„Magyarként bárhol megálljuk a helyünket a világon!”– Egy angliai magyar együttes telt házas koncertjei az Egyesült Királyságban

Ötven koncert évente az Egyesült Királyságban, több mint 120 ezer feliratkozó a Facebookon, 30 ezer követő a Youtube-on. Klasszikus turnézenekar, magyarokkal az élen! A Very Santana megálmodójával és producerével, Polyák Rolanddal és feleségével, Koltai Nikolett-tel beszélgettünk.

Sokan vágyják sikerüket, életformájukat, de a Very Santana igazán keményen megdolgozott a népszerűségért.

Meséljetek arról, hogy mikor és miért jöttetek ki Angliába!

Polyák Roland: A zeneipar már húsz éve is nagyon belterjesen működött Magyarországon, és vidéki zenekarként, nem tudtunk ,,A klub” a tagjaivá válni, így az akkori zenekarommal úgy határoztunk, hogy külföldön próbálunk szerencsét, a célországot pedig az európai miniturnéink alatt határoztuk meg. Azért Angliára esett a választásunk, mert zenészként Európában ezt az országot tartottuk a lehetőségek csúcsának; elég csak az angliai zenei örökségre gondolni, mint a The Beatles, a Led Zeppelin, a Queen, a Pink Floyd vagy a The Rolling Stones.

A reményeink beigazolódtak, mert sokkal nagyobb sikereket értünk el itt, mint Magyarországon.

Koltai Nikolett: Én is 2005-ben jöttem Angliába, de engem a tanulmányaim vezettek ide. Y generációs, céltudatos diákként az unokatestvéreim példáit látva már a gimnázium alatt tudtam, hogy én is többet szeretnék látni a világból a továbbtanulásom során. Egy évet jártam a Budapesti Kommunikációs Főiskolára, aztán az első adandó alkalommal kaptam egy külföldi tanulmányi lehetőségen, így a második évemet már egy angliai egyetemen folytattam tizenkilenc évesen.

Végül a Bristoli Egyemen fejeztem be a tanulmányaimat, és megszereztem a BSc és a mesterdiplomát is. Nagyon hamar megszerettem az országot. Magyarországon felnőve – különösen vegetáriánusként a nyolcvanas és kilencvenes években – kicsit mindig kívülállónak éreztem magam. Így első körben a korábban nem tapasztalt nagyfokú elfogadás és tolerancia volt az, ami azonnal nagyon magával ragadott.

Azt éreztem, hogy lehetsz akárki: meleg, vegetáriánus, diszlexiás, rózsaszín hajú punk, vagy bevándorló, ha szeretnél ide tartozni, és hozzá tudsz tenni ehhez az országhoz, akkor Isten hozott! Másrészt pedig a megélhetési különbségek voltak, amik ugyancsak hamar arcul csaptak. Amikor rögtön az elején, frissen érkezett diákként, kéthavi diákmunkából meg tudtam venni magamnak egy laptopot, nekem az akkora sikerélmény volt, hogy nem hittem a szememnek. Magyarországon ugyanezekből a munkákból legalább négy-hat hónap kellett volna ehhez.

Az angliai munkáról rögtön a mosogatás jut az ember eszébe. Nektek milyen munkáitok voltak a kezdetekkor?

PR: A megérkezésünk elejétől munkát vállaltam, Huszonhat évesen az otthoni végzettségemnek megfelelően az IT-szektorban kezdtem dolgozni, ami biztosította, hogy a munkám mellett zenei produceri diplomát szerezzek, és hogy legyen elég tőkém beindítani a különböző vállalkozásaimat, többek között a használt gitárokkal való kereskedést. Ahogyan nőtt a szakmai ismeretségi köröm a zenén belül, egyre több jó zenésszel ismerkedtem meg.

Több, különböző zenei formációt hoztam létre eleinte inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hol session zenészkent, hol zenekari vezetőként aktívkodtam a zenei világban a nappali munkám mellett.

Natalie Karpushenko: „Inkább közvetítőnek tekintem magam, mint alkotónak”

KN: Ahogy a legtöbb külföldi magyar, én is végigjártam a klasszikus szamárlétrát. Az az egyetemi éveim alatt limitált lehetőségeim voltak, mert mindig a tanulmányok határozták meg, hogy melyik időszakban mennyi munkát tudok vállalni. Dolgoztam hotelekben, a legkülönbözőbb pozíciókban, hol takarítás, hol ezüst tálcás felszolgálás. Volt polc-feltöltés és gyorséttermi munka is, sokat voltam ügyfélszolgálatos, illetve több adminisztrátori pozícióban is dolgoztam.

