Mit teszel, amikor véget ér egy párkapcsolatod? Hát akkor, amikor veszteség, vagy épp óriási öröm ér? A legtöbben ilyenkor nem csak a változáshoz fűződő érzéseinkkel küzdünk, hanem egy sokkal nehezebben megfogható dolog hiányával is. Azzal, hogy a változás során nincs kapaszkodónk. Ertl Eliza, a Tarot Kollektíva alapítója szerint ez nem véletlen - egész egyszerűen eltűntek az életünkből azok a rítusok, amelyek segítettek megünnepelni, lezárni, elengedni, vagy épp újrakezdeni bizonyos fejezeteket az életünkben, ez pedig – hosszú távon – problémákat okozhat a lelkünkben és a mentális egészségünkben is.
Ezeket láttad már?
Bár a miértek kapcsán a tudomány mostanra számos válasszal szolgál, Ertl Eliza (akit a legtöbben leánykori nevén, Markó Elizaként ismerünk) a művészetet hívta segítségül azok megértéséhez. Újfajta gondolkodásmódjából kicsírázott, Transitional Being című, az editory-ban április másodikáig megtekinthető kiállításán felnyitja a szemünket azzal kapcsolatban, miért érezzük magunkat annyira elveszettnek 2026-ban, de megoldási javaslattal is szolgál azügyben, hogyan találhatunk újra magunkra.
Szavak a szélben
„Képtelen vagyok elengedni. Mégis, mit mondjak neki? Hogy tudnám ezt megtenni?” – szegezi a kérdést a Vészhelyzet Pittsburghben (The Pitt) című HBO-sorozatban egy ötvenes éveiben járó nő Noah Whyle karakteréhez, Dr. Robby-hoz édesapja halálos ágya felett. Robby gyorsan előáll a hatékony válasszal. A (mentorától ellesett) hawaii Ho’oponopono gyakorlatot javasolja páciense lányának, amely négy, egyszerű, gyógyító jellegű mondatból áll: „Szeretlek”, „Köszönöm”, „Megbocsátok neked” és „Kérlek, bocsáss meg nekem.”
A lezárást és érzelmi nyugalmat sugárzó mondatok bársonyos balzsamként hatnak, így a kétségbeesett hozzátartozók – a lehetőséghez képest – könnyebben engedik el édesapjukat a túlvilágra. A sorozat képkockái valós problémára világítanak rá: a szakemberek a koronavírus-járvány óta szinte egy emberként kongatják a vészharangot a hiányzó rítusok, és az abból fakadó mentális problémák-elakadások miatt.
„A tarot kártyák képei nem egyértelműek, akárcsak a női működés, ezért a férfiak évszázadokon át féltek tőlük”
A rítusok alatt általában olyan, közösségileg rögzített, betanított, alkalomhoz kötött cselekvési formákat értünk, amelyeknek az a célja, hogy rámutassanak valami fontosra, átélhetővé tegyenek egy különleges, érzelmi tartalommal bíró eseményt, keretet adjanak különböző életeseményeknek és segítsenek a(z ezekkel járó) változások kezelésében. Rebecca J. Lester, a Washington Egyetem antropológia professzora szerint a rítusok hiánya mély elidegenedési, és elveszettség érzetet okozhat, amely egzisztenciálisan, pszichológiailag, sőt, fizikailag is fájdalmas és kimerítő lehet.
„Nagyon rossz a mentális állapotunk generálisan. Elvesztettük a kapcsolódási pontokat a világgal, sőt, gyakran saját magunkkal is. Nem tudjuk hol letenni a terheinket, sőt, nincsenek is rítusaink arra, hogy feldolgozzuk vagy lezárjuk a dolgokat,” – fogalmaz Ertl Eliza transzdiszciplináris művész, művészetterapeuta, művészetelméleti szakember. Bár Elizát a legtöbben a Tarot Kollektíva kapcsán ismerhetik, legújabb projektje, a Transitional Being című kiállítás elrugaszkodik a tarot kártyák világától. Eliza ezúttal egy orákulum bölcsességével tekint vissza a múltba, és – különböző tárgyak segítségével – gondol újra olyan elveszett, vagy elfelejtett szertartásokat, amelyek inspirációként szolgálhatnak arra, hogyan alakítsuk ki a saját, megtartó rítusainkat.
Átmenetekben az erő
Rajzok, kerámiák, edények, ép- és elcsorbult művek, talált tárgyak, és egy miniakvárium. Dióhéjban ezek a(z) – elsőre furcsának tűnő – tárgyak alkotják Ertl Eliza Transitional Being című kiállításának magját. Akárcsak a múltban, úgy a felsorakoztatott tárgyaknak most, a jelenben sem lenne értelmük anélkül, hogy Eliza elmagyarázná az egymáshoz fűződő kapcsolatukat, adott esetben gyakorlati „hasznukat”. Mint mondja: saját kapaszkodóinak keresgélése közben jött rá arra, hogy egy-egy nehezebb életszakaszban rendre a budapesti gyógyvizekhez, a Dunához, a város alatt futó vizekhez, forrásokhoz nyúlt vissza támogatásért, így nem csoda, hogy a víz motívum lett a kiállítás fő vezérfonala.
