid szoknyás flapper, az „új nő” kezében a cigaretta hirtelen már nem a szégyen bélyege volt, hanem a függetlenség jelképe. A bubifrizurás modern nő már teljes természetességgel dolgozott, autót vezetett, moziba járt, és gondolkodás nélkül rágyújtott nyilvánosan; egyetlen mozdulatba sűrítve az életfilozófiáját.

Az 1920-as évek reklámipara pedig legalább olyan kreatívan használta a dohányzás aktusához tapadó rengeteg érzelmet, mint a századfordulós plakátok. A leghíresebb eset Edward Bernays-hez, a modern PR atyjához fűződik, aki 1929-ben az egyik nagy amerikai dohánygyár megbízásából valóságos utcaszínházat rendezett. A New York-i húsvéti felvonuláson fiatal nőket szervezett be, hogy az Ötödik sugárúton, a kamerák és a hatalmas tömeg előtt gyújtsanak rá.

A cigarettákat pedig elkeresztelte „a szabadság fáklyáinak”, mintha a dohányzás egyenlő lenne a női egyenjogúsággal. Az ötlethez állítólag még pszichoanalitikus tanácsadót is bevont, ami nem olyan meglepő, hiszen Edward Bernays Sigmund Freud unokaöccse volt. Innentől kezdve a cigarettareklámok sokszor kifejezetten a nőket vették célba, méghozzá a testükkel kapcsolatos szorongásaik felől: előfordult, hogy egyenesen arra biztatták őket, hogy édesség helyett inkább egy cigarettáért nyúljanak, hiszen az elveszi az étvágyat, ügyesen ráépülve a korszak karcsúságkultuszára.

A dohányzó nő képe ezzel néhány év alatt teljesen átalakult: a szégyellnivalóból eladható lett, a botrányból pedig életérzés.

Nehéz gyapjúfürdőruha volt az ára annak, hogy ma bikinit hordhatunk a strandon

A végzet asszonya rágyújt