Az utolsó két egyetemi évem alatt a testvérem, Krisztián is nagyon sokat besegített a szállás költségek átvállalásával, hogy be tudjam fejezni az mesterdiplomát, amiért örökre hálás leszek neki. A diploma megszerzése után tudtam elhelyezkedni teljes munkaidőben. Egy nagyvállalat pénzügyeseként dolgoztam. Emellett két saját vállalkozásba kezdtünk Rolanddal, és a Covid kitörése előtt, indult a Very Santana is. Azóta született egy kislányunk, és mostanra a három vállalkozás, a Hungarian Wine House, a Rolly's Guitars és a Very Santana már kitermel annyit, hogy ne kelljen visszamenni alkalmazottként dolgozni.

Hogyan találkoztatok itt Angliában?

PR: Session gitárosként dolgoztam egy magyar X-faktorossal, és az egyik turnéállomásunkon találkoztunk Nikivel.

A munka mellett ott volt a zene, eleinte hobbiként, de már ez is munkaként van jelen az életetekben. Milyen férj-feleségként együtt dolgozni, előny vagy inkább kihívás?

PR: Szerintem tök jó! Nem érzem benne a kihívást, egyszerűen jó. A pénzügyi és a könyvelési részét Niki intézi, ezzel tehát nem kell megbíznom senkit, mert biztos vagyok abban, hogy a feleségem bárkinél jobban csinálja.

KN: Igen, valóban egész jól működik, hogy közös a biznisz. Egyrészt mindketten munkamániások vagyunk, másrészt elég vállalkozó szelleműek. A cél közös, a legjobbat akarjuk kihozni az üzletünkből, és sok területen jól kiegészítjük egymást. Roland nagyon jó az eladásban és a marketingben, megy előre, mint egy tank, és gyorsan elvégzi a feladatokat, amiket én rakok rendbe és finomítok. Ő producerként is nagyon jó, mert képes arra, hogy megálmodja, létrehozza, végig vigye és egyben tartsa a projekteket.

Én jobb vagyok a könyvelési határidőkhöz való alkalmazkodásban és az adminisztrálásban, ami nem a legélvezetesebb része a zenekari munkának, de szükség van rá ahhoz, hogy ez az egész működni tudjon.

Angliában meglehetősen népszerűek az emlékzenekarok, mint a Very Santana is. Miért pont Santana-dalokat játszotok?

PR: Mindig is a saját zenéimet akartam játszani. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha emlékzenekarom legyen, de rá kellett jönnöm, hogy a piac és az anyagi lehetőségeim diktálnak, a piacnak pedig az ilyen zenekarra van igénye. Az anyagi lehetőségeim is emellett szóltak, hiszen korlátozottak, és egy eredeti zenekar felfuttatásához tízszer annyi pénz kellett volna, mint amennyi egy tribute-zenekar létrehozásához és fenntartásához szükséges.

Számomra a Very Santana egy ugródeszka, mert még nem adtam fel, hogy saját zenét játsszak. Amíg ez eljön, fontos volt, hogy mindig legyen valami kihívás, Santana-dalokat játszani gitárosként pedig nem kis kihívás.

KN: A latin zene és Santana mindig is nagyon különleges helyen állt a szívemben, így egyértelmű volt, hogy én is része legyek a bandának.

Mi a legnehezebb abban, hogy egy Santana-élményt meg tudjatok jeleníteni a színpadon?

PR: Egy eredeti Santana-koncerten tíz-tizenkét világklasszis zenész játszik. Mi is azt a zenei élményt igyekszünk a színpadra vinni, azzal a különbséggel, hogy nekünk hat emberünk van rá. A kétórás koncertünk minden dala különbözik egymástól, és mindegyikhez komplex zenei tudásra van szükség. Santana dalai struktúráikban és egyéb zeneelméleti tekintetben jóval komplexebbek, mint az átlag popzene, és zenészként pont ezt a kihívást élvezzük.

Lovas Rozi: „Abszolút szárnyalós időszakomat élem, de ebben is sok munka van”

Nem feltétlenül van összehasonlítási alapotok, de zenészeket feltételezem, ismertek Magyarországon. Hol jobb, könnyebb zenésznek lenni, Angliában vagy Magyarországon?

PR: Angliában sokkal könnyebb. Magyarországon, ha nem vagy benne egy adott haveri körben, szinte lehetetlen zenészként megvetni az embernek a lábát. Angliában piaci alapon működnek a dolgok, nem kell jól barátkozni ahhoz, hogy az embernek lehetőségei legyenek. Az én példám tökéletes erre, hiszen, nem volt se ismeretségem sem pénzem, angolul sem tudtam, és mégis nulláról fel tudtam építeni több magas színvonalú produkciót, köztük a Very Santanát.

Itt jobban is lehet keresni a zenével, mivel több néző többet fizet a koncertjegyért. Magyarországon az ilyen árú jegyeket világsztárokért fizetik ki, nem emlékzenekaroknak.