előfizetésem
Hírlevél
Mi köze az amerikai kertvárosoknak ahhoz, hogy te folyamatosan pogácsát sütsz az iskolába?
Szüreti mulatság a belvárosi oviban, közös Márton-napi lámpás felvonulás, anyáknapi jóga, mézeskalács ház építőverseny, önkéntes szülői kórus, végtelen, de tényleg végtelen chatek a tanárok húsvéti ajándékáról. Vajon mikor lett az általános iskola elvégzése ilyen irgalmatlan munka a szülőknek?
A távoli kilencvenes években jártam iskolába, és a szüleim évente kétszer tették be a lábukat az intézménybe. Az egyik ilyen alkalom az Anyák napja volt, a másik az össznépi karácsonyi produkció. Anyám mai napig meséli a traumatikus történetet, amikor engem egyik napról a másikra kineveztek Szűz Máriának, őt pedig felhívták telefonon, hogy vajon van-e a gyereknek hosszú fehér ruhája és kék fátyla. Holnapra kellene, anyuka.
2011-ben már egyetemista voltam, az anyaság pedig még beláthatatlan messzeségekben húzódott, és a mozik a „Csak tudnám, hogyan csinálja” című filmet adták. Borzadva néztem, ahogy a főszereplő, dolgozó anyát alakító Sarah-Jessica Parker lavírozik a munkája és az általános iskolás teendői között, az otthonülő anyukák megvető tekintetétől kísérve. Egy jelenetben boltból vesz pitét az iskolai sütivásárra, és belebokszolja a piteformába, hogy úgy tűnjön, mintha ő készítette volna. A dolog egy távoli kultúra, messzi, nagyon messzi fikciójának tűnt.
Holnapra tud valaki sütni harminc-negyven palacsintát? (kakaós vagy lekváros)
A jelenet legközelebb a saját lányom bölcsis gyereknapján jutott eszembe, amikor laposkúszásban közelítettem meg a büféasztalt, ahol az otthon készített remekek sorakoztak, én pedig sutyiban feldobtam rá valamit, ami mindenhol készült, csak nem az én konyhámban. Később az általános iskolában néhány hónapig abban reménykedtem, hogy csak a következő happeninget kell megúszni, aztán egy darabig nyugalom lesz. De hamarosan rá kellett döbbennem, hogy olyan vagyok, mint a szamár, aki elé odakötöttek egy répát, amibe Füles sosem haraphat bele.
Micimackó ADHD-s, Nyuszi OCD-s, Róbert Gida skizofrén - Gyerekkorunk kedvenc karakterei valóban mentális zavarokat reprezentálnak?
A szülőbevonós iskolai eseményeknek két fajtája van. Jobb esetben csak el kell juttatni megjelölt helyre és időben egy cserép nárciszt, egy tálca mindenmentes muffint, vagy ötszázhatvankét forintot pontosan kiszámolva, lezárt borítékban, a gyerek nevével ellátva. Rosszabb esetben testben is ott kell lenni valahol, hétköznap reggel kilenckor vagy délután négykor, ahol a sütizés, tánc, ének, agyagozás, tornabemutató, gyöngyvasalás, egyéb kötetlen mulatság történik.
A kálváriám legalább nem egyedi, nevük elhallgatását kérő anyuka ismerőseim ugyanilyen feladat- és esemény dömpingről számolnak be, hozzátéve, hogy a szülői chatcsoportok szörnyetegei is megérnének egy külön publicisztikát. A szülők intenzív foglalkoztatása keresztülmetszi a város-vidék, állami és magán, egyházi és nem egyházi tengelyeket.
Idén Anyák napja környékén a takarítónőtől az egyetemi professzorig bezárólag jelezték ismerőseim, hogyan dúlta szét a hetüket, hogy munkaidőben meg kellett jelenniük az iskolában a nekik szóló ünnepi köszöntésre. Mindenhol random időpontokban közlik, hogy jövő héten a gyermekek ünnepelnek valamit, amire kéne harminc-negyven palacsintát sütnie valakinek, de ne mogyorósat, mert arra allergiás valaki. Még egy dolog, ami nem létezett a sötét kilencvenes években.
Ahogy Sarah-Jessica Parker egy másik, gondtalanabb szerepében, egyik kezében cigarettával, a másikban cosmopolitannel; úgy gondolkoztam el én is a fárasztó jelenség eredetén. Egy olyan világban, ahol mindenki mindig siet, ahol senkinek sincs semmire ideje, miért szervez az iskola folyamatosan extra eseményeket a szülőknek? Ha állandóan azt olvassuk, milyen fontos az önállóságra nevelés, miért hivatkoznak a gyerekek folyamatosan arra, hogy „Nem tudom Anya, de megírták a csoportban.”? Mi történik itt?