Eliza szerint a kereszténység miatt több tízezer éven át gyakorolt természetvallások rítusai tűntek el a semmiben, – többek között a vízhez kötődő szertartásaink is semmivé lettek. A rítusok elveszítésén túl a személyes hozzáállásunk is változott, hiszen a katolikus, templomi szertartások nem igényeltek aktív részvételt a hívek irányából: aktív cselekvőkből így passzív befogadóvá váltunk. „Nem túlzás azt mondani, hogy ez az a pillanat, amikor elvesztettük a kompetencia érzésünket a saját spirituális élményeinkkel kapcsolatban,” – fogalmaz a művész egy ponton.
Eliza szerint azonban ez ütközik az alapvető, emberi természettel. „Ősi ösztön, hogy legyen például egy tiszta tér, ahova fontos dolgokat teszünk,” – magyarázza az Editory kiállító tér közepén díszelgő oltárra mutatva. Altarini című házioltára tisztelgés a görög-római kultúra egyik fontos rítusa előtt. Anno ugyanis minden, tehetősebb otthon rendelkezett egy olyan házioltárral, amelyet az úgynevezett lariáknak – az elhunyt ősök védelmező szellemeinek – állítottak.
Önámítás vagy valódi önismereti eszköz? Szkeptikusként kipróbáltam a tarot-t
A művész szerint az oltár például tipikusan egy olyan szeglete a letűnt otthonok berendezésének, amely erőt sugárzott a lakók felé, különösképp, ha számukra fontos, jelentőségteljes tárgyakkal díszítették azt. A tárgyak azonban csak minimális jelentéssel bírnak: szükség van hozzájuk az emberre, és a közösségre, hogy értelemmel ruházzuk fel azokat.
Kapcsolódás, mint rítus
Eliza nem győzi hangsúlyozni a tárgyak érintésének fontosságát, sőt, mi több, erre is ösztönzi a kiállítás megtekintőit. A tapintás (mint az egyik alap-érzékszervünk) élesítésén túl a tárgyakról való közös gondolkodás is fontos szerepet kap a művész gondolataiban. „Az a célom, hogy a kiállítás érzéseket és gondolatokat hozzon felszínre a résztvevőkben, hogy aztán – ennek hatására – megosszák egymással, épp min mennek keresztül. A közös gondolkodáson keresztül juthatunk el a közös gyógyulásig,” – fogalmazza meg a kiállítás végső célját Eliza, aki – a tárgyakkal tűzdelt térben – számos workshopot bonyolított le.
Hollywood legendás magyar fotósa új arcát mutatja meg
Eliza gyógyulással kapcsolatos gondolatait a tudomány is alátámasztja. Francesca Gino viselkedéskutató szerint a legegyszerűbb rituálék is rendkívül hatékonyak lehetnek. A Vészhelyzet Pittsburghben kapcsán (a cikk elején) emlegetett, gyász esetén végzett rituálék például bizonyítottan szorongáscsökkentő és önbizalom növelő erővel bírnak. Ugyanez érvényes a szakítást követő gyászmunkára is: a kutató szerint azok az emberek, akik valamiféle rituáléval tesznek pontot az ügy végére – például „ünnepélyesen” összetépik a róluk és az exükről készült fotókat – kevesebb gyászt érzékelnek azoknál, akik „csak” igyekeznek túlélni a veszteséget.
A rituálék nemcsak fájdalmas veszteségek kapcsán működnek, hanem hétköznapi(bb) kontextusban is. Gino és csapata egy kísérletben azt vizsgálták, a rituálék képesek-e enyhíteni egy hétköznapi csalódás, például egy elveszett lottónyeremény miatti, rossz érzéseket. A résztvevőknek először el kellett képzelniük, mire költenék el a megnyerhető 200 dollárt, majd a sorsolás után a veszteseket két csoportra osztották.
Erzsébet királynő és Vivienne Westwood várja idén a divatrajongókat Londonban
Az egyik csoport egy egyszerű, szimbolikus rituálét végzett (lerajzoltatták velük, hogy érzik magukat jelenleg, a rajzot behintették velük sóval, aztán széttépették velük a papírt, majd arra kérték őket, számoljanak el fejben ötször tízig), míg a másik csak egy semleges feladatot kapott. Az eredmények szerint azok, akik elvégezték a „gyászmunkát”, jelentősen kevesebb, negatív érzést éltek át: a „fura” rituális tevékenységek tehát könnyebbé tették a nem létező jövedelem miatti kesergést. Ha erre csak legyintenél, Gino a szkeptikusoknak is jó hírrel szolgál. A „szeánszok” szuperereje ugyanis abban rejlik, hogy azoknál is működnek, akik azt állítják, nem hisznek bennük.
Végső soron talán nem is az a kérdés, hiszünk-e a rituálékban, hanem az, hogy hajlandóak vagyunk-e megélni az örömmel, vagy épp fájdalommal járó átmeneteket, a változást. A transzdiszciplináris kutató, Ertl Eliza finoman egy olyan működésmódba hív minket vissza, amelyben nemcsak szemlélői, hanem aktív alakítói is lehetünk a saját történeteinknek. Ahol egy – adott esetben a vízhez kötődő tárgy –, egy gesztus, vagy egy közösen kimondott mondat már elég lehet ahhoz, hogy átlépjünk egyik (lét)állapotból a másikba. Talán épp ez az, ami leginkább hiányzik a modern gondolkodásból: egy-egy pillanat, amikor nem elveszünk a változásban, hanem megéljük azt. Ezzel jelentést adva neki.
