Ugron Zsolna: „Íróként nagy öröm volt, hogy az első regényem után sokan elindultak megismerni Erdélyt”

Dr. Ugron Zsolna József Attila díjas írót erdélyi vonatkozású regényei tették országosan ismertté, amelyek – hiánypótló kortárs irodalmi művekként – megjelenésük pillanatától feltűnést keltettek. Jogásznak tanult, mégis író lett, aki néha inkább magának ír, mint a közönségnek, és az erdélyi konyháról is megvan a véleménye.

Az írónővel karrierről, az erdélyi gyökereiről beszélgettünk, és még azt is elárulta, mit jelentenek számára ez erdélyi ételek.

Mintha tendencia lenne, hogy hazai női írók a jogászi pályát a szépíróira cserélik. Schillinger Gyöngyvér is elmesélte, hogyan lett közjegyzőhelyettesből író. Te miért váltottál menet közben?

A Pázmány jogi karára vettek fel, ahova a szüleim kedvéért jelentkeztem, a bölcsészkarra meg nem, mert nem volt elég jó a helyesírásom – ami azóta javult valamit. Elsőéves egyetemista koromban egy ügyvédi irodában dolgoztam, ahol hamar rájöttem, hogy a jog nem nekem való. Szintén az egyetem alatt kezdtem el televíziózni, hírműsorok gyakornokaként. Mindenesetre hálás vagyok a sorsnak, hogy jogot tanultam: a jog rászoktat, hogy rendszerben gondolkodj.

Aki egyszer megtanulja a családjogot, annak nem kell ágrajz, hogy megjegyezze a szereplők viszonyrendszerét, legyen akármilyen bonyolult írás közben a regény kapcsolati hálója. Értem a jogi folyamatokat, átlátok helyzeteket, és mindez a kreativitással és írói hiperérzékenységgel kombinálva sok területen hasznosítható.

Mi késztetett arra, hogy a sikeres szerkesztő-újságírói hivatásod mellett regényírásba kezdj?

Kinyílt egy ajtó. Szakácskönyvet akartam szerkeszteni családi sztorikkal, és akkor valaki azt mondta, hogy ha megírom, kiadja gasztroregénynek. Aztán másképp alakult: ez lett az Úrilányok Erdélyben, amiből – első könyves szerzőnél szakmailag megbocsáthatatlanul, de az olvasóközönségnél jó belépőként – mára több mint százhúszezret adtak el.

Regényeidben többnyire erdélyi gyökereidhez nyúlsz vissza. Ez egyfajta küldetéstudat?

Ott nevelkedtem, ráadásul elég izgalmas korban. Sok más erdélyi író írt azokról az időkről, és bár nekem nincsenek olyan élénk emlékeim a Ceausescu-korszakról, mint a legtöbbüknek, azért egyszer majd megírom a saját regényemet erről. A tizenhatodik, tizenötödik századokban játszódó történeteim egyik fontos helyszíne Erdély, mert akkoriban is fordulatos élet volt arrafelé, de Varsó, Isztambul, Brüsszel, vagy épp Nándorfehérvár és Sopron is jelentős helyszínek.

Nem szándékosan foglalkozom sokat Erdéllyel, bár kétségtelen, hogy van bőven munícióm. Szeretem a sok kultúrájú gyökereit, ahogy a hagyományok évszázadokig egymás mellett éltek, formálódtak, és amiket sajnos a globalizmus eltüntet. Kolozsvár egészen más világ, mint Gyimesközéplok, és mégis értem, érzem, bennem van. Íróként az egyik legnagyobb öröm volt, hogy az első regényem után sokan elindultak, hogy megnézzék, megismerjék Erdélyt.

Egy korábbi interjúban mondtad, hogy az Erdélyi menyegző az első olyan könyved, amelyet egy az egyben az elképzelésed szerint írtál. Itt arra céloztál, hogy mindig is szerettél volna letenni az asztalra egy történelmi regényt? Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezt a kötetet inkább magadnak írtad?

Abszolút. Kiadót váltottam akkoriban, és végre szabad kezet kaptam azzal, hogy nem kell a sikerkönyvet folytatni. Írjak arról, amiről szeretnék, mondták. Úgyhogy írtam egy olyan regényt, amilyet olvasni szerettem volna. Az előképeim angol regények voltak, de olyan lányokat, asszonyokat akartam megjeleníteni, akik közt felnőttem, és akiket mindig is csodáltam. Nagy lázban készült az Erdélyi menyegző és a Nádor asszonyai, és utána a Hollóasszony is. Mindig valamilyen indulatból, lázadásból, csakazértisből fordultam rá egy regényre, és aztán vitt a lendület.

Dézsi Ibolya: „Sosem késő elkezdeni azzal foglalkozni, ami igazán kiteljesít minket”

Mennyire kutatsz az íráshoz, és mennyire engeded, hogy a történet menet közben formálódjon?

Rengeteget kutatok. Már kezdetben megvan a narratíva íve, aztán formálódnak a karakterek, másmilyenek lesznek, mint amilyennek elképzeltem őket, időnként mást is mondanak, cselekednek, egyáltalán nem viselkednek szófogadóan, ilyenkor a történet is másfelé fordulhat, de azért résen vagyok. Egy kezemen meg tudom számolni, hány történelmi tényen változtattam. Ahol az adatok vitatottak, szabadabban mozoghatok. Nagyobb kihívás úgy alakítani a történetet, hogy a meglévő sarokköveket lerakom, és azokhoz igazítva építkezem.

Érdekes olyan sztorit írni, ami akár úgy is történhetett volna – a ma ismert tények birtokában –, ahogy kitaláltam.

Az Erdélyi menyegző főhőse Báthory Anna, Báthory Gábor fejedelem húga. Hogyan lehet egy tizenhetedik századi nő életét úgy bemutatni, hogy korunk női magukra ismerjenek benne?

Nem hiszem, hogy akkoriban más volt tizenhét évesen szerelmesnek lenni, mint ma – az érzésre gondolok, nem a kifejezési módokra, lehetőségekre. Nyilván mások a körülmények, élmények, tapasztalatok, más a gondolkodásmód is – például összeegyeztethetetlen annak a kornak a vallásossága vagy akár babonasága a mai ember lelkiségével –, de mindennek ellenére, az emberek alapvető érzései, vágyai azóta sem változtak.

Erdély mennyiben formálta a világlátásodat?

A mai napig formál. Ott nevetek a legőszintébben, ott értem a humort, az ottani tánc és zene az, amit igazán érzek. Számos Erdélyben élő barátom van, örömmel és sokat megyek oda. Azt szoktam mondani, hogy „itthonról megyek haza”, és a kettő között számomra nincs is határ. Erdély korán megtanította nekem: azok, akik tudják, hova tartoznak, tisztelik mások erdő-mezőit, dűnéit, felhőkarcolóit. Rengeteget alakít valakin, ha kisebbségben szocializálódik!