Szex, Cipők, Chanel – Hogyan lett a Szex és New York a stílus bibliája?
Spirit Day. Hamarosan a te gyereked iskolájában is.
A hely, ahol már egy ideje ilyen intenzíven élik szülők és gyerekek az általános iskolát, az amerikai kertváros. A jelenség megértéséhez pedig vissza kell tekernünk egészen az 1950-es évekig. Nagy szoknyák, vadonatúj mikrohullámú sütők, mindig vörös ajkak, kötények és Betty Draper.
Ezt a cikket a Subscribe with Google jóvoltából olvashatod díjmentesen december 7-éig!
A második világháború alatt mind Európában, mind Amerikában nők tömegei kezdtek dolgozni, hogy pótolják a fronton harcoló férfiak munkáját. A békekötés után pedig sok asszonynak, aki életében először tapasztalta meg, milyen érzés megkeresni és elkölteni a saját pénzét, semmi kedve sem volt visszatérni az otthona négy fala közé. Az 1950-es évek Amerikájában elképesztő pénzt és energiát fektettek abba, hogy ismét meggyőzzék a fiatal lányokat arról, hogy a boldogság egy szép, új beépített konyhában van, a feminizmus küldetése pedig a választójog megszerzésével egyszerűen okafogyott lett.
Egyetemet végzett nők tömegei mentek férjhez rögtön a diploma után, sosem vállaltak munkát, és nem használták az évek alatt megszerzett tudást. A minden kényelemmel felszerelt kertvárosi otthon – ahol az utcákon napközben csak nőket és gyerekeket lehetett látni, hiszen a férfiak a közeli városban dolgoztak – státusz szimbólum lett, a sok gyerekkel együtt. A lányok egyre fiatalabban mentek férjhez, és egyre több gyereket szültek, azonban az idilli kertvárosi élet a valóságban agyzsibbasztóan unalmas volt.
Pontosan az addig sohasem látott háztartási eszközöknek köszönhetően, mint a porszívó, vagy a mosógép, igazából az otthonteremtés is sokkal kevesebb energiát emésztett fel, mint azelőtt valaha. Rosszabb esetben az otthonukba visszaűzött nők sokszor nyugtatókon éltek, és már délelőtt kinyitottak egy üveg bort egyedül. Jobb esetben az iskolában vezették le a rengeteg fölös energiát. Mármint a gyerekében.
Így az új szuburbán életforma egyik központja az iskola lett, és a különböző éveleji, karácsonyi, évvégi vagy minden értelmezhető ok nélkül tartott események természetesen beszivárogtak a filmekbe is. Mi pedig megnéztük ezeket az alkotásokat, és valaki, valamikor úgy döntött, hogy átülteti a dolgot a gyakorlatba, és elhozza Hollywood csillogását a sarki általánosba.
Játszótér a parkolóház tetején - Mitől olyan jó Koppenhágában élni?
2025 Magyarország
Hamarosan kezdődik egy új tanév, újabb szülő-gyerek-tanár happeningekkel. Némelyikre elég lesz „valami kis nasit vagy üdítőt” vinni, máshol edzőcucc és habverő is kell majd. Hogy valójában kinek van ezekre igénye, nem tudom, mert még nem találkoztunk. Mindenesetre szorongva olvasom, hogy napjaink Amerikájában, ott, ahol az 1950-es években még csak iskolai sütivásár volt, manapság az úgynevezett „Spirit Day” intézményét is nyögik a szülők.
Ezek havonta akár többször előforduló beöltözős napok, amikor a gyerekek adott tematika szerint öltözve érkeznek az intézménybe. Kedvenc rajzfilmfigura. Kedvenc magánhangzó. A legjobb barát stílusában. A héten tanult szorzótábla. Valamilyen szín. Összerezzenek. A legutóbbi március 15-i eseményen a gyerekeknek egy gigantikus kokárdát kellett formázniuk, osztályok szerint.
Elképesztő szerencsével nekem fehér pólót kellett biztosítanom, ha esetleg a zöld, vagy a piros csapatba keveredünk, fél napig jártam volna a várost megfelelő színű öltözetért, ami aztán soha többé nem kerül használatba. A Spirit Day már itt van a kertek alatt.
A cikkben szereplő bölcsődei, óvodai és iskolai eseményeket nem a fantázia szülte, ha sokszor hihetetlenül is hangzik, kivétel nélkül mindegyik megtörtént a valóságban